Kell némi bátorság

Egy diktatúra hagyatéka – Állambiztonsági iratok és történetek a címe a tárlatnak, amely az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) iratanyagán és az 1945 és 1990 között történt eseményeken keresztül mutatja be állandó kiállítás keretében a politikai rendőrség, az állambiztonság működését. Az újonnan kialakított interaktív közösségi és kiállítótérről Cseh Gergő Bendegúzzal, az ÁBTL főigazgatójával beszélgettünk.

Cseh Gergő Bendegúz Főigazgató Egy diktatúra hagyatéka_Állambiztonsági iratok és történetek cimű kiállitás 20211115 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– A Történeti Levéltár biztosítja az érintett állampolgárok számára a róluk nyilvántartott adatok megismerését és kutatási tevékenység folytatását. Hányan éltek eddig a lehetőséggel, és kérték ki a rájuk vonatkozó iratokat?

– A Történeti Levéltár működését ebből a szempontból nevezhetjük egyfajta ingyenes családtörténeti szolgáltatásnak, hiszen mindenki kikérheti a saját, valamint elhunyt egyenes ági családtagjai iratait. A hozzánk fordulóknak csak az adataikat kell megadniuk, mi mindent kikutatunk, és amit találunk, azt ingyenesen rendelkezésre bocsátjuk.

Közel ötvenezer érdeklődő állampolgár fordult hozzánk, milliószámra adtunk már ki fénymásolatokat számukra. Ha mindehhez hozzászámítjuk a családtagok iránt érdeklődőket, akkor nagyjából százezer emberről beszélhetünk, akikről eddig kikértek adatokat. Magyarországon az ötvenes években közel egymillió embert nyilvánítottak a rendszer ellenségének, tehát sokkal több adatunk van még, mint amennyi miatt eddig megkerestek minket.

Mindenkinek joga van megismerni a szüleiről, nagyszüleiről a szolgálatok által gyűjtött adatokat. Nem azért, hogy kiderüljön, a rokona ügynök volt-e vagy sem. Sok esetben elfelejtett érdekességek, a család számára fontos apró történetek, családi fotók, elkobzott kéziratok, levelek is napvilágot látnak. 

A célunk, hogy a levéltárban felhalmozott tudást és információt minél szélesebb körbe juttassuk el, hogy minél többen megtudják, miként lopták el és használták fel az emberek adatait, hogyan működött a rendszer, a szocializmus titkos­szolgálatai. Ennek a folyamatnak a része a most megnyitott kiállítótér.

– Előfordul, hogy valaki fél megtudni, hogy a barátja, akivel még mindig jóban van, vagy valamelyik közeli rokona jelentett róla?

– Sokan tartanak ettől. Kell némi bátorság, hogy ilyesmivel szembenézzen az ember. Szülők, nagyszülők, házastársak, testvérek is jelentettek egymásról. Ugyanakkor szép történetekre is bukkantunk.

– Ez esetben mit nevez szép történetnek?

– Ha valaki fenyegetés ellenére erkölcsileg intakt tud maradni, ellen tud állni a zsarolásnak, és nem árulja el a barátait, rokonait. Ilyenekre is bőven van példa. Azok az igazán szomorú történetek, amikor valaki nem kényszerből működik együtt, hanem a személyes ellenszenvét kiélve az útjában álló személyt próbálja félreállítani, vagy a szolgálat által nyújtott előnyöket a karrierje építésére használja fel.

– A már beszervezettek hogyan próbáltak ellenállni? Olyan dolgokról jelentettek, amelyek a szolgálat számára használhatatlanok voltak?

– Többféle módja lehetett az ellenállásnak. Van, amikor valaki kategorikusan kijelenti, hogy nem hajlandó együttműködni, hiába zsarolják. Mások szándékosan adnak semleges információkat, ami azért kockázatos, mert soha nem lehet tudni, hogy a szolgálat mit és mire tud felhasználni. A másik típus kényszer hatására aláír, de aztán első dolga, hogy mindenkinek elmondja, őt beszervezték, előtte semmit ne mondjanak. Ezt hívták dekonspirációnak, ami persze általában hamar kiderült, mert majdnem mindig több ügynök is dolgozott egy területen.

– Milyen kifogásokkal éltek, akiket be akartak szervezni?

– Sokféleképpen próbáltak kibújni. Jó módszer volt, ha valaki el tudta hitetni, hogy alkoholista, és fél, hogy részegen kifecseg valamit, vagy szerzett egy papírt, hogy mentálisan olyan gyenge állapotban van, hogy nem tudja garantálni a titoktartást. A megbízhatóság ugyanis az egyik legfőbb beszervezési követelmény volt a szolgálatoknál.

– A most megnyílt kiállításon mit tartottak fontosnak bemutatni a korszakból, a több millió oldalnyi anyagból?

– A szolgálatok működését, iratait, a diktatúra különböző fázisait. Három, különböző színekkel jelzett zónát alakítottunk ki. Az első falon a magyar társadalom ellenállásának különböző formáit jelenítettük meg. A megfigyelteket, a párt hatalmát megkérdőjelező szerveződéseket, tüntetéseket, mozgalmakat. Szemben vele a fekete zóna a megtorlásokról, az internálásról, a vasfüggönyről, a börtönökről és a recski táborról szól.

A kettő között a szürke övezet az állambiztonság működését, a módszereiket, az ügynökhálózatot mutatja be. A látogatók kézbe vehetik és fellapozhatják az iratokat – formahű másolatban –, a vizsgálati, beszervezési és munkadossziékat. A kiállítást a levéltárba került tárgyak, érintőképernyős monitorok, hanganyagok és filmfelvételek gazdagítják. Bemutatjuk a politikai rendőrség titkos fényképezésre használt, hordozható fotóreprodukciós készülékét, és egy kuktára hasonlító szerkezetet is, amelyet a levelek titkos felgőzöléséhez és felbontásához használtak.

– Melyik a legérdekesebb vagy legmegrázóbb sors a sok közül az ön számára?

– Engem a recski történetek nagyon megérintenek. Kegyetlen és aljas tábor volt, mely jól jelképezi a rendszer egészét. Bár a levéltár évek óta állandó kiállítást tart fenn a helyszínen, úgy gondolom, nagy szükség lenne egy valóban méltó recski emlékhely felépítésére, hogy az ott szenvedők méltó helyre kerüljenek a nemzeti emlékezetben.

Borítókép: Cseh Gergő Bendegúz (Fotó: Bach Máté)