Szakáll ötszáz euróért

Szabadkán már a jugoszláv idők óta élnek muzulmán hitű emberek, talán ez lehet az oka annak, hogy a városban az erősödő iszlám közösség nem okoz látványos megütközést. Felkerestük a Muhádzsír-dzsámit, beszéltünk az elöljáróival, valamint szakértőkkel arról, lehet-e Szabadkából az európai iszlám hídfőállása.

20220110 szerbia szabadka Muhadzsír dzsámi muszlim mecset havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Péntek dél. Közös imára hív a müezzin. Itt, a szomszédban, Budapesttől mindössze 163 kilométerre, a török hódoltság utáni korban a Kárpát-medence első működő, élettel teli dzsámijában, Szabadkán. 

Az öblös baritont még csak nem is a Kelebiai útra meredő hangszórókon át, hanem bent, a dzsámiban hallhatom. Abdurrahman Salaji, a közösség hodzsája előzetesen áldását adta arra, hogy a karzatról figyelhessem a déli imát, a zuhrt, amelyet a muzulmán férfiak péntekenként kötelezően közösen végeznek el. 

Allahu akbar (Allah a legnagyobb) – énekli az ismert keleti dallamban a müezzin, és tódulnak a hívek a Muhádzsír-dzsámiba.

Fél órával korábban, az elsőkkel érkezem. Az ajtóban cigány asszony koldul. 

Az előtérben toporgok, abban bízva, csak összefutok Ibazir Uzairivel, a közösség elnökével, egyben másik hodzsájával, aki hetekkel korábban fogadott, interjút is adott, de a szöveg egyeztetése végett küldött levelemre már nem reagált. A többség ugyan végigmér, de aztán ügyet sem vet rám, kibújik a cipőjéből, és halad tovább az imaterembe.

Egyikük angolul kérdezi:

– Kit keres?

– A hodzsát.

– A hodzsa Svájcban van.

Lelomboz a hír, de ha már itt vagyok, maradok, amíg lehet. Csak jönnek és jönnek a férfiak. Óhatatlanul arra gondolok, ha valamelyik katolikus templomba kukkantanék be vasárnap, vajon az is megtelne-e. Egyszer csak vékonydongájú, világító kék szemű, intelligens arcú férfi szólít meg:

– Kit keres?

– A hodzsát – felelem neki is.

– Én vagyok a hodzsa.

– Beszélhetünk az ima után?

– Igen. Részt is vehet a szertartáson, fenn, a karzaton.

Így hát én is kibújok a cipőmből. A karzaton nem vagyok egyedül. Ide többnyire fiatalok, gyerekek jönnek, akik, mialatt a hodzsa beszél, a telefonjukon babrálnak és duruzsolnak. A hívek háromnegyede sötétebb bőrű a szabadkai lakosságnál. 

Egyszerűen öltözködnek, de nem ápolatlanok. A közösség tagjai között vannak, legalábbis a ruházatuk alapján, kimondottan jól szituáltak is.

Egy zömök férfi kilép a többiek közül, megáll a Mekka irányát mutató mihráb előtt, fejhallgatót, mikrofont illeszt a fejére, és énekelni kezd.

Ő hát a müezzin. Amikor belekezd az énekbe, már mindenki elmélyülten figyel, bár egy-két bekapcsolva felejtett telefon meg-megzavarja az ájtatosságot. Majd a hodzsa lép a szószékre, a minbarra, hogy péntek lévén beszédet mondjon, arabul ez a khutba, keresztény fogalmaink szerint a prédikáció. 

A hodzsa ismerheti a tréfás szólást, miszerint öt perc az Istennek, öt perc az embernek, öt perc az ördögnek, mert nem beszél többet tíz percnél. Ezután következik az ima, utána egyszerű fehér nejlonszatyorban adományt gyűjtenek, mondhatnánk, perselyeznek.

Ezzel véget ért a zhur. Nem rohannak el a hívek, kinn, az előtérben, az utcán beszélgetnek. Én ismét várakozom, s figyelem az arcokat. Botcsinálta antropológusként az egyik férfira azt mondanám, ő magyar, meg is szólítom: 

– Beszél magyarul?

– Igen, kicsit – feleli akcentus nélkül.

– Feltarthatom egy-két percre?

– Igen, mindjárt jövök vissza – mondja, s eltűnik a belső udvar felé. 

Mialatt várakozom, sajnos nem kerül elő, így nem kérdezhetem meg tőle, mi vitte rá, hogy csatlakozzon az iszlám közösséghez.

A hodzsa is csak fél óra múlva kerül elő, akkor viszont szívélyesen invitál az imatérbe. Ott van az elnök is. A társalgás barátságos légkörben zajlik. 

Amikor azt kérdezem tőlük, a közösségnek milyen a kapcsolata a mi fogalmaink szerinti migránsokkal, elismerik, elvétve közülük is megfordulnak néhányan a dzsámiban, de a szabályok rájuk is vonatkoznak. 

Csak akkor fagy meg egy pillanatra a levegő, amikor azt tudakolom, az iszlám fundamentalistább ágához tartozó vahabiták próbálták-e már megzavarni a közösség nyugalmát, s mit tesznek akkor, ha valamelyik idegenről kiderül, hogy agresszív cselekedettel hozták hírbe.

Csak a próféta tudja

– Békés szunniták vagyunk, nincs dolgunk vahabitákkal – feleli végül nyájasan Abdurrahman Salaji. – Igen, lehet, hogy a muzulmánok között is akadnak olyanok, akik megsértik a törvényeket. Nekünk ezt nem feladatunk vizsgálni. Miként azt sem, hogy ha valaki ismeretlenül betér imádkozni, honnan jön és hová tart. Aki belép a dzsámiba, annak kötelessége betartani a szabályainkat. Mi összetartó közösséget alkotunk.

Azzal a személyes tapasztalattal távozom, hogy a Muhádzsír-dzsámi Szabadkán ma már a megkerülhetetlen valóság. Gyarapodó, erős közösség a jelenben. Hogy mit hoz a jövő, azt csak a próféta tudhatja…

A dzsámitól a Magyarország-szerte is népszerű piacra tartok, ahol a titokzoknitól a bőrkabátig, a telefontoktól a tollseprűig minden kapható – olcsóbban, mint nálunk. Magyar, szerb, bunyevác, bosnyák, török, kínai árusok kínálják portékáikat békés rivalizálásban vagy inkább egymásrautaltságban.

Betérek az egyik kifőzdébe, amely szerencsés napokon ízletes báránysülttel csalogatja a járókelőket.

– A dzsámi havonta ötszáz eurót fizet annak, aki hajlandó szakállat növeszteni. Az emberek félnek, este nem mernek kimozdulni. Már most legalább tizenötezer mohamedán él itt, néhány év, és Szabadka lesz Szerbia első muzulmán többségű városa. 

Az egyetlen, ami jó ebben, hogy közelebb hozza a magyarokat és a szerbeket. Pedig mindenki haragszik Kasza Józsefre (a város magyar polgármestere 1989 és 2001 között – N. M.), mert ő engedte be a muzulmánokat Szabadkára – hadarja egy középkorú szerb férfi.

Délvidéki magyarok is tértek át iszlám hitre. Fotó: Havran Zoltán

Apadó források

– Történeti távlatban vizsgálva a muszlimok szabadkai jelenlétét fontos megjegyezni, hogy Jugoszlávia anno az iszlám világ megannyi államához hasonlóan az el nem kötelezett országok közé tartozott. 

Továbbá Jugoszláviában mindig is éltek muszlimok, szűkebben Szerbiában is a belső keveredés, migráció tüneteként. Ez megszokott dolog volt, szemben a vallásgyakorlással, amelyet akkoriban a muzulmánok is világi, szekuláris módon éltek meg

– fejti ki érdeklődésemre Mészáros Zoltán történész, a szabadkai levéltár főlevéltárosa.

Helyi lakosként azt tapasztalja, hogy a legutóbbi időkig szinte észrevétlenül éltek a muzulmánok a városban. – Viszonylag új jelenség, hogy időnként fejkendős asszonyokat lehet látni több gyerekkel, s nyomukban három-öt méterre a szakállas családfőt. 

Ám továbbra is visszafogottan, már-már rejtőzködve élnek, nem terhelik a mindennapokat. Amióta megépült a dzsámi – egyetlen esettől eltekintve, amikor megpróbálták Molotov-koktéllal felgyújtani a bejáratát, a tüzet aztán nem muszlim szomszédok oltották el –, nem is tudok incidensről.

Mészáros Zoltán szerint

nehéz megbecsülni a szabadkai muzulmánok pontos számát, mert egyes források százas, mások viszont ezres nagyságrendről szólnak, mint mondja, pontos adatokkal majd az év végén esedékes népszámlálás szolgálhat. 

A muzulmán közösség etnikai összetétele sem ismert nyilvánosan, arról sincs információja, mivel győzik meg a híveket az áttérésre. Azt viszont meggyőződéssel állítja, magyarok csak elvétve veszik fel az iszlám hitet, s kizárólag vegyes házasságban, amikor a férj muszlim.

– A helyi muzulmánoknál sokkal nagyobb gondot jelent a jellemzően szintén muszlim migránsok jelenléte. Azoké, akik Szabadkára érkeznek hosszabb útszakasz után, majd onnan mennek a határ menti kis falvakba, jellemzően a Tisza mentére, ahol hallatlan pusztítást visznek végbe. 

Egyelőre nem tudni, hogy a két csoport között van-e kapcsolat, az itt élők segítik-e a migránsokat, akik viszont nem szándékoznak itt letelepedni, az Európai Unióba akarnak eljutni

– mondja a történész.

– Nemcsak a földrajzi távolság, hanem az eltérő történelmi gyökerek miatt is különbséget kell tenni Szerbiában a Szandzsák vidék és a Vajdaság, közelebbről Szabadka muzulmán lakossága között – mutat rá Ördögh Tibor Balkán-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.

– Előbbi régióban a török hódoltság kora óta folyamatosan élnek muszlimok, a Vajdaságban azonban csupán a jugoszláviai belső migráció eredményeként jelentek meg jellemzően albán, kisebb számban bosnyák nemzetiségű csoportok.

Ördögh Tibor szerint a szabadkai muzulmánok eme forrása az önálló Szerbiában lényegében elapadt, ha gyarapszik az iszlám közösség, akkor elsősorban a muzulmán hittérítésnek köszönhetően. Hogy ez miként zajlik, Szabadkát illetően arról nincsenek pontos ismereteink, de a szakértő szerint a délvidéki városra nem lehet ráhúzni a mindenekelőtt Boszniában ismeretes modellt.

– Boszniában jellemzően török és szaúdi tőkéből finanszírozva, anyagi előnyöket felcsillantva eredményesen térítenek a muszlimok a szegényebb, magát elnyomottnak érző népesség köré­ben, ki is mondhatjuk, fizetnek azért a férfiaknak, hogy csatlakozzanak hozzájuk, szigorúbb vallási szabályok szerint éljenek.

Amíg csak ez az érdek mozgatja az ő hitük szerint megtért embereket, addig radikalizálódástól nem feltétlenül kell tartani, bár az immár ebben a környezetben szocializálódó második generáció más mintát követhet. 

Boszniában és Koszovóban továbbá megjelentek az Iszlám Állam civilként rejtőzködő fegyveresei, akik mellé gyakran háborús özvegyeket kommendáltak házastársként, így elősegítendő a letelepedésüket és működésüket. Ez a veszély elvileg a Koszovóval szomszédos Szandzsákot is fenyegetheti, ám ez a régió egyfelől erős szerb politikai kontroll alatt áll, másfelől élvezi a kulturális autonómia számos előnyét, példának okáért a Szandzsáknak van választott képviselője a szerb parlamentben – folytatja Ördögh Tibor.

Az egyetemi docens szerint hiba lenne összemosni a Vajdaság és a Szandzsák muzulmán közösségeit.

– Annál inkább, mert a két közösség nem is ápol jó viszonyt egymással. A vajdasági muszlimok a békességet hirdetik, és visszautasítják a Szandzsákból eredő követeléseket.

Ördögh Tibor véleménye szerint rövid, de középtávon sem kell tartani a vajdasági muszlimok radikalizálódásától. – A szerbiai muzulmán közösségek létszáma közel sem gyarapszik olyan dinamikusan, mint a boszniai vagy a koszovói, ha gyarapszik egyáltalán. A Szandzsák vidéken sem, hát még a Vajdaságban. Még ha a muzulmánok körében magasabb is a népszaporulat, mint a szerbeké, a kivándorlás miatt inkább apad a létszámuk.

A háború után jellemzően nem muzulmán, hanem szerb tömegek vándoroltak Szerbián belül a Vajdaságba. Európai szemmel vagy akár a helyi magyar közösség érdekérvényesítésére gondolva a szabadkai mozlimok működése jelenleg semmilyen veszéllyel nem fenyeget. Ha netán mégis radikalizálódnának, amit nem tartok valószínűnek, akkor azt térben és időben is biztosan megelőzi a Szandzsák vidék mozgolódása.

Az eldorádó kapujában

A nem csupán a szerb–magyar határt, hanem az egész Bácskát ostromló migráció idején a bizalmatlanság az idegen tömegekkel szemben érthető – függetlenül attól, hogy már évek óta élnek-e itt, vagy csupán kényszervárakozásra ítéltettek az eldorádót jelentő unió kapuja előtt.

Szabadka mint az európai iszlám hídfőállása. A gondolat bizarrnak hat. Ma még mindenképpen. Szabadka üzenete szinte tapintható volt Trianon centenáriumán. Szabadka véletlenül sem az elvesztett nagyságunk utáni siránkozás egyik szimbolikus kísértetvárosa. 

Szabadkán újra pezseg az élet. A város kezdi kiheverni a délszláv háború nyomán természetesen ide is begyűrűző válságot. Szabadka annak az élő és intő példája, hogy a magyarság ott is csak küszködve képes megtartani a hídfőállását a határainkon túl, ahol jobbak a feltételek ehhez.

Ráadásul itt az újabb kihívás. Noha a higgadtan gondolkodó helybéliekkel egyetemben a szakértő is úgy gondolja, a helyi iszlám közösség – szemben a migránsok áradatával – nem veszélyezteti a szabadkai mindennapok egyensúlyát, senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, a Balkán etnikai, vallási viszonyainak megváltozása mindenesetre figyelemre méltó jelenség. S ez a folyamat már elérte Szabadkát.

Ugyanakkor abban is bízhatunk, ahol többezres, gyarapodó iszlám közösség él háborítatlanul, ott a mai napig széles intézményrendszer előnyeit élvező magyar közösség jövőjét sem tekinthetjük kilátástalannak.

Bevándorlók, kivándorlók  

 

Ibazir Uzairi, a szabadkai iszlám közösség hodzsája és elnöke idestova négy évtizede él Szabadkán, ám egy szót sem beszél magyarul, szabadkai ismerősöm segítségével szerbül készítettem vele interjút. Hangsúlyozza, több bennünk a közös, mint ami elválaszt.

– Albán hangzású a neve. Koszovóból települt át Szabadkára?

– Koszovói vagyok, de se nem szerb, se nem albán, hanem goranac. Ez egy hegyek közé zárt közösség a Zli folyócska mentén, a lakói mohamedán hitűek. 1984-ben szüleimmel költöztem Szabadkára, a városban már akkor is éltek muzulmánok. Közös imákra akkoriban is összegyűltünk, de hivatalosan csak 1998-ban alakult meg az iszlám közösség. 2001-ben vettük meg az ingatlant, ahol felépítettük a dzsámit, amely 2008-ban nyitotta meg a kapuit.

– Mikor és hogyan tudatosult önben az elhívás, hogy emberek lelki életét kell vezetnie?

– Az iszlám azt tanítja, hogy isteni elrendelés szerint alakul a sorsunk.

– Bizonyára tudja, hogy hasonlóképpen gondolkoznak a protestáns keresztény egyházak hívei is.

– Természetesen. Sokkal több bennünk a közös, mint ami elválaszt. Az is eleve elrendeltetett, hogy mi itt találkozunk és beszélgetünk. De hogy a kérdésére válaszoljak, családi hagyomány a közösség életében való részvétel. Nagyapám is falusi tanítómester, arab szóval alim volt, s már kisgyerekként éreztem, hogy nekem is ezt az utat kell követnem.

– Több számot is lehet hallani, ön nyilván tudja a pontosat. Hány híve van a Muhádzsír-dzsáminak?

– Nagy a fluktuáció. Európa más országaiba tartva sokan csak néhány évre, esetleg csak néhány hónapra pihennek meg nálunk.

– A bevándorlókra gondol, akiket migránsként emlegetnek?

– Nem, a kivándorlókra… A bevándorlókkal, a migránsokkal nekünk alig van kapcsolatunk. Közülük csak elvétve jelennek meg néhányan a dzsámiban, a táborban élnek, átmenetileg sem akarnak Szabadkán letelepedni. Csak segélyt, lelki és testi táplálékot nyújtunk nekik, amikor felkeressük őket. Tehát jelentős a fluktuáció, ezért nehéz pontos számot mondani, de hozzávetőleg hatszáz család, nyolcezer fő tartozik az egyházainkhoz.

Ibazir Uzairi. Fotó: Havran Zoltán

– Az európai átlaghoz képest meglehetősen népesek a közösségük családjai.

– Igen, Istennek hála.

– Hozzávetőleg milyen a hívek nemzetiségi megoszlása?

– Az iszlám nem firtatja, ki melyik nemzethez tartozik, a hitünk tesz bennünket közösséggé. De értem a kérdést, s nem is akarom megkerülni. Olyanok vagyunk, mint Szabadka kicsiben. Goranac, albán, bosnyák, roma, de szerb, magyar és bunyevác is van közöttünk.

– Hány magyar család?

– Erre nem tudok pontosan felelni.

– Milyen a viszonyuk a keresztény egyházakkal, s hogyan illeszkednek be a tágabb, városi közösségbe?

– Mindannyian Ábrahám gyermekei vagyunk, egységesek vagyunk a különbözőségben. Ha Isten azt akarná, akkor mindannyian egyvallásúak lennénk, ezért természetesnek tekintjük, hogy az iszlám csak az egyik vallás a sok közül. Jó kapcsolatra törekszünk a keresztény egyházakkal és úgy általában a város lakosaival, s jó is a viszonyunk velünk.

– Milyen feltétellel csatlakozhatnak az önök közösségéhez keresztények vagy ateisták?

– Egyetlen feltétele van ennek. Aki az iszlámhoz akar csatlakozni, annak őszintén meg kell vallania, hogy egy az isten, Allah, és az ő prófétája Mohamed.

– Szabadka, tágabban a Vajdaság, Szerbia keresztény gyökerekkel rendelkezik, a muzulmán közösség jelenléte zsigeri ellenérzést szülhet. Ezt tapasztalják a mindennapokban?

– Ha arra gondol, még sohasem ért bennünket inzultus. Nem okoz gondot, hogy szabadon megéljük a hitünket. Megtarthatjuk saját temetkezési szokásainkat is, van muzulmán parcella a Zentai úti és az új temetőben is. Közösségünket többségében olyanok alkotják, akik máshonnan költöztek ide, s jobban szeretnek Szabadkán élni, mint a szülőföldjükön.

Borítókép: A szabadkai Muhádzsír-dzsámi ma már megkerülhetetlen valóság (Fotó: Havran Zoltán)