A Saint-Étienne manapság nem számít nagy csapatnak Franciaországban, de a zöld-fehér klub még mindig hazája rekordbajnoka tíz elsőséggel. Ezek közül a legutóbbit 1981-ben, a későbbi háromszoros aranylabdás Michel Platini vezérletével szerezte, aki visszavonulásakor így jellemezte karrierútját: „A Nancyban játszottam, mert az volt Lotaringia legjobb klubja, utána a Saint-Étienne-ben, mert az volt Franciaország legjobbja, végül pedig a Juventusban, mert az a világ legjobb csapata.” A helyi szurkolók manapság csak álmodnak arról, hogy szeretett egyesületük ismét trófeákért küzdhet, a pocsék idénykezdet alapján az idei cél inkább az élvonalban maradás lehet. Arra azonban aligha gondoltak, hogy a segítség a futballjáról a legkevésbé sem ismert Kambodzsából érkezhet.
A Saint-Étienne vezetősége áprilisban jelentette be, hogy a klub eladó, a potenciális vevő pedig szeptemberben a távol-keleti országból jelentkezett be: Norodom Ranarit a jelenlegi kambodzsai király, Norodom Szihamoni féltestvére. Ranarit hazájában vállalt már szerepet a sportban, volt futballcsapat tulajdonosa is. Az összkép viszont nem feltétlenül pozitív: hazája olimpiai bizottságának éléről 2006-ban szükségtelen luxuskiadások miatt távolították el. Persze ez a vonása egy futballklub élén akár még jól is elsülhet.
Európai elitben
Az új trend első jelentős képviselője az orosz Roman Abramovics volt, aki 2003 nyarán vásárolta meg a Chelsea-t. A londoni klub azonnal nyári nagybevásárlással jelezte, hogy megváltoztak a gazdasági erőviszonyok: 155 millió eurót költött új játékosokra, kis híján ugyanannyit, mint az angol élvonal további tizenkilenc klubja együttvéve. Az eredmények nem is késtek sokáig: a Chelsea már Abramovics második idényében bajnokságot nyert, és megvetette a lábát az európai elitben, ahol azóta is megingathatatlan a helye: ezt az Abramovics-éra két Bajnokok Ligája-sikere is jól jelzi.
Az orosz milliárdos útját többen próbálták követni. A két legismertebb példa Manszur sejk, az abu-dzabi emírség uralkodóházának tagja (Manchester City) és a katari Nasszer el-Kelaifi (Paris Saint-Germain). Miközben Abramovics szűk két londoni évtizede alatt előfordult, hogy egy-egy átigazolási időszakban csak csöpögött a pénzcsap, addig a két közel-keleti milliárdos csapata esetében a költekezési határ tényleg ismeretlen fogalomnak tűnik. Mindent viszont ők sem tudnak megvásárolni, a BL-győzelem egyelőre elkerülte a Cityt és a PSG-t is, bár ez alighanem csupán idő és semmiképpen sem pénz kérdése.
Kis csapat tündérmeséje
A rivális csapatok szurkolói irigységgel vegyes megvetéssel viszonyultak az „újgazdag” klubokhoz, de a folyamat egyre elfogadottabbá vált. Amikor 2016-ban a Leicester City elorozta az angol bajnoki címet az ismertebb egyesületek elől, a fő narratíva a futball romantikus tündérmeséje, a kis csapat ritka diadala volt, pedig a háttérben szintén külföldi tulajdonos, a thaiföldi Vicsaj Szivatthanaprapha állt. Igaz, a Leicester sem a váratlan siker előtt, sem utána nem forgatta fel az átigazolási piacot, viszont a thaiföldi tőkével – Vicsaj 2018-as tragikus helikopter-balesete után ma már fia, Ajavat irányításával – az első és a másodosztály között ingázó egyesületből stabilan Anglia legjobb hét-nyolc csapata közé került.
Még mielőtt egyértelműen követendő sikerreceptként könyvelnénk el a futballvilágban a külföldi tulajdonos klubhoz csábítását, fontos kiemelni, hogy akadnak rossz példák is. Az amerikai befektetők a legjobb esetben is vegyes összképet mutatnak: a Glazer családot egyértelmű ellenszenvvel fogadták a Manchester United szurkolói, az Arsenal pedig Stan Kroenke hatalomátvétele óta inkább hullámvölgyeket, semmint hullámhegyeket él meg. A probléma része lehet az eltérő sportkultúra: amíg Európában a futballtrófeákat a győztes csapat kapitánya veheti át, az Egyesült Államok profi sportligáiban ez a megtiszteltetés a tulajdonosé. Az amerikai bajnokságokban belefér, hogy egy-egy csapat néhány évet komolyabb eredménykényszer nélkül, kimondottan a csapatépítéssel töltsön, az európai futballban viszont ez nem működik: egyetlen rosszul sikerült szezon is súlyos anyagi és presztízsveszteséggel jár. Az amerikai tulajdonosok pedig az európai viszonyok megértése helyet inkább saját képükre formálnák azt, ezért is játszottak komoly szerepet tavasszal a hamar megbukott Európai Szuperliga megalakításában.
Kína még az Egyesült Államokhoz viszonyítva is elhanyagolható futballhagyományokkal rendelkezik, a Föld legnépesebb országának labdarúgó-válogatottja csupán egyszer, 2002-ben vett részt a világbajnokságon, akkor is pont és rúgott gól nélkül távozott. Pénz viszont bőven akad arrafelé is, így nem meglepő, hogy találkozunk kínai tulajdonossal az angol első és másodosztályban, a spanyol bajnokságban, sőt 2015 óta az aktuális cseh bajnok Slavia Praha mögött is kínai tőke áll.
A sorból a legismertebb jelenleg az olasz Internazionale, amely egyszerre pozitív és negatív példa. A klubot a Steven Csang fémjelezte Szuning cég az indonéz Erick Thohirtól vásárolta meg 2016-ban. Csang néhány év alatt visszavezette az Intert a Serie A csúcsára, viszont a klub eközben nehéz anyagi helyzetbe került, részben a pandémia miatt megszigorított kínai gazdasági szabályozások következtében, így a nagy siker után kissé vissza kellett lépnie. Az erős állami kontroll figyelmeztető jel lehet a közeljövőben a kínai befektetőkkel szemben.
Vannak üzletemberek, akik nem elégednek meg egy futballklubbal, és Kínához köthető az egyik legnagyobb testvércsapat-hálózat: Chien Lee az angol Barnsley-nak, a svájci Thunnak, a belga Oostendének, a francia Nancynak, a dán Esbjergnek és a holland Den Boschnak is egyedüli vagy többségi tulajdonosa. A hat egyesület közül azonban egyelőre egyiknél sem köszöntött be az aranykor.
A fenti hálózathoz részben hasonlít Manszur sejk City csoportja is, ám utóbbinak egyértelmű feje a Manchester City. A később megvásárolt klubok közül többnek teljesen az angol egyesülethez igazították az identitását, amely „családon belül” tudja kölcsönadni játékosait New Yorkba, Melbourne-be vagy épp Montevideóba. Arra viszont egyelőre nem volt még példa, hogy valamelyik kistestvértől olyan játékos érkezett volna Manchesterbe, aki ott meghatározóvá vált. Jobban működik a Red Bull csoport által felépített modell, amelynek köszönhetően a közelmúltban két magyar játékos, Gulácsi Péter, majd Szoboszlai Dominik is Salzburgból Lipcsébe tehette át székhelyét.
Sejkek és hercegek
Manszur nem az egyetlen példa lehet Norodom Ranarit előtt, amikor uralkodócsalád tagjaként vásárolna futballklubot. A szaúdi herceg, Abdullah hosszan pereskedett a Magyarországon is ismert Kevin McCabe-bel (róla részletesen lásd a keretes írást), de mára az angol másodosztályú Sheffield United kizárólagos tulajdonosa lett. Abdullahnak a Sheffield mellett Belgiumban, Indiában és az Egyesült
Arab Emírségekben is van csapata, a közvetlen trónörökös Mohammed viszont nem járt sikerrel, amikor a Newcastle Unitedet próbálta megvásárolni.
Egészen más alapon van jelen a futballvilágban a monacói Grimaldi-ház, amely a hercegség saját, a francia élvonalban szereplő csapatának kisebbségi tulajdonosa. A klub kétharmada az orosz Jekatyerina Ribolovleva kezében van, aki családon belül is boldog lehet ezzel, hiszen férje, az uruguayi Juan Sartori csapata, a Sunderland az angol harmadosztályban küszködik.
Jelenleg nem lehet megjósolni, hogy mi sül ki Norodom Ranarit és a Saint-Étienne esetleges kapcsolatából, de az biztos, hogy a kambodzsai herceg számára már adottak követendő és kerülendő utak is.
Itthoni próbák
Magyarországon eddig egyetlen külföldi tulajdonos sem alkotott maradandót. Az angol Kevin McCabe 2008-ban az akkor a másodosztályban sínylődő Ferencvárost vásárolta meg. A Fradi visszajutott az élvonalba, ám a kezdeti lendület hamar megtört, és amikor 2011-ben az FTC visszavásárolta labdarúgó-szakosztályát, ezt egy euróért tehette meg. Azóta a zöld-fehér csapat Kubatov Gábor irányításával felvirágzott, aligha sírja vissza bárki is a klub háza táján az angol üzletembert. Nem örvend nagy népszerűségnek az ősi rivális Újpest tulajdonosa, Roderick Duchâtelet sem. A belga üzletember tíz éve vette át a lila-fehér csapatot, amellyel azóta sem tudta elhódítani az 1998 óta várt bajnoki címet. Igazán azonban azzal húzta ki a gyufát a szurkolóknál, amikor megváltoztatta az egyesület címerét. Miközben a drukkerek folyamatosan tüntetnek ellene, Duchâtelet a játékkal sem lehet elégedett: az Újpest hét forduló után győzelem nélkül, kieső helyen áll az NB I-ben.
