Marischka

Jó sört kapott Rezeda Kázmér indításnak, s kedves mosolyokat a Dérynéből átcsábított pincérnőtől.

Új étterem nyílt a Vérmezőnél, új étterem van az Attila úton! – Rezeda Kázmér mindenfelől hallotta a suttogást.

S valóban…

Az Attila úton új étterem nyílt. Éppen szemben a Vérmezővel, hol a jakobinusok vére hullt, s amely azelőtt generális kaszáló névre volt keresztelve, ám a magyar szentimentális fajta, ki leginkább tragédiáit szereti dédelgetni, s azokról nevez el mindenfélét.

– Új étterem nyílt a Vérmezőnél – suttogták, beszélték a népek, s errefelé régi, nagy hagyománya volt a suttogásnak, beszélésnek, s amit a népek errefelé beszéltek, az úgy kellett legyen. Tudta ezt már Kosztolányi is, és meg is írta a fényességes magyar irodalom egyik legfényességesebb regényében, ám ezt a részt abból a regényből úgy negyven évre száműzték aztán. Kivették. Kicenzúrázták. Azok s azok elődei, akik ma mindenféle nem létező cenzúrára panaszkodnak. Így megy ez. Szóval, egykoron ezt beszélték a krisztinavárosi népek:

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű

– Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”

– Érdekesség még, hogy Kun Béla gépe éppen visszafelé tart, már be is repült az ország légterébe, úgyhogy jó lesz résen lenni! – gondolta magában Rezeda Kázmér, aztán egyik este szépen felöltözött, s oldalán gyönyörűséges feleségével elment a Marischkába, ne suttogjanak hiába a népek.

Odabent széles, tágas a tér, Rezeda Kázmér mégis legelőször a varázspálcájához nyúlt, s patrónusbűbájt akart alkalmazni. Ugyanis a mennyezeten dementorok lógtak, róluk pedig tudnivaló, hogy „a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid.”

– Expecto Patronum! – suttogta Rezeda Kázmér, ám ekkor asszonya összecsapta kezét, s így kiáltott fel: – Nézd, fiam! Erről beszéltem! Pont ilyen kokedámákat szeretnék otthonra!

S Rezeda Kázmér akkor úgy érezte egy pillanatra, az asszony vaddisznókat kerget türelmének rózsakertjében – de rossz érzése hamar elmúlt, mert eléjük jött egy kedves hölgy, udvariasan asztalhoz kísérte őket, s elindult az este.

Jó sört kapott Rezeda Kázmér a Marischkában indításnak, s kedves mosolyokat, ráadásul a pincér hölgy a Dérynéből lett átcsábítva, s ezt Rezeda Kázmér jó jelnek vette. S elkövetkezett az étlap áttanulmányozása, amely tevékenység új étterem felfedezésekor a legfontosabb, már persze az első benyomás után.

Na most, előételek terén gazdag a választék. A házi finomságoktól a füstöltpisztráng-krémen át a szaftos hortobágyi húsos palacsintáig széles a skála, s Rezeda Kázmér különösen örült a padlizsánkrémnek s a tatár bifszteknek, s nagyon komoly dilemmában volt, amikor befutott a pincér hölgy, s közölte, ma van kacsamáj­terrine pirított házi kaláccsal, s Rezeda uram azt kérte. És jól tette. Annyira, de annyira finom volt, hogy Rezeda uram majdnem úgy kezdett kiabálni, mint Hrabal mesternél az elragadtatott vendégek a töltött teve kóstolása után. De végül is nem kezdett el kiabálni mégsem, mert továbbra is tartott kicsit a dementoroktól, amelyek az asszony szerint kokedámák…

Levesnek a napi zöldséglevest kóstolta, amely azon a napon sütőtökkrémleves volt kolbászforgácsokkal, és nagyon finom volt az is, mondhatni hibátlan, míg az asszony marhahúslevest evett, s elégedetten sóhajtott, miután az első kanálnyit megízlelte.

Na most a főételek között kedves, régi ismerősöket köszöntött Rezeda Kázmér, akiket már régen nem látott. Mindenekelőtt ott volt a hagymás rostélyos. S akadt még báránycsülök, omlós libacomb, óbányai pisztráng, vadpörkölt – hozzá mellékelve a felszólítás: „Kérdezd a felszolgálót, mit lőttünk a hétvégén!”

Rezeda Kázmér rántott borjút evett krumplipürével és uborkasalátával – konzervatív volt, mit csináljunk –, és tökéletes volt minden. De: Rezeda Kázmér ismét erősen elhatározta, hogy kiáltványt fog intézni a világ szakácsaihoz, miszerint az isten szép szerelmére, ne tegyenek annyi fokhagymát az uborkasalátába, hogy aztán három napig azt böfögje az ember, mert az nem finom! De a borjú és a püré az volt, a hagymás rostélyos pedig egyenesen fenomenális!

A borlap: gazdag és szerteágazó. Gilvesyéktől Skrabskiékon át Gellavilláig ott van sok-sok kihagyhatatlan tétel, Rezeda a Gellavilla Málnás tramini-olaszrizling küvéjét kóstolta, s nem bánta meg, nagyon nem… Amúgy sokat elárul a helyről, hogy gin-tonikból tízfélét lehet kérni! Az étlap kettő, az itallap tizenkettő oldal… s rendben van ez így.

Desszertnek mákos guba csúszott forró házi lekvárral és vaníliafagyival, s akkor egy pillanatra Rezeda Kázmér régen halott nagymamája is bekukkantott az ablakon, mosolygott, és elzavarta a dementorokat.

Az ételek kilencszáz forint és nyolcezer forint között árazódtak be, ami – itt a Vérmező oldalában, ahol Kun Béla elhagyott egy aranyláncot – kifejezetten szerénynek mondható.

– Ezért érdemes volt új éttermet nyitni itt a Vérmezőn… – egyezett meg Rezeda Kázmér és gyönyörűséges asszonya hazafelé menet, aztán Rezeda uram nem szólt többet, sunyított, hátha elfelejtődik valahogyan az a kokedáma…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza