Eljött a jóleső nosztalgia ideje: újra összeültek kávézni a Jóbarátok, húszéves a Gyűrűk Ura-filmtrilógia és a Harry Potter-saga moziváltozata.
Utóbbi esemény alkalmából az HBO összehozta a filmek fontosabb alkotóit, a Harry Potter: Visszatérés Roxfortba pedig igazán meghatóra sikeredett.
Kulisszatitkok derültek ki a filmek forgatásairól, megemlékeztek az időközben eltávozó, szeretett színészekről, mint például Richard Harrisról vagy Alan Rickmanről, a színfalak között felnövő, ma már harmincas „gyerekek” pedig arról beszéltek, örökké tartó élmény marad számukra ez az egész.
Egy fontos szereplő azonban nem tért vissza a Roxfort falai közé: J. K. Rowling, a Harry Potter-könyvek szerzője, azaz tulajdonképpen az egész varázsvilág megálmodója.
Az írónő egyetlen archív felvételen látható: ki is van írva a feje fölé gondosan, hogy az interjú még 2019-ben készült ám, nehogy azt higgyék, hogy a botrányai után szóba álltunk vele!
Az Entertainment Weekly úgy tudja, hogy ő utasította vissza a szereplést, mert úgy gondolta, annál többet nem tud hozzáadni, mint amit már korábban elmondott, ám ez a magyarázat sántít.
Esélyesebb, hogy szándékosan bojkottálták korábbi, transzfóbnak bélyegzett kijelentései miatt, aminek kapcsán a saga három főszereplője, Daniel Radcliffe, Emma Watson és Rupert Grint is korábban elhatárolódtak tőle.
A szereplők legalább többször méltatják az interjúkban Rowlingot, mégis: a jóleső nosztalgiába belekeveredett az aktuálpolitika és a cancel culture, hogy mindenki pulzusa lecsillapodjon: nyugi, csak azért látszik kétvillanásnyira, mert neki köszönhetitek ezt az egész hóbelevancot – de ettől még elhatárolódunk tőle!
A J. K. Rowling körüli balhé 2020-ban kezdődött, amikor is az írónő a Twitteren megjegyezte, hogy talán már létezik szó a „menstruáló emberekre”, majd szójátékkal utalt arra, hogy ők bizony a nők.
Az írónő mindig sietett leszögezni, hogy ellenzi a transzneműek megkülönböztetését, viszont nem ért egyet azzal a politikailag korrekt közhangulattal, amely a transznemű nőket is a biológiai nőkkel azonosnak tekinti.
Kiállt továbbá az olyan, magukat nőként meghatározó férfiak ellen is, akik mindezt azért teszik, hogy nőket bántalmazzanak, és megússzák a büntetést.
Rowling neve ma legtöbbször a cancel culture térhódítása kapcsán merül fel, az pedig különösen felháborító, hogy vannak, akik már mintha fő műve történetéből is kiradíroznák őt.
Nem vicc: az egyik legnagyobb brit lap például január elején írt hosszú véleménycikket azzal a címmel, hogy a Harry Potter-filmek színészei miért nem tartoznak semmivel Rowlingnak.
Ízlelgessük: nem tartoznak semmivel annak, aki kiválasztotta őket a milliók által áhított szerepekre – Rowling ugyanis aktívan részt vett a produkciós folyamatokban, kikötötte például, hogy csak brit színészek szerepelhetnek a Potter-filmekben, és a színészek kérdésében is övé volt az utolsó szó –, no meg annak, aki létrehozta az egész mesét, amelynek köszönhetően népszerű sztárrá váltak, és karrierjük lett.
Itt tartunk tehát: a műveiben a diverzitásra különösen odafigyelő, meleg szereplőket is felvonultató szerző ellen kiadók tüntetnek, és elvennék örökségét.
Felmerül a kérdés: ha nem neki, akkor mégis kinek köszönjék meg? Mókás, hogy elfelejtettük, más nagy írók mennyi rémes dolgot műveltek, mégis, mivel voltak olyan szerencsések, hogy nem a közösségi média korában éltek, mindez ma senkit nem érdekel.
Jack London hírhedten rasszista volt. Virginia Woolf antiszemita megjegyzésekkel illette anyósát és férjét is, T. S. Eliot pedig még verset is írt a zsidó sztereotípiákról.
Hunter S. Thompson igazi irodalmi rocksztár volt, az életben pedig hamisítatlan tahó, akit 1990-ben szexuális erőszakkal meg is vádoltak.
Persze az ügyből nem lett semmi, hiszen Thompson rosszfiús, lázadó karakterébe ez is simán belefért, ugye. J. D. Salinger tinédzsereket zaklatott és manipulált „párkapcsolatokba” ötven felett, Charles Dickens tíz gyermek után a negyvenes évei derekán kezdett viszonyt épphogy nagykorú lánnyal.
William Golding, A Legyek Ura szerzője tizenöt éves lányt próbált megerőszakolni. William S. Burroughs a feleségét ölte meg, Norman Mailer „csak” leszúrta a sajátját, ám az ő neje túlélte.
Hemingway a KGB-nek kémkedett, Anne Perry fiatalon téglával agyonverte legjobb barátnője anyját, majd börtönben is ült ezért, de egy krimiíró profiljának ez csak jót tesz, nem igaz?
A Harry Potter-különkiadás premiere után vezető hírként közölték, hogy Jon Stewart amerikai komikus azzal vádolta meg Rowlingot, hogy a Potter-filmekben a Gringotts bank koboldjai olyanok, mint a háború előtti antiszemita rajzokon ábrázolt zsidók.
Körülbelül egy napba tellett, mire kiderült: Stewart csak podcastben viccelt erről, mivel humorista, és ez a dolga, amúgy szereti a könyveket.
Korábban egyébként Tolkient is megszólták, amiért Középfölde aranyért rajongó törpjeit a zsidókról mintázta, csakhogy a száműzött, régi hazájuk után örökké vágyakozó, sémi fonetikával beszélő törpök és A Gyűrű Szövetségének egyik legbátrabb, legszerethetőbb tagja, Gimli a „pozitív rasszizmus” ékes példái.
Az eltörlés kultúrája erőszakkal felnagyít mindent, és megpróbál szenzációt koholni belőle. Ahogy műsorában a másik humorista, Ricky Gervais tűpontosan elmagyarázta: a közösségi médiára posztolás úgy működik ma, mintha kivetítenénk egy hirdetést a Times Square-en, hogy „gitárleckék”.
Ezt valaki meglátja, feltárcsázza a számot, és dühösen elküld a fenébe: de hát ő nem akar gitározni tanulni! Az emberek mindent magukra vesznek, és személyes sértésnek tekintenek: azt is, ami nem nekik szól.
Más kontextusba helyezik, és felháborodnak rajta. Pedig békésen tovább is lehetne sétálni.
Borítókép: J. K. Rowling angol írónő, forgatókönyvíró (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)
