Nem inge

London, 2018. november 14. J. K. Rowling angol író, forgatókönyvíró a Legendás állatok: Grindelwald bûntettei (Fantastic Beats: The Crimes of Grindelwald) címû filmje nagy-britanniai premierjén Londonban 2018. november 13-án. MTI/EPA/Neil Hall Fotó: Neil Hall

Kiállt továbbá az olyan, magukat nőként meghatározó férfiak ellen is, akik mindezt azért teszik, hogy nőket bántalmazzanak, és megússzák a büntetést. 

Rowling neve ma legtöbbször a cancel culture térhódítása kapcsán merül fel, az pedig különösen felháborító, hogy vannak, akik már mintha fő műve történetéből is kiradíroznák őt. 

Nem vicc: az egyik legnagyobb brit lap például január elején írt hosszú véleménycikket azzal a címmel, hogy a Harry Potter-filmek színészei miért nem tartoznak semmivel Rowlingnak.

Ízlelgessük: nem tartoznak semmivel annak, aki kiválasztotta őket a milliók által áhított szerepekre – Rowling ugyanis aktívan részt vett a produkciós folyamatokban, kikötötte például, hogy csak brit színészek szerepelhetnek a Potter-filmekben, és a színészek kérdésében is övé volt az utolsó szó –, no meg annak, aki létrehozta az egész mesét, amelynek köszönhetően népszerű sztárrá váltak, és karrierjük lett. 

Itt tartunk tehát: a műveiben a diverzitásra különösen odafigyelő, meleg szereplőket is felvonultató szerző ellen kiadók tüntetnek, és elvennék örökségét.

Felmerül a kérdés: ha nem neki, akkor mégis kinek köszönjék meg? Mókás, hogy elfelejtettük, más nagy írók mennyi rémes dolgot műveltek, mégis, mivel voltak olyan szerencsések, hogy nem a közösségi média korában éltek, mindez ma senkit nem érdekel. 

Jack London hírhedten rasszista volt. Virginia Woolf antiszemita megjegyzésekkel illette anyósát és férjét is, T. S. Eliot pedig még verset is írt a zsidó sztereotípiákról. 

Hunter S. Thompson igazi irodalmi rocksztár volt, az életben pedig hamisítatlan tahó, akit 1990-ben szexuális erőszakkal meg is vádoltak. 

Persze az ügyből nem lett semmi, hiszen Thompson rosszfiús, lázadó karakterébe ez is simán belefért, ugye. J. D. Salinger tinédzsereket zaklatott és manipulált „párkapcsolatokba” ötven felett, Charles­ Dickens­ tíz gyermek után a negyvenes évei derekán kezdett viszonyt épphogy nagykorú lánnyal. 

William Golding, A Legyek Ura szerzője tizenöt éves lányt próbált megerőszakolni. William S. Burroughs a feleségét ölte meg, Norman Mailer „csak” leszúrta a sajátját, ám az ő neje túlélte. 

Szerényi Gábor rajza

Hemingway a KGB-nek kémkedett, Anne Perry fiatalon téglával agyonverte legjobb barátnője anyját, majd börtönben is ült ezért, de egy krimiíró profiljának ez csak jót tesz, nem igaz?

A Harry Potter-különkiadás premiere után vezető hírként közölték, hogy Jon Stewart amerikai komikus azzal vádolta meg Rowlingot, hogy a Potter-filmekben a Gringotts bank koboldjai olyanok, mint a háború előtti antiszemita rajzokon ábrázolt zsidók. 

Körülbelül egy napba tellett, mire kiderült: Stewart csak podcastben viccelt erről, mivel humorista, és ez a dolga, amúgy szereti a könyveket. 

Korábban egyébként Tolkient is megszólták, amiért Középfölde aranyért rajongó törpjeit a zsidókról mintázta, csakhogy a száműzött, régi hazájuk után örökké vágyakozó, sémi fonetikával beszélő törpök és A Gyűrű Szövetségének egyik legbátrabb, legszerethetőbb tagja, Gimli a „pozitív rasszizmus” ékes példái.

Az eltörlés kultúrája erőszakkal felnagyít mindent, és megpróbál szenzációt koholni belőle. Ahogy műsorában a másik humorista, Ricky Gervais tűpontosan elmagyarázta: a közösségi médiára posztolás úgy működik ma, mintha kivetítenénk egy hirdetést a Times Square-en, hogy „gitárleckék”. 

Ezt valaki meglátja, feltárcsázza a számot, és dühösen elküld a fenébe: de hát ő nem akar gitározni tanulni! Az emberek mindent magukra vesznek, és személyes sértésnek tekintenek: azt is, ami nem nekik szól. 

Más kontextusba helyezik, és felháborodnak rajta. Pedig békésen tovább is lehetne sétálni.

Borítókép: J. K. Rowling angol írónő, forgatókönyvíró (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)