Modern nagyváros Zeusz – vagy inkább Pallasz Athéné – oltalmában. A reggeli és délelőtti órákban szinte üresek az utcák. Aki mégis talpon van, az bizonyosan hivatalból teszi, a többi dél-európai nagyváros lakóihoz hasonlóan ugyanis az athéniaknak sem kell különórákat venniük a mediterrán életérzésből.
A görög főváros nevéhez a bedekkerekben ma már hozzátapadt az „európai kultúra bölcsőjeként elhíresült metropolisz” leírás, a kontinens déli felének legnagyobb városa azonban jóval többet tartogat az arra tévedő látogató számára a túravezetők által unalomig ismételt kliséknél: olykor már-már bosszantóan nyüzsgő és kaotikus hely ez, ahol a modern kor hétköznapi gyötrelmei ókori díszletek között elevenednek meg.
Minden várakozás ellenére Athén nem kínál olyan sok és változatos nevezetességet és látnivalót, mint mondjuk Párizs vagy Róma, a Görögország lakosságának – külterületekkel együtt – harminc százalékát magába olvasztó város azonban olyan pozíciót vívott ki magának a történelemben, amely miatt minden utazó bakancslistájára felkívánkozik.
A több mint 3400 éves település ráadásul saját korára is rácáfol: bizonyítja, hogy az ókori történelem jól megfér egymás mellett a modern élvezetek halmozásával, miközben az ősi mag köré épült negyedek mind egy-egy újabb felfedezésre váró korszakba invitálnak. Athén ráadásul napszaktól függően is ezer különböző arcát mutatja, a reggel kietlen utcákat ugyanis kicsivel dél előtt már idegesen hömpölygő tömeg borítja, a káoszra emlékeztető közlekedéssel összhangban áll az éttermek teraszait megtöltő, egymás túlharsogásával versengő helyiek és turisták egyvelege. Időutazás ez, ahol az ember azt is elfelejti, hogy épp világjárvány közepén jutott utolsó levegővételhez az újabb hullám elején – a pandémiára csak néhány, a taverna előtt elsiető maszkos emlékeztet.
Pedig a görögök aztán igazán megszenvedték a koronavírust. Az ország gazdasága ugyanis épphogy csak elkezdett kilábalni 2019-ben a korábbi válság okozta recesszióból, és az új jobboldali kormány színre lépése is pozitív kilátásokkal kecsegtetett – látszott a fény az alagút végén, egy évtized után először. A világjárvány azonban a görög gazdasági növekedés leghangsúlyosabb elemének számító turizmust küldte padlóra a kötelező lezárásokkal, ismét kilátástalanságba taszítva az ország lakosságát. A fásultság pedig ott van az utca emberének arcán: éppúgy a szuvenírárusén, aki „személyre szabott” akciókkal igyekszik túladni hónapokig porosan heverő portékáin, ahogy a felszolgálóén is, aki jogosan tart attól, hogy a turisták hamarosan újra elkerülik a várost.
