Ilonka néni azt tartja magáról, hogy ő az egyedüli ember Verespatakon, aki még beszél magyarul. A Ceaușescu-rendszerben épült tömbházlakásából érkezik tele tanácstalansággal, hogy miről is tudna mesélni az újságírónak egy olyan mócvidéki faluban, ahonnan nemcsak a magyarok tűntek el, de rövidesen románok sem lesznek itt. Csupán az egykori bányászok, a nyugdíjukat váró idős emberek és az országból idetelepedett civil szervezetek képviselői élnek a településen. Bordeanu Ileana – merthogy Ilonka néninek ez a hivatalos neve – kiábrándultan magyarázza, hogy sok jót nem mondhat Verespatak UNESCO-listára felkerüléséről, amely megpecsételte az évszázadok óta aranybányászatból élő erdélyi falu sorsát.
– Apám, nagyapám bányász volt, ahogyan a legtöbb verespataki család férfi tagjai. A bányászfizetés elegendőnek bizonyult családfenntartásra, gyereknevelésre, mindenre. Akkoriban nőként a kivételek közé tartoztam, hiszen fiatalon bekerültem a bányavállalat irodájába, hosszú évekig a statisztikai osztályon dolgoztam. Szerencsém volt, mert mielőtt az állami bányát bezárták, nyugdíjaztak – magyarázza tömören élettörténetét Ilonka néni, aki már évek óta egyedül él. Fia földmérő mérnökként London közelében dolgozik, lánya a dél-romániai Krajova városába költözött, férje ott talált állást. Egyik gyereke sem beszél magyarul.
Szokásos családtörténetek ezek Verespatakon, ahol a lakosság egy része abban reménykedett, mégiscsak lesz valami az Európa legnagyobb külszíni bányanyitására készülő kanadai Gabriel Resources társaság terveiből. A székelyföldi származású asszony szerint az aranybányászat leáldozásának előjelei látszottak már korábban is, amikor a kanadai konzorcium felszámolta itteni hídfőállásait. Az elmaradt verespataki aranykitermelés miatt a cégóriás mintegy négymilliárd dollár kártérítést követel a román államtól. Bordeanu asszony nyugdíjasként néhány évig a kanadai cég romániai leányvállalatának, a Roșia Montană Gold Corporationnak az alkalmazottja volt magyar és olasz fordítóként. Amikor főnökei hazatértek Amerikába, tudta, vége a bányászatnak.
Eugen Furdui, a kormányzó Nemzeti Liberális Párt színeiben tavaly polgármesteri mandátumot szerzett helyi politikus a falu jövőjével kapcsolatban éppen olyan tanácstalan, mint Ilonka néni. A Kulturális és Vallásügyi Minisztériummal folytatott legutóbbi levelezését említi, amelyből kiderül, hogy az UNESCO-világörökség részévé nyilvánított településen minden megváltozik. Évek óta tönkrement helyi aszfaltos utat akartak felújítani, a bukaresti államtitkári utasítás azonban úgy szól, hogy az aszfaltot fel kell törni, és helyébe kockakövet vagy zúzott kavicsot teríthetnek az úttestre kötőanyag nélkül.
A román polgármester korábban sem értett egyet az UNESCO-listára felkerülés előkészületeivel, most azonban azért van elkeseredve, mert semmiféle kormányforrást nem kaptak az örökségvédelem terheinek finanszírozására. A település éveken át bizonytalanságban élte hétköznapjait: a polgármester szerint nem lehetett tudni, mi lesz a bányanyitással. Az idén júliusi UNESCO-döntéssel kaptak ugyan világos választ, de a faluközösség ezt úgy éli meg, hogy Bukarest magukra hagyta őket – magyarázza Eugen Furdui.
Amikor arra próbálok választ kapni, hogy az UNESCO-döntést miért nem sikerül turistavonzó projektre váltani, a polgármester a bukaresti kormány tehetetlenségére panaszkodik: infrastruktúra-fejlesztés és a helyi turizmus állami és magánbefektetései nélkül a világörökség részévé nyilvánított Verespatak jövője szép álom marad. A falu mintegy ötven műemlék épületnek minősített háza, öt temploma és aranybánya-múzeuma – ahol kétezer éves római kori bányalabirintusok is megtekinthetők – a polgármester szerint félnapos programot kínál a turistáknak.
A néhány kiadó tisztaszobát leszámítva nagyobb csoportok számára sem szálláshely, sem étkezési lehetőség nincs Verespatakon. A község elöljárója nem zárkózik el a turizmus fejlesztésének gondolatától, de beszélgetésünkben minduntalan visszakanyarodunk a bányászmúlthoz.
– A turizmus és a bányászat megférne egymás mellett, most azonban önhatalmúlag döntöttek a faluközösség feje fölött – mondja ki a végszót a község vezetője.
Fotó: A szerző felvétele
Szuronyok árnyékában
Kevés olyan embert találni a verespatakiak között, akinek ne fájna a bányászat feladása. Ami nem csoda, hiszen 1990-ben 1200 ember dolgozott a helyi állami bányában olyan faluból és környékéről, amelynek lakossága mára mintegy hatszáz lélekre zsugorodott. A dévai bányaipari vállalathoz tartozó egykori verespataki aranybányának ma mindössze három alkalmazottja van, akik a bányabezárást követően a hátramaradt teendőket végzik, és kínkeservesen fenntartják a messze földről érkező turisták számára a bányamúzeumot. Amit sem a bukaresti művelődési minisztérium, sem a helyi önkormányzat nem támogat, csak úgy magában létezik egy lelkes bányamérnök, Rus Valentin, illetve az ideérkező turisták jóvoltából, akik ezer forintnak megfelelő belépti díjat fizetnek az egyórás idegenvezetésért. De ezt is főleg nyáridőben.
Turistacsoport részeként magam is végighallgattam a bányavállalatnál 26 éve dolgozó mérnököt, aki a tízemeletnyi mélységben található római kori járatokon vezetett végig, illetve a felszínen megmutatta a XIX. és a XX. századi bányászathoz használt fontosabb kézi és gépi kellékeket, malmokat, a kommunisták hatalomra kerüléséig használt aranymosó berendezéseket. A szovjet szuronyok árnyékában Romániában is megtelepedő kommunista hatalom egyik első intézkedése volt betiltani a magántulajdonban levő aranybányászatot és aranymosást, a bányákat államosították. A fennmaradó korabeli fotók tanúsága szerint a környék legtöbb emberének már a XIX. század óta köze volt a helyi bányászathoz.
Az állami tulajdonba került bányavállalatok a vidék életében is új korszakot hoztak. A hetvenes-nyolcvanas évekre a bányászatot korszerűsítették, a termelést új gépekkel látták el, ami a rendszerváltás idején nemzetközi összehasonlításban is korszerűnek bizonyult. Az 1990-es évektől következett be a gyors hanyatlás és a bányák bezárása.
Amint a népes turistacsoport utolsó tagjától is elbúcsúzik, Rus mérnökkel letelepszünk a bányamúzeum épületének nagytermében, ahol hatalmas makett mutatja a kommunista idők külszíni bányászatát: a falutól távolabb fekvő egyik „aranyhegy” nagyjából felét a kilencvenes évek végére ledózerolták. Korábban a hegyek gyomrában felszín alatti kitermelés folyt.
– Néha elgondolkozom azon, milyen országban élünk, ha már az aranyat sem éri meg kitermelni. Sorra bezártak minden bányát – nemcsak az érc-, hanem a szénbányákat is. Szélnek eresztettek több százezer embert, akik országszerte bányászatból éltek, vagy a munkájuk szorosan kötődött a kitermelőiparhoz. Nyugat-Európa tele van munkát kereső románokkal – magyarázza keserűen a bányamérnök.
Amikor szóba hozom, hogy sokan megrémültek a kanadai befektetők hatalmas külszíni bányatervétől – amelynek ciános technológiája természeti katasztrófa esetén az Aranyos folyón át beláthatatlan mennyiségű méreggel árasztaná el nemcsak Erdély, hanem Magyarország folyóit is –, Rus mérnök bólogat: a Gabriel Resources tervei kivitelezhetetlenek, de ez nem azt jelenti, hogy a szakemberek ne találhattak volna kompromisszumos megoldást a kisebb méretű aranybányászat és az épített örökség megőrzése között.
– Lehet cián nélkül is aranyat bányászni Verespatakon? – kérdezem a szakembert, akinek válasza egyértelmű: ma már nem! Elmagyarázza, hogy az állami bánya bezárása előtt ülepítéses módszerrel termelték ki az aranyat a megőrölt kőzetből, amelynél viszont sokkal hatékonyabb a cianidos aranybányászat. Rus mérnök szerint világszerte használják az eljárást: mint minden veszélyes technológia esetében, megfelelő előkészítésre és szakszerű védekezésre van szükség. A kanadai tervvel kapcsolatban a fő gondot abban látja, hogy a 15 éves futamidőre tervezett nagyberuházás nem számolt a fenntartható fejlődéssel, a vidék reális igényeivel, az üzleti tervbe csupán a hatalmas profitot kalkulálták bele.
Fotó: Andreea Campeanu/Getty Images
Felköltözni a temetőbe
– A falut veszélyeztető, hatalmas méretű külszíni aranykitermelés zsákutca, ahogyan az sem járható út, hogy ráfogjuk Verespatak minden omladozó parasztházára, hogy műemlék épület – mondja búcsúzóul Rus Valentin bányamérnök.
Verespatakon egymáshoz közel fekszik a római katolikus, a református és az unitárius templom. Magyar hívei már egyiknek sincsenek, pedig pár évtizede a bányavállalatnál dolgozók között még szép számmal éltek magyarok is. Többségük vagy „felköltözött” a temető árnyas fái közé, vagy más vidékre telepedtek. Ilonka néni szerint a katolikus templom szentmiséire harminc idős román ember szokott eljárni, a Gyulafehérvárról beszolgáló magyar plébános már régóta románul prédikál. A nyugdíjas unitárius lelkész időnként Topánfalváról jár át, de neki is csak pár román ajkú híve maradt. A tíz kilométerre élő abrudbányai református papnak, Ladányi Sándornak helyben már sem magyar, sem román híve nincs: egy idevalósi magyar hölgy volt az utolsó, aki két éve elköltözött. Ennek ellenére a lelkésznek komoly tervei vannak a verespataki református örökséggel. Közösen szemléljük meg a magyar állami pénzből felújítás alatt álló református templomot, illetve az összeomlás szélén álló egykori paplakot, amelyet a bukaresti művelődési minisztérium pályázatán elnyert forrásokból építenek újjá.
– Első látásra minden veszve, de mégsem kilátástalan a helyzet – magyarázza vendéglátóm, akivel körbejárjuk a falu központját és a kisebb utcákat. Ladányi Sándor szerint az elmúlt években sok magyarországi turista érkezett Verespatakra. A vendégek többségét ő vagy a gondnoka kalauzolta végig a falun. Ez adta az ötletet, hogy az egykori lelkészi hivatalt építsék át panziónak. A szomszédos városkából átjáró lelkésznek hívei ugyan nincsenek Verespatakon, de számára az is istentisztelet, ha a felújított templomban együtt imádkozhat majd az ideérkező magyar vendégekkel.
Mellénk csatlakozik Kopenetz Loránd gondnok, gyógyszerész vállalkozó is, aki szintén bányászcsaládból származik: édesapja évtizedekig az aranyosbányai bányavállalat főmérnöke volt, édesanyja helyi gyógyszerész. A rendszerváltást követően privatizált gyógyszertárat a fiatalember vette át, és mára több mócvidéki patikát működtető sikeres cége van. A magyar vállalkozónak az is összejött, hogy független képviselőként beválasszák Abrudbánya helyi önkormányzatába.
Kopenetz úgy látja, a bányászat felszámolódásával a vidék egyetlen esélye a turizmus:
– Az UNESCO-döntést azért élik meg fájdalmasan a verespatakiak, mert a román állam magukra hagyta őket. Az Aranyos völgyén, Torda felől nehezen járható az országút, a helyi utakról ne is beszéljek. Nagyon sok befektetés kell, hogy a turizmusból meg lehessen élni, de nem a sebeinket kell nyalogatni, hanem hozzálátni a munkához: pályázni, idecsalogatni a befektetőket, kialakítani egy jövőképet. A helyi román politikusokat is erre biztatom – magyarázza az Abrudbányán élő magyar üzletember.
A helyi románság szerint a verespataki bányászat megszüntetéséért a falut ellepő civil szervezetek hibásak. Szóvá is teszem ezt Virgil Apostol bukaresti építészmérnöknek, akivel egy műemlék épület tatarozásán találkozom: nyakig malteres, mert éppen az önkénteseivel vakol. Felvetésemre mosolyog, évek óta szokva van a vádakhoz.
Építész vakolókanállal
– Nem a bányászatot akarjuk megszüntetni, hanem azt a fajta megaberuházást tartjuk veszélyesnek, amely eltüntetné a római kori emlékeket és a falu nagyobb részét. Építészként tisztában vagyok azzal, mennyi kincset rejtenek a régi házak, illetve a római kori bányászat. Pótolhatatlan értékek ezek, amelyek nem eshetnek áldozatul vállalkozói csoportok mérhetetlen profitéhségének – érvel a szakember.
A bukaresti Vasile Pârvan Műépítészeti Egyetem oktatója szerte az országban műemlék épületek helyreállításában vállal szerepet, mostanában azonban legtöbbet Verespatakon tartózkodik. 1996-ban járt itt először, amikor első nyári táborát szervezte a faluban, azóta sok építészdiák megfordult a Mócvidéken. Elsőként az unitárius paplakot újították fel, amiért cserébe az unitárius egyház megengedte, hogy benne lakjon az önkénteseivel.
A Fogadj örökbe egy verespataki házat! elnevezésű programjuk elnyerte a helyiek tetszését: a műemlék épületté nyilvánított régi bányász- és parasztházak felújítása nem olcsó mulatság, alapítványuk viszont ingyen vállalja, ha a tulajdonos ezt igényli. Mindezt szponzorok támogatásával, de verespataki projektjük eddig kevés odafigyelést kapott cégek és magánemberek részéről. Virgil Apostol meggyőződése, hogy a világörökség részeként a település megítélése gyökeresen megváltozik. A korábbi években mindenki ódzkodott befektetni Verespatakon, hiszen a hatalmas méretű külszíni bányakitermelés megnyitása megkérdőjelezte a falu fennmaradását.
Az országos műemléklistára felvett ötven épületből a bukaresti civil szervezet eddig tíz ház felújítását vállalta. Kéthetes turnusokban érkeznek az országból és külföldről az önkéntesek. Sokan érdekes kalandnak tartanak egy ilyen „munkatábort”. Apostol civil szervezete biztosítja a szállást és az ellátást, a résztvevők a szükséges építkezési munkákban segédkeznek.
– Tizenöt-húsz embert tudunk fogadni, de ennél sokkal többen jönnének – tárja szét kezét az építész.
A bukaresti kutató által alapított civil szervezet terjesztette be 1999-ben a szakminisztériumba az első véleményezést a verespataki épített örökség megmentéséről. Huszonkét évre rá született meg az UNESCO Világörökség Bizottságának Verespatakkal kapcsolatos döntése, amely Apostol szerint olyan vívmány, amelyért más települések világszerte hatalmas lobbit folytatnak.
A bukaresti szakember készítette el a református lelkészi hivatal felújítási terveit is. Arra panaszkodik, hogy műemlék-felújításra igényelhető román állami támogatás alig van. Verespatakon mindössze két épületre – a görögkatolikus és a református paplakra – tudtak sikeresen pályázni.
Miközben a régi épületekkel övezett főtér közelében beszélgetünk, Virgil Apostol maga köré mutat: – Hatalmas kincsen ülünk, csak végre fel kellene hogy fedezzék a helyiek is – magyarázza mosolyogva, és visszatér újdonsült kőművesei közé, akiknek a kezében nehezen áll a vakolókanál, de lelkesen várják az újabb feladatokat.
Mire a szűk sikátorokból kivergődöm, sötétedik. Annyi időm marad, hogy benézzek a katolikus templom temetőkertjébe. Letűnt világ tanúbizonyságaként egymást érik a magyar síremlékek. Az ortodox és görögkatolikus gyülekezetek mellett a Trianon utáni évtizedekben is jól megfért a faluban a római katolikus, az unitárius és a református vallás.
Nehéz megmondani, hogy Verespatakon ez már a vég, vagy új ígéret kezdete…
Borítókép: A Verespatak közelében fekvő Szászavinc lassan eltűnik a nehézfémekkel szennyezett tóban. Bánya vagy műemlékvédelem? Fotó: Europress/AFP/PASQUINI Cedric
