Amíg nem marad semmi

Művészettel lázadni: a kommunizmus évtizedeiben Kelet-Közép-Európa nem volt rest, hogy a filmvászonra rajzolva mondja el a véleményét – még akkor is, ha sok alkotást évtizedekre betiltott a hatalom. Az alkotók próbálták elmondani az igazságot az életeket megnyomorító rendszerről humorral, személyes történetekkel és nagy adagnyi bátorsággal felvértezve a vasfüggöny árnyékában.

Jelenet Miloš Forman Tűz van, babám! című 1967-es filmjéből. Túlélés a vasfüggöny mögött. Fotó: Europress/AFP Forrás: Europress/AFP

A kommunista diktatúra tőlünk messzi tájakon is emberéletek millióit követelte. Az 1984-es Gyilkos mezők lerántotta a leplet Pol Pot mao­ista rezsimjének működéséről Kambodzsában. A történet Sydney Schanberg, a The New York Times délkelet-ázsiai tudósítójának tapasztalatain alapul, és a vörös khmerek rémuralmának idején játszódik. Pol Pot „tisztogatása” legalább kétmillió polgár életébe került: minden ellenzékivel, értelmiségivel leszámoltak. A népirtásról szóló dráma az alkotók szerint egyúttal figyelmeztetés mindazok számára, akik úgy gondolják, hogy egy népforradalom jó ötlet lehet.

Császárból paraszt

A tiltott vagy ellentmondásosnak ítélt filmek gyakran nagyobb figyelmet kapnak, mint kapnának egyébként. A kék papírsárkányt (1993) a kínai kormány rögtön betiltotta, Tien Csuang-csuang rendezőt tíz évre szóló filmgyártási tilalommal sújtották. A film ennek ellenére jelentős nemzetközi közönséget talált, és fontos személyes történetet mesél el az állam elnyomásáról. Kritikus, őszinte feljegyzés Mao kommunizmusáról. A kínai kommunizmus hajnala az olasz Bernardo Bertoluccit is foglalkoztatta. Az 1987-es Az utolsó császárról többnyire a második világháború előtti udvari dekadencia korai jelenetei ugranak be, ehhez képest óriási a kontraszt, amikor a kínai császárt szürke ruhás parasztként mutatják, akit térdre kényszerített a maoista rezsim. Ebben a csendesen félelmetes jelenetben a császárral együtt tanúi lehetünk egy jó ember nyilvános megaláztatásának, aki egyébként megtanította a kommunizmus alapelveit. Ha pedig az alapelveknél tartunk: a 2004-es A motoros naplója Che Guevara visszaemlékezéseinek kiváló adaptációja, amely megragadja a fiatal, polgári idealizmust és a szocializmushoz vezető igazságtalanság sokkját Kubában.

Az Úttörők című magyar játékfilm forgatása 1949-ben. Nem engedték befejezni, dobozba került, majd elveszett. Fotó: Magyar Fotó/Kovács Sándor

A kommunizmus rendszere a huszonegyedik században is érdekes téma maradt a filmkészítők számára. 2007-ben a világ legnagyobb presztízsű filmfesztiválján, Cannes-ban Arany Pálmát érdemelt Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című alkotása, amely olyan nehéz témát tudott nagyszerűen feldolgozni, mint az abortusz kérdése a kommunista Romániában. A rendező bravúros és izgalmas módon ábrázolja azokat a csendes igazságtalanságokat, amelyeket az átlagembereknek el kellett viselniük az elnyomás alatt. Főszereplője a kommunista Románia diákja, aki teherbe esik, és illegális terhességmegszakítást végeztet. A film nyugtalanító pillanatai gyanút ébresztenek a nézőben: a legkisebb gesztusok is azt a fenyegetést hordozzák, hogy valaki figyel. Két évvel korábban, 2005-ben Cristi Puiu elkészítette a Lazarescu úr halálát, Corneliu Porumboiu pedig a Volt-e vagy sem? című vígjátékát 2006-ban. Mungiu, Porumboiu és Puiu egyaránt azt mutatták meg, hogy a kommunizmus nem ért véget a berlini fal leomlásával, hanem tovább él a sok éven át elnyomott emberek gondolkodásmódjában.

Komédia Sztálinról

A 2003-as közönségsiker, a Good bye Lenin! először büszkeséget mutat Kelet-Németország iránt, hiszen honfitársaik az elsők között léptek be az űrbe, a főszereplő édesanyja pedig lelkes támogatója a Német Szocialista Egységpártnak. Wolfgang Becker rendező azt vizsgálja, hogy mit jelent, ha egy nemzet eltűnik a szemünk előtt, és hogyan kellett az embereknek alkalmazkodniuk az újraegyesítés során. Megható, egyúttal provokatív, humora élvezetessé teszi, és tablót rajzol erről az időszakról. A 2006-os, szintén nagy sikerű és szintén német A mások élete már más szempontból közelítette meg a kettészakadt Németország szocializmust nyögő felét: Florian Henckel von Donnersmarck rendező lélektani drámájának témája Kelet-Berlin kulturális életének és az élet minden területét beszövő NDK-s titkosrendőrségnek, a Stasinak a kapcsolata. Főszereplője egy rendőrtiszt, aki fokozatosan kiábrándul abból a velejéig romlott, korrupt rendszerből, amelyet szolgál. Az alkotás elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját.

Az elmúlt években is születtek nagyszerű produkciók. Armando Iannucci 2017-es filmje, a Sztálin halála vérbeli fekete komédia a szovjet elit hatalmi harcairól. A 2018-as, szintén a legjobb idegen nyelvű film Oscarjával jutalmazott Hidegháború két lengyel zenész életét mutatja be a kommunizmus hajnalától egészen a kommunizmus végén elkövetett öngyilkosságukig. Brutális, fekete-fehérben készült noir arról, hogy a szocializmus hogyan zúzza szét az egyéni kezdeményezéseket és a szabad véleménynyilvánítást – egészen addig, amíg nem marad semmi.

Félni a bombától 

A filmek beágyazódnak a társadalom kulturális értékei­be, oda, ahol létrehozták őket. A hidegháború idején a filmek nemcsak az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti konfliktust tükrözték, hanem azt is, hogyan értelmezik a konfliktust mindkét állam polgárai és politikai szereplői. 1945-től az ötvenes évek közepéig a hidegháborúról szóló szovjet és amerikai filmprodukciók is megpróbálták démonizálni politikai és ideológiai vetélytársaikat, a hatvanas években az atomenergiától való növekvő félelmet tükrözték. Ezt mutatja például az Egy év kilenc napja című szovjet film és a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni. A hetvenes években a hidegháborús retorika inkább közvetve volt jelen. Egyik oldalon a Szovjetunió hadseregét dicsőítették, a másikon Woody Allen Banánköztársasága (1971) kritikus és komikus pillantást vetett a hidegháborúra, Francis Ford Coppola ugyanilyen kritikus, bár kevésbé komikus képet adott a vietnami háborúról és Amerika ebből származó traumájáról a monumentális Apokalipszis most-ban. A nyolcvanas évek elején, részben az 1979-es afganisztáni szovjet invázióval és ­Ronald Reagan 1980-as megválasztásával táplálva a hidegháborús retorika egyre agresszívabb, erőszakosabb és közvetlenebb lett mind az amerikai, mind a szovjet filmekben. Akciókalandfilmeket készítettek, amelyekben természetesen a szemben álló állam volt az ellenség. Ilyen emblematikus alkotás a Vörös hajnal (1984) amerikai és a Solo Voyage (1985) szovjet oldalról, valamint a James Bond-sorozat ebben a korszakban játszódó darabjai.

(Borítókép: Jelenet Miloš Forman Tűz van, babám! című 1967-es filmjéből. Túlélés a vasfüggöny mögött. Fotó: Europress/AFP)