időjárás 17°C Csanád, Emil 2022. május 28.
logo
PREMIER ELŐTT – Hőstettek a jeges pokolban, a Don-kanyar lövészárkaiban

Harc fejlövéssel

2022.01.21. 12:00
Harc fejlövéssel

Mindössze negyven magyar katona érdemelte ki az 1939. április 14-én alapított Magyar Arany Vitézségi Érmet, amely a legmagasabb kitüntetés volt a Magyar Királyi Honvédség legénységi állományában. 

Az adományozottak között találjuk Munkács védelmezőit, akik a csehszlovák erők ellen védték a várost 1939 januárjában, a doni hadszíntér kiemelkedő alakjait vagy a galíciai harcmező legkiválóbb hőseit. 

Az általuk végrehajtott fegyvertények és haditettek elevenednek meg Maruzs Roland és Szentváry-Lukács János Hajlíthatatlanok – Magyar Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonáink (1939–1945) című, hamarosan megjelenő könyve lapjain. (A kötet a Dextramédia Gyártó, Kiadó és Szolgáltató Kft. kiadásában jelenik meg.) 

Több esetben a hősök visszaemlékezéseiből kaphat képet az olvasó, közöttük olyan leírások is napvilágot látnak most, amelyek eddig nem voltak ismertek. Nem akármilyen előzménye volt már a kitüntetésnek hadtörténelmünkben. Egészen 1789-ig nyúlik vissza a története, ekkor alapította meg II. József még „érdempénz” néven az akkor arany és ezüst fokozatból álló kitüntetést. 

Az első világháborúban több mint 1500 magyar katona érdemelte ki az Arany Vitézségi Érmet, majd az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával a Vitézségi Érmek is megszűntek, ezt újította meg Horthy Miklós kormányzó, amikor megalapította az ellenség előtti kiemelkedő teljesítmény jelét. 

A Magyar Arany Vitézségi Érem adományozottjai között volt Koltai Mihály őrmester is az 5. honvéd tábori tüzérosztály állományában, aki 79 évvel ezelőtt, a doni hadműveleti területen – a jeges pokolban – végrehajtott haditettért érdemelte ki a kitüntetést.

Koltai Mihály őrmester

1943 január 13-án este már nagyon feszült volt a helyzet és a hangulat. Stettner Pál hadnagy, az üteg fogatos tisztje előrejött a mozdony­állásból, és egész éjjel a tüzelőállásban maradt. A találgatásokra alapozott események, az intézkedés, tájékoztatás, összeköttetés hiánya bizonytalan, szorongó érzéssel töltött el mindenkit. 

Ezen az éjjelen senki nem aludt. Mindenki talpon volt. A rettenetes hidegben ébren virrasztottak az emberek a lövegek mellett, puskával a kézben. A balszélső 3-as számú lövegtől párszáz méterre húzódott egy messzire elnyúló, kanyargó horhos. 

Koltai úgy ítélte meg a helyzetet, hogy abból a horhosból érheti az üteget a legmeglepőbb támadás. A későbbi események igazolták is előrelátását. Végre a nyomasztó éjszaka váltani kezdett. Még nem volt világos, de már nem is volt teljesen sötét. 

Párás, jeges levegő ült a vidékre. Dermesztő volt a hideg. A lőpor mérésére szolgáló töltet-hőmérők mínusz 42 fok Celziust mutattak. Koltai parancsot adott a balszélső löveg vezetőjének, Czakó János tizedesnek, hogy lövegét repeszgránátra töltve fordítsa a horhos irányába.

Pirkadatkor Koltai a géppuska közelében, az üteg közepén állva körülnézett. Ott látta Stettner Pál hadnagyot, a géppuska túlsó oldalán, pisztollyal a kezében. A tűzkész géppuska is a horhos felé volt irányozva. Mögötte Németh László tizedes feküdt, mellette a másik géppuskás. Czakó János tizedes a lövegnél állt, mellette az irányzója és két kezelője, a lövegpajzs mögé húzódva. 

A löveg töltve, elsütőzsinór a kézben. A középső löveg vezetője, Borha György tizedes és irányzója, Baranyai László őrvezető és még három kezelő jégsáncukban álltak, puskával a kézben. Koltai tudta, hogy az elsőtiszti fedezékben van Kelecsényi Lajos karpaszományos őrvezető, kidolgozó tisztes is és még két távbeszélő. 

A háta mögött az 1-es számú lövegnél viszont senki nincs. A tartalékos hadnagy elsőtiszt, a szakaszparancsnok zászlóssal és a hiányzó 20 kezelővel a szomszéd ütegnél vannak. Így összesen 16-an maradtak, a farkas­ordító, velőtfagyasztó hidegben. 

Feszülten figyelt és hallgatózott mindenki. És ekkor hirtelen, szinte mindnyájan egyszerre vették észre, a horhos felől nagy csapat hóleples alak bontakozott ki a pirkadó félhomályból. Koltai 250-260 főre becsülte létszámukat. A hólepel miatt felismerhetetlenek voltak a párás ködben. Laza csoportokban, szétszóródva közeledtek és már messziről magyarul kezdtek kiabálni:

– Ne lőjetek, magyarok vagyunk…! Ez a meg-megismétlődő kiabálás is gyanús volt, de még inkább az, hogy a közeledő csapat időközben félkörben felfejlődött. Ez már bekerítési és támadási szándékról árulkodott. És máris felhangzott, szintén magyarul:

– Adjátok meg magatokat…! Erre Koltai elkiáltotta magát: – Czakó! Tűz!

Mély dörrenéssel lőtte ki az öreg tarack 43 kilogrammos repeszgránátját a támadók közé, jobbra-balra széles sávot söpörve közöttük a robbanás után. Ugyanakkor Koltai mellett a géppuska is tüzelni kezdett, és Borháék puskái is ropogtak. De az ellenség is tüzet nyitott. 

Több mint kétszáz géppisztoly szórta a gyilkos golyókat a maroknyi védőkre. Németh László tizedes fejlövést kapott, és azonnal meghalt. A géppuskája elhallgatott. Koltai habozás nélkül vágódott mögé, és folytatta a tüzelést a drótakadályhoz érkező rohamozók első soraira. Ekkor a fedezetlenül álló Stettner Pál hadnagynak is kiesett a kezéből a pisztoly. Mellén géppisztolysorozat húzott végig, és ő is holtan esett össze.

Czakóék hósánca állott a drótakadályhoz legközelebb, és az odakúszó rohamozók kézigránátokat dobtak a sánc belsejébe, ugyanakkor az U-alakú sánc nyitott vége felől be is tudtak oda lőni. Czakóék ott estek el egymás után a lövegük mellett. 

Közben Koltai géppuskájából kifogyott a lőszer. A pár méterre mellette húzódó futóárokba ugrott, és a fedezék ajtaján kilépő Kelecsényi kezéből kiragadta a puskát. Szinte pillanatok alatt lőtte ki az öt töltényt, de addigra már újratöltött puska volt Kelecsényinél. 

Benn a fedezékben a távbeszélők folyamatosan töltötték a puskákat, és Kelecsényi az ajtóban állva adogatta ki Koltainak, aki megszakítás nélkül tüzelt. A vastag kesztyűben alig érezte az elsütőbillentyűt, ezért jobb kezéről lerántotta a kesztyűt. A vad hideg azonnal dermesztette ujjait. 

Közben a puskalőszer is kifogyott, és a fedezékben lévő tucatnyi nyeles kézigránátra került a sor. Azokat dobálta gyors egymásutánban a drótakadályon átugráló rohamozók közé. Akkor eszébe jutott, hogy a fedezéktől 10 méternyire felhalmozott repeszgránátokkal is van még két rakasz német nyeles kézigránát. 

Kelecsényivel odahozatta mindkettőt, akinek sikerült is sértetlenül visszaérkeznie. Ezt meglátták Borháék, akiknek szintén fogytán volt a puskalőszerük. Borha és Baranyai kiugrottak a hósánc mögül, és Koltaihoz rohantak a futóárokba. Most már négyen dobálták a gránátokat. 

Koltai éppen újabb gránátért hajolt le, amikor fejéről lerepült a báránybőr kucsma. Fejlövés érte. A vér végigcsurrant az arcán és állán, de a géppisztolygolyó elcsúszott a koponyacsontján, csak a fejbőrt hasította ketté. Kitörölte a vért szemeiből bal keze fagyos kesztyűjével, és folytatta a harcot.

A fergeteges gránáttűz végül is megtörte a támadók lendületét. Néhányan, akik behatoltak a drótakadályon belül, vagy a kézigránátoktól, vagy a még mindig ropogó puskatűztől nem jutottak tovább. Erre a kívül lévők is megtorpantak, és a horhos irányába menekülésszerűen visszavonultak. 

Mintegy 70 halott maradt a tüzelőállás körül. Egy részük a repeszgránát-becsapódásnál, a többi a drótakadály két oldalán. Saját veszteség 6 hősi halott volt. Stettner Pál tartalékos hadnagy, uradalmi intéző a drávaközi Bokroshátról, akit hősi halála után századossá léptettek elő. 

Czakó János tizedes lövegvezető Kónyból, és Németh László tizedes Cikolaszigetről. Cziffrik Ferenc őrvezető lövegirányító Győrszentivánból, és még két lövegkezelő. Koltai és még néhányan megsebesültek. A 16 főnyi védő csapatból csak tízen élték túl a támadást. Időközben teljesen kivilágosodott. 

Körültekintve észrevették, hogy a távolból kétszer akkora hóleples csapat közeledik feléjük. Kilátástalan lett volna tizedmagukkal, lőszer nélkül azokat bevárni. 

A két löveg csövét felrobbantották, a harmadiknak kiszedték az elsütő berendezését, összeszedték a műszerfelszerelést, a megmaradt puskákat, és visszavonultak a fogatokhoz a mozdonyállásba, ahol Koltai Gergelyffy Imre tüzérezredes osztályparancsnoknak jelentette: Hat hősi halott, néhány sebesült, de a tüzelőállást az utolsó pillanatig megvédtük.

Borítókép: Magyar honvédek az orosz fronton 1943 januárjában. „A tüzelőállást az utolsó pillanatig megvédtük” (Fotó: Getty Images)