A Saint-Étienne manapság nem számít nagy csapatnak Franciaországban, de a zöld-fehér klub még mindig hazája rekordbajnoka tíz elsőséggel. Ezek közül a legutóbbit 1981-ben, a későbbi háromszoros aranylabdás Michel Platini vezérletével szerezte, aki visszavonulásakor így jellemezte karrierútját: „A Nancyban játszottam, mert az volt Lotaringia legjobb klubja, utána a Saint-Étienne-ben, mert az volt Franciaország legjobbja, végül pedig a Juventusban, mert az a világ legjobb csapata.” A helyi szurkolók manapság csak álmodnak arról, hogy szeretett egyesületük ismét trófeákért küzdhet, a pocsék idénykezdet alapján az idei cél inkább az élvonalban maradás lehet. Arra azonban aligha gondoltak, hogy a segítség a futballjáról a legkevésbé sem ismert Kambodzsából érkezhet.
A Saint-Étienne vezetősége áprilisban jelentette be, hogy a klub eladó, a potenciális vevő pedig szeptemberben a távol-keleti országból jelentkezett be: Norodom Ranarit a jelenlegi kambodzsai király, Norodom Szihamoni féltestvére. Ranarit hazájában vállalt már szerepet a sportban, volt futballcsapat tulajdonosa is. Az összkép viszont nem feltétlenül pozitív: hazája olimpiai bizottságának éléről 2006-ban szükségtelen luxuskiadások miatt távolították el. Persze ez a vonása egy futballklub élén akár még jól is elsülhet.
Európai elitben
Az új trend első jelentős képviselője az orosz Roman Abramovics volt, aki 2003 nyarán vásárolta meg a Chelsea-t. A londoni klub azonnal nyári nagybevásárlással jelezte, hogy megváltoztak a gazdasági erőviszonyok: 155 millió eurót költött új játékosokra, kis híján ugyanannyit, mint az angol élvonal további tizenkilenc klubja együttvéve. Az eredmények nem is késtek sokáig: a Chelsea már Abramovics második idényében bajnokságot nyert, és megvetette a lábát az európai elitben, ahol azóta is megingathatatlan a helye: ezt az Abramovics-éra két Bajnokok Ligája-sikere is jól jelzi.
Az orosz milliárdos útját többen próbálták követni. A két legismertebb példa Manszur sejk, az abu-dzabi emírség uralkodóházának tagja (Manchester City) és a katari Nasszer el-Kelaifi (Paris Saint-Germain). Miközben Abramovics szűk két londoni évtizede alatt előfordult, hogy egy-egy átigazolási időszakban csak csöpögött a pénzcsap, addig a két közel-keleti milliárdos csapata esetében a költekezési határ tényleg ismeretlen fogalomnak tűnik. Mindent viszont ők sem tudnak megvásárolni, a BL-győzelem egyelőre elkerülte a Cityt és a PSG-t is, bár ez alighanem csupán idő és semmiképpen sem pénz kérdése.
Kis csapat tündérmeséje
A rivális csapatok szurkolói irigységgel vegyes megvetéssel viszonyultak az „újgazdag” klubokhoz, de a folyamat egyre elfogadottabbá vált. Amikor 2016-ban a Leicester City elorozta az angol bajnoki címet az ismertebb egyesületek elől, a fő narratíva a futball romantikus tündérmeséje, a kis csapat ritka diadala volt, pedig a háttérben szintén külföldi tulajdonos, a thaiföldi Vicsaj Szivatthanaprapha állt. Igaz, a Leicester sem a váratlan siker előtt, sem utána nem forgatta fel az átigazolási piacot, viszont a thaiföldi tőkével – Vicsaj 2018-as tragikus helikopter-balesete után ma már fia, Ajavat irányításával – az első és a másodosztály között ingázó egyesületből stabilan Anglia legjobb hét-nyolc csapata közé került.
Még mielőtt egyértelműen követendő sikerreceptként könyvelnénk el a futballvilágban a külföldi tulajdonos klubhoz csábítását, fontos kiemelni, hogy akadnak rossz példák is. Az amerikai befektetők a legjobb esetben is vegyes összképet mutatnak: a Glazer családot egyértelmű ellenszenvvel fogadták a Manchester United szurkolói, az Arsenal pedig Stan Kroenke hatalomátvétele óta inkább hullámvölgyeket, semmint hullámhegyeket él meg. A probléma része lehet az eltérő sportkultúra: amíg Európában a futballtrófeákat a győztes csapat kapitánya veheti át, az Egyesült Államok profi sportligáiban ez a megtiszteltetés a tulajdonosé. Az amerikai bajnokságokban belefér, hogy egy-egy csapat néhány évet komolyabb eredménykényszer nélkül, kimondottan a csapatépítéssel töltsön, az európai futballban viszont ez nem működik: egyetlen rosszul sikerült szezon is súlyos anyagi és presztízsveszteséggel jár. Az amerikai tulajdonosok pedig az európai viszonyok megértése helyet inkább saját képükre formálnák azt, ezért is játszottak komoly szerepet tavasszal a hamar megbukott Európai Szuperliga megalakításában.
Kína még az Egyesült Államokhoz viszonyítva is elhanyagolható futballhagyományokkal rendelkezik, a Föld legnépesebb országának labdarúgó-válogatottja csupán egyszer, 2002-ben vett részt a világbajnokságon, akkor is pont és rúgott gól nélkül távozott. Pénz viszont bőven akad arrafelé is, így nem meglepő, hogy találkozunk kínai tulajdonossal az angol első és másodosztályban, a spanyol bajnokságban, sőt 2015 óta az aktuális cseh bajnok Slavia Praha mögött is kínai tőke áll.
A sorból a legismertebb jelenleg az olasz Internazionale, amely egyszerre pozitív és negatív példa. A klubot a Steven Csang fémjelezte Szuning cég az indonéz Erick Thohirtól vásárolta meg 2016-ban. Csang néhány év alatt visszavezette az Intert a Serie A csúcsára, viszont a klub eközben nehéz anyagi helyzetbe került, részben a pandémia miatt megszigorított kínai gazdasági szabályozások következtében, így a nagy siker után kissé vissza kellett lépnie. Az erős állami kontroll figyelmeztető jel lehet a közeljövőben a kínai befektetőkkel szemben.
Vannak üzletemberek, akik nem elégednek meg egy futballklubbal, és Kínához köthető az egyik legnagyobb testvércsapat-hálózat: Chien Lee az angol Barnsley-nak, a svájci Thunnak, a belga Oostendének, a francia Nancynak, a dán Esbjergnek és a holland Den Boschnak is egyedüli vagy többségi tulajdonosa. A hat egyesület közül azonban egyelőre egyiknél sem köszöntött be az aranykor.
A fenti hálózathoz részben hasonlít Manszur sejk City csoportja is, ám utóbbinak egyértelmű feje a Manchester City. A később megvásárolt klubok közül többnek teljesen az angol egyesülethez igazították az identitását, amely „családon belül” tudja kölcsönadni játékosait New Yorkba, Melbourne-be vagy épp Montevideóba. Arra viszont egyelőre nem volt még példa, hogy valamelyik kistestvértől olyan játékos érkezett volna Manchesterbe, aki ott meghatározóvá vált. Jobban működik a Red Bull csoport által felépített modell, amelynek köszönhetően a közelmúltban két magyar játékos, majd is Salzburgból Lipcsébe tehette át székhelyét.
Sejkek és hercegek
Manszur nem az egyetlen példa lehet Norodom Ranarit előtt, amikor uralkodócsalád tagjaként vásárolna futballklubot. A szaúdi herceg, Abdullah hosszan pereskedett a Magyarországon is ismert Kevin McCabe-bel (róla részletesen lásd a keretes írást), de mára az angol másodosztályú Sheffield United kizárólagos tulajdonosa lett. Abdullahnak a Sheffield mellett Belgiumban, Indiában és az Egyesült
Arab Emírségekben is van csapata, a közvetlen trónörökös Mohammed viszont nem járt sikerrel, amikor a Newcastle Unitedet próbálta megvásárolni.
Egészen más alapon van jelen a futballvilágban a monacói Grimaldi-ház, amely a hercegség saját, a francia élvonalban szereplő csapatának kisebbségi tulajdonosa. A klub kétharmada az orosz Jekatyerina Ribolovleva kezében van, aki családon belül is boldog lehet ezzel, hiszen férje, az uruguayi Juan Sartori csapata, a Sunderland az angol harmadosztályban küszködik.
Jelenleg nem lehet megjósolni, hogy mi sül ki Norodom Ranarit és a Saint-Étienne esetleges kapcsolatából, de az biztos, hogy a kambodzsai herceg számára már adottak követendő és kerülendő utak is.
Itthoni próbák
Magyarországon eddig egyetlen külföldi tulajdonos sem alkotott maradandót. Az angol Kevin McCabe 2008-ban az akkor a másodosztályban sínylődő Ferencvárost vásárolta meg. A Fradi visszajutott az élvonalba, ám a kezdeti lendület hamar megtört, és amikor 2011-ben az FTC visszavásárolta labdarúgó-szakosztályát, ezt egy euróért tehette meg. Azóta a zöld-fehér csapat Kubatov Gábor irányításával felvirágzott, aligha sírja vissza bárki is a klub háza táján az angol üzletembert. Nem örvend nagy népszerűségnek az ősi rivális Újpest tulajdonosa, Roderick Duchâtelet sem. A belga üzletember tíz éve vette át a lila-fehér csapatot, amellyel azóta sem tudta elhódítani az 1998 óta várt bajnoki címet. Igazán azonban azzal húzta ki a gyufát a szurkolóknál, amikor megváltoztatta az egyesület címerét. Miközben a drukkerek folyamatosan tüntetnek ellene, Duchâtelet a játékkal sem lehet elégedett: az Újpest hét forduló után győzelem nélkül, kieső helyen áll az NB I-ben.
