Számos állam gazdasági embargót rendelt el a burmai junta ellen a február végi mianmari katonai hatalomátvétel után. Ezzel szeretnék rávenni a mianmari hadsereget a jó viselkedésre. Ám vannak kivételek, amelyeket nem érint a kereskedelmi zárlat, ilyen a drágakőpiac. A mélyvörös rubinkőre továbbra is nagy a kereslet. Egy-egy finoman megmunkált, ilyen ékkővel díszített gyűrű, nyakék, karkötő gyakran a nagy ékszerboltok vitrinjeibe sem kerül ki, ugyanis már a bennfenteseknek fenntartott hátsó szobákban elkelnek. Az ilyen típusú drágakövek fő lelőhelye Burma, mai nevén Mianmar, amely a világon az első számú exportőrük. A nagy ékszercégek a következő dilemma elé kerültek: vagy továbbra is beszerzik Mianmarból a drágaköveket, és ezzel jelentősen hozzájárulnak a népelnyomó junta tevékenységéhez, vagy lemondanak a kiváló minőségű alapanyagról, büszkén hirdetik, hogy ők nem vesznek akárkitől rubint, és ezzel együtt búcsút is inthetnek bevételük egy részének. A Piaget és a Cartier már korábban a második lehetőség mellett szavazott, a Gübelin cég pedig a puccsot követően az idén csatlakozott hozzájuk.
Ők vannak kisebbségben – állapította meg a Le Temps svájci napilap oknyomozó írásában. A cégek többsége finoman elfordítja fejét, ha ilyen kérdésekkel zaklatják. Esetleg azt fűzik hozzá, hogy ők tiszteletben tartják az emberi jogokat, az etikus viselkedést, valamint a környezetvédelmet. Az Adler, a Harry Winston, a Van Cleef & Arpels, a Chopard, a House of Geneva ugyanúgy folytatja a drágakő-kereskedést Mianmarral, mintha mi sem történt volna. De valóban történt valami? Hiszen mindenki tudta, hogy az egész mianmari demokratizálás bábjáték, amelynek paravánja mögött a polgári ruhába bújt katonák viszik a prímet. Most elegük lett, mert az ellenzék lesújtó arányú vereséget mért rájuk, azonnal lefújták az előadást.
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy Svájc az egyik leghűségesebb vevője a burmai rubinnak, évi átlagban úgy 24 millió svájci frankkal gazdagítja a mianmari rezsimet. Mert ugye senki sem hiszi, hogy ilyen bevételi forrásról lemond a burmai rendszer, és esetleg privatizálja azt. Az ország keleti részén lévő Shan tartományban terül el Mogok térsége, amelyet „rubinvölgynek” is neveznek. A hadsereg nemcsak azért van jelen a területen, mert évtizedek óta hadban áll a helyi etnikummal, hanem két hatalmas bányaipari holdingja védelmében. Ők felügyelik a repteret, az utakon ellenőrző pontokat állítanak, ők adják a bányák biztonsági személyzetét, amelyeket a katonáknak életük árán is meg kell védeniük. Igen nehéz lenne tagadni, hogy ki zsebeli be a hasznot.
A burmai hadsereg más területeket is felügyel, valóságos gazdasági birodalmat épített ki. A tábornokok által létrehozott cégek az uralkodók a sör, a cigaretta, a kozmetikai cikkek forgalmazásában. Szintén az ő kezükben vannak a kikötők, szállodák, mobiltelefon-szolgáltatók, és még az ország két legnagyobb bankját is hozzá kell ehhez számítani. A kőolaj- és gázpiacon is jelen vannak, amely még a drágakő-kereskedelemnél is többet hoz a katonák konyhájára. Egy ENSZ-jelentés megállapította, a hadsereg által üzemeltetett vállalatok bevételeinek egy része gazdagítja a legfelsőbb parancsnokok magánvagyonát. Biztosítják a haderő költségvetését, de az elszámolásnál a tábornokok sem járnak rosszul: jut is, marad is.
Az elfogadott gazdasági szankciók a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének, az Aseannak is inkább csak gondokat okoznak. Szavak szintjén teljes az összhang, hogy el kell ítélni a burmai rezsimet, de valójában a gyakorlati kereskedelemben alig változott valami. Burma-Mianmar évtizedek óta katonai diktatúra, így a környező országok már rég kialakították kereskedelmi kapcsolataikat a katonákkal. Miben reménykedhetünk? A hírek szerint a mianmari városok tüntetői a közelmúltban tömegével csatlakoztak a dzsungelbe visszahúzódó fegyveres ellenálláshoz. Valódi változás tőlük várható. De ez időbe telik.
