– Jöjjenek csak. Nincs annál gyönyörűbb, mint amikor az ember belép a műterembe, és megérzi a műteremillatot. Foglaljanak helyet. Ezt a képet leteszem a székről, még száradnia kell, és én ide ülök a helyére.
– Ezt most fejezte be? Mi a címe?
– Emlék. Majdnem minden képemnek az a címe.
Utánanyúltak az embereknek
– Gratulálunk a legutóbbi díjához. Hogy lehet, hogy az első elismerését 1958-ban kapta? Még csak kilencéves volt.
– Aszfaltrajzversenyen nyertem, ahol 1848-as témát választottam. Előtte két évvel másodikos koromban 56-os rajzokat készítettem. Megmutassam őket?
– Tankokat, fegyveres katonákat, teherautókat rajzolt le. A valóságban is látta ezeket?
– Persze. Akkor Debrecenben éltünk, és előttünk mentek az orosz tankok. Azt is láttam, hogy vitték a sebesülteket. Mély nyomot hagyott bennem. Emlékszem, hogy már november 4-e után apuval templomba mentünk, és egy páncélautóból kiszállt egy orosz tiszt, és megkérdezte aput, hogy merre kell menni Szuez felé.
– Ha jól rajzolt, miért kapott az iskolában hármast rajzból?
– Volt egy-két tanár az iskolában, akik nem nagyon szimpatizáltak a családunkkal. Országos képviselő őseim voltak, több ágról értelmiségi felmenők. Egyikük a legfiatalabb honvédként az 1848-as szabadságharcban harcolt. Édesapám közgazdaként végezte az egyetemet, és tartalékos tüzértisztként vett részt a háborúban. Az se tetszett a tanároknak, hogy nem úgy festettem, ahogy kellett volna. Kijjebb mentem a festékkel a vonalon, renitenskedtem. De ha valamit le kellett rajzolni az osztálynak, mindig engem kértek meg. Aztán fölvettek a kisképzőbe, ahol kiváló tanároktól magas színvonalú oktatást kaptunk. Nem is szerették a veretes gimnáziumot az elvtársak. A főiskola előtt behívtak katonai szolgálatra, és a Belügyminisztérium karhatalmi alakulatához kerültem. Ott az „egyéb” kategóriába soroltak, és azt mondták, hogy „majd az Aknay elvtársat mi átneveljük”. Miután leszereltem, be akartak szervezni. „Maga sokat jár a fiatal művészek között, és nekünk fontos, hogy tudjuk, hogyan gondolkodnak a fiatalok” – mondták. Fölálltam, és rájuk csaptam az ajtót. Kint majdnem elbőgtem magam, hogy mi lesz most velem. Később kaptam egy katonai behívót. Nem értettem, voltam katona, mit akarnak?! Pestről Debrecenbe utaztam, ahol közölték, hogy nincs szó semmilyen behívásról, de nehogy azt képzeljem, hogy csak úgy jövök-megyek a nagyvilágban. Aztán kiderült, hogy a főiskolára sem vettek fel, majd jött még egy katonai behívó. Az elvtársak utánanyúltak az embereknek. Részt vettem sok mindenben, soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, nem hősködtem, csak mondtam, amit gondoltam. Többen 1972-től minden év március 15-re kaptunk behívót a rendőrségre. Engem a nyolcvanas évek végéig megfigyeltek. 2002-ben kikértem és elolvastam az anyagokat.
Vízműves „nosztalgia”
– Szentendrére 1971-ben költözött. Miért ide?
– El akartam menni Pestről, és jó néhány katonatársam itt élt. Kisképzős korunkban jártunk Szentendrén, mert a művészettörténet-tanárunktól már a hatvanas években tanultunk Barcsay Jenőről, Korniss Dezsőről. Egy évvel azután, hogy ideköltöztem, ef Zámbó Istvánnal, Matyófalvi Gáborral és Holdas Györggyel megalapítottuk a Vajda Lajos Stúdiót. A Templomdombon 1971-ben először állítottunk ki hivatalosan. Tíz percre, mert aztán betiltották a kiállítást. Deim Pál, Barcsay Jenő és Pirk János festőművészek is ott voltak.
– Miből tudott megélni?
– Budapesten kirakatrendezőként dolgoztam, Szentendrén éjjeliőr lettem. 1973-ban a vízművekhez kerültem a szennyvíztelepre. Sokan voltunk akkor ott, barátaim, Matyófalvi Gábor és ef Zámbó is ott dolgoztak. A hetvenes évek közepén hivatásos művészek lettünk. Az, hogy főiskola nélkül bejutottunk, annak köszönhető, hogy olyan emberek ültek a Művészeti Alap felvételi bizottságában, mint Deim Pál, aki rengeteget segített nekem.
– Elérzékenyült.
– Nagyon jó barátom volt. A vízműveknél, ha nappal dolgoztam 12 órát, akkor utána 24 óra szabad volt, ha éjszaka, akkor 48 óra volt szabad. Tudtam festeni. 1975-ben megnősültem, albérletet kellett fizetni, és jöttek a gyerekek sorra egymás után, egy lány és két fiú. Sárika lányunk 1986-ban meghalt. A nejem 1975-től a művelődési központban dolgozott, ahol én egy ideig kiállításszervező voltam. Közben folyamatosan festettem, de mindig tudtam, hogy vannak kötelességeim. Fontos volt, hogy dolgozzak, és a család semminek ne érezze hiányát, mert apuka ábrándozik.
– Hogyan születik egy kép?
– Mindig akörül forognak a gondolataim. Most is azért jöttem a műterembe korábban, mert ki akartam javítani egy képet. Egy mű nem úgy születik, hogy valaki idejön, hogy fessek már neki ezt vagy azt.
Színek ütköztetése
– Az hogy dől el, hogy mire és mivel fest?
– Kezdetben olaj- és vízfestékkel dolgoztam. A hetvenes években nagyon megszerettem a pasztellkrétát. Elég egyedi, rám jellemző módon pasztelloztam. Később készítettem egy-két temperamunkát, majd jött az akrilfesték. Azt azért szeretem, mert tempósabban lehet vele haladni. Olajfestékkel akkor dolgoztam utoljára, amikor a 2009-es nagy kiállításomat rendeztük itt Szentendrén, a MűvészetMalomban, illetve 2010-ben Debrecenben, a Modemben az Élő múzsa című tárlatot. Megkívántam, hogy oda legyen nagy olajképem is. Festettem három darab háromszor kétméteres festményt, a háta mögött láthatja őket.
– A konstruktív képei vonalzóval készülnek?
– Persze, segédeszközöket régen is használtak. Belső kényszer, amikor az ember elkezdi azt festeni, ami benne megjelenik. Úgy kell összejönnie mindennek, hogy a kép érthető legyen, még akkor is, ha valaki nem tudja megmondani, hogy mit ábrázol, de érzi, hogy jó ránézni, mert harmóniát sugároz. A színnel ugyanez a helyzet. Azok is hangulatot teremtenek, örömöt, bánatot fejeznek ki. Én szeretem ütköztetni a színeket. Belülről fakad, hogy miből mennyit, hová és hogyan tesz föl az ember, hogy hová húzunk vonalat, hová festünk házat, ablakot, keresztet. Nem csak odabiggyesztjük a formákat, minden patikamérlegen van kiszámítva. És egészen más, amikor az ember térben látja a munkákat, mint a műteremben. A falon egy kép már megszólal.
– Az avatott szem rögtön felismeri az Aknay-képet.
– Akkor lenne baj, ha nem ismernék föl. Jó dolog, ha már azt elértem, hogy ránéznek egy képre, és azt mondják: ez egy Aknay.
– Mi jellemző a képeire?
– Dicsérjem a lovat? Ott a falon fönt van egy kép 1976-ból, egy pasztell- és olajkép.
– Mi a címe, Emlék?
– Nem, Városvédő angyal.
– Milyen viszonyban áll az angyalokkal?
– Hiszek bennük. A hetvenes évek elejétől festem őket. Amikor a kislányom nyolcévesen elment, akkor fölerősödött bennem, hogy angyalt fessek. Gyakran átlényegült figuraként jelenik meg egy kúpban vagy a Városvédő angyalban, amely egy vasszobor a Szentendrei út mentén. Azelőtt a posta előtt állt és kék színű volt, de mivel műanyagból készült, elöregedett az anyaga, és szétment. Vasból akkor állítottam föl, amikor hetvenéves lettem. Az emberek hol szidják, hol szeretik. Mindig kérdezik, hogy miért nem kék. Mondom, mert ez vas.
– Hamisították már a festményeit?
– Igen, két, a hetvenes években készült képet tettek össze. Eljött a gyűjtő megmutatni, és majdnem infarktust kapott, amikor mondtam neki, hogy nem én festettem. Galériából vette pecséttel, mindennel. Én galériába soha nem adtam el festményt, és aukcióra sem küldök.
– Megrendelésre dolgozik? Festene rólam egy portrét?
– … nagyon ritkán festek portrékat… Az utolsó önarcképet 1973-ban készítettem.
– Mindig húzott szemet fest magának.
– Mert van tatár ősünk is. Őszintén szólva eddig nem kaptam túl sok megrendelést. Viszont vannak olyan helyen munkáim, amelyekre büszke vagyok. Szakrális helyeken, például a kiskőrösi katolikus templomban, a mellékoltárban.
A Megváltó című oltárképem Balatonbogláron, az evangélikus templomban látható. A Jézus-sorozatomról print kép is készült, azokat is megmutatom. Matula Péter, Svédországban élő műgyűjtő barátom a 2000-es évek elején ef Zámbó Istvánt, Tábori Csabát és engem kért fel a feladatra. Ötven bibliai szakasz közül választhattunk. A 12 darab ötvenszer hetvenes képet fatáblára festettem. Szeptemberben adták át Debrecenben az Immánuel-otthon és iskola új épületét, ahol fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkoznak. Oda ajándékba készítettem egy kétszer háromméteres festményt.
– Annak mi a címe?
– Emlék.
Névjegy
Aknay János 1949-ben született Nyíregyházán. 1967-ben Budapesten végzett a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. Ötven éve él és alkot Szentendrén. Alapító tagja a Vajda Lajos Stúdiónak. Széles körű művészeti szervezőtevékenységet folytat, számos szervezet tagja, tisztségviselője, vezetője. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Kossuth-, Munkácsy- és Magyar Örökség díjas, 2017-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.
Borítókép: Aknay János (Fotó: Teknős Miklós)
