Nem túl jó az arcmemóriám. Sok emberrel találkozom, sok a futólagos kapcsolat, töröl az agy. A minap a kisvárosban szembejön egy férfi, mellette barátságos kiskutya, ismerős az arc, figyelmeztetnek, ő a helyi plébános. Ő is néz, azt mondja, Jó estét, én pedig azt, hogy Dicsértessék…, persze rögtön vált: Mindörökké, ámen.
Már hosszú évek óta előre köszönök a boltban, többnyire azért visszaköszönnek.
Megfordított köszönésnek neveztem el ezt a szokást. Hiszen előbb kellene köszönnie annak, aki fogad, bár azért az is létezik, hogy aki érkezik, az köszön előre. De ma már kevés személyesség van a kereskedelemben. Azt is megszoktam, hogy milyen sok helyen nem köszönnek vissza. Az egyik ismert színésznő így próbálta meg felhívni magára a figyelmet, amikor nem akarták észrevenni:
Jó napot kívánok, nem ismernek meg? Az elárusítók (kiszolgálók?) furcsán néztek rá, találgattak. Igen, igen, jó látják, hogy ki vagyok, én vagyok a vásárló!
Egy ismerősöm most megosztotta kórházi köszönési megfigyeléseit. „A főorvos asszony nem köszön vissza (vagy csak annyira, hogy alig tűnik föl). A nővérek harsányan és előre köszönnek, vidáman vagy csak amúgy csináltan. A gyógytornászok nem vidámkodnak – köszönnek, és kész. Az orvosok várják, hogy köszönjön a beteg, de a válasz már elő van készítve, és kijön a szájukon akkor is, ha mi véletlenül nem köszönnénk. De a főorvos asszony nem köszön. Ismerem ezt a másik kórházból, ahová évek óta járok. Ha puszta bunkóság lenne, fordítva kellene történjen. De nem – ez valami más. Talán a professzió hierarchiája (és még messze vagyunk a csúcstól), megtűzdelve az orvos és a beteg áthidalhatatlan távolságával. Nem mint partnerek vannak távol egymástól (főorvos asszony tegnap figyelmesen kérdezgetett és hallgatott, én ágyban, ő a beteglapommal a kezében). Hanem mint emberek.”
Nem tudom. És nem is általánosítanék. Azt érzékelem, hogy „köszönési válság” van.
Jó napot! mondja az egyetemi hallgató. És nem teszi hozzá azt, hogy „kívánok”, vagy azt, hogy tanár úr. Pedig úgy lenne teljes. És tudom, hogy nem akar megsérteni. Ezért egy ideje én a kelleténél hangosabban köszönök, és hangsúlyozom az igét: Jó napot kívánok! A Jó napotnál is rosszabbul hangzik a kurta, nyegle: Viszlát. Még ilyen formában is: Viszlát, tanár úr.
Egy ideje egyes pesti buszokon „első ajtós felszállás” van, ami azt jelenti, hogy be kell mutatni a bérletet, vagy azonnal érvényesíteni kell a jegyet. A bérletfelmutatás emberi kapcsolat. Én mindig hangosan köszönök ilyenkor a buszvezetőnek, és szinte mindegyik visszaköszön, vagy legalábbis bólint. Néha már sajnálom őket, hogy naponta hány ezerszer köszönnek, de mégis úgy érzem, hogy ez jó, ez barátságos, ez jobb közérzetet teremt. Ha kirándulunk, az erdőben is mindig köszönünk a szembejövőknek. Csak ott nem, ahol nagyon sokan vannak, ahol csapatostul járják az erdőt.
Az antropológus megfigyelte, hogy a köszönés azért fontos, mert ebből a gesztusból sok minden kiolvasható. Alapfokon az, hogy aki köszön, az barátságos, az nem támadó, attól nem kell tartani. Persze elképzelhető leszorított, haragos köszönés is, ami veszélyt jelenthet.
Talán népszerűsíteni kellene a köszönést és a mosolygást! Valamikor a faluban mindenki mindenkinek köszönt. Érthető, hogy a városban ezt nem lehet gyakorolni. De talán visszatérhetne a hangos, udvarias, magyaros köszönés az üzletekbe, a személyesebb találkozási alkalmakba, ahogy éppen az „első ajtós”, személyesebb felszállásnál is tapasztalom. Egy köszönéstől nem esik le a karikagyűrű az ujjunkról – még akkor sem, ha nem viszonozzák. Jobb hangulatot teremtünk, vagy ha nem, legalább elmondhatjuk, hogy ma is tettünk valamit a kellemesebb légkörért.
Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels
