A béke eszköze

Grófi sarjadékként általános iskolában többször kapott beírást, hogysem azok egyetlen ellenőrző könyvben elfértek volna. Később a problémás fiatalok segítője lett. Filozófiája Szent Ferenc szavaival: „Inkább én törekedjek másokat megérteni, mint hogy megértést óhajtsak. Inkább szeressek, mint hogy szeretetet igényeljek.” ­Illéssy Mátyással, a százhalombattai plébánossal beszélgettünk.

Százhalombatta Illési Mátyás plébános Fotó: Teknős Miklós

– Sokan Matyi atyaként emlegetik, olykor anélkül, hogy személyesen ismernék. Nem érzi kissé bizalmaskodónak, tolakodónak ezt a megnevezést?

– Egyáltalán nem, a Mátyás úgy hangzik a fülemben, mint a kacsa beszéde: „Háp, háp”. A szüleim mindig Matyinak, esetleg Matykónak szólítottak odahaza.

– Milyen volt az ottani légkör?

– Felmenőim között mind apai, mind anyai ágon keresztény arisztokraták találhatók. A nagyszüleim befolyásos, vagyonos emberek voltak, ám a jómódból a 45 utáni világban gyakorlatilag semmi sem maradt – lakásunkban egy ideig sem szék, sem asztal nem volt. Ettől függetlenül mindig szeretetteljes légkör uralkodott benne. Talán ennek tudható be, hogy gyerekkoromtól kezdve ministráltam és misszionáltam, vagyis a közvetlen környezetemben terjesztettem a hitet.

– És innen egyenes út vezetett az egyházi középiskolába?

– Édesapám azt szerette volna, hogy asztalos legyek, vagy ács. De én olyan helyre akartam menni, ahol a Jóistenről tanulhatok, másnak nem láttam értelmét. Végül a szentendrei ferences gimnázium mellett döntöttünk, csakhogy akadt egy bökkenő: az általános iskolás bizonyítványom nem volt éppen a legjobb – az átlaga jóval hármas alatt maradt. A szüleim – történelmi és világnézeti okokból – nem számítottak az akkori rendszer barátjának, ezért én is úgy voltam vele, hogy „ezeknek” nem tanulok. A felvételi beszélgetést vezető szerzetes egyetlen pillantást vetett a jegyeimre, és már mondta is: „Ilyen bizonyítvánnyal ide még nem vettünk fel senkit.” Édesanyám erre előhúzta az ajánlólevelet, amelyet erre az esetre szerzett be nagyapám barátjától, Márton Áron püspöktől. A testvér átfutotta, és kiegészítette a szavait: „De ilyen ajánlólevelet sem hozott senki!” Így jutottam hát be a gimnáziumba.

– De hogy vette az akadályokat ebben az elit gimnáziumban?

– Nekiduráltam magam, elkezdtem használni a meglévő eszem. És megkaptam a kellő ingereket ahhoz, hogy pap legyek. Noha gyerekkoromban mozdonyvezetőnek készültem. Bár egy pap és egy vonatvezető között tulajdonképpen nincs nagy különbség: előbbi is célba juttatja az embereket – a Jóistenhez. Végül 1984-ben szenteltek fel.

– Pályafutásáról szólva a legtöbb összegzés megemlíti, hogy támogatja a rákbeteg gyermekek gyógyulását. Mi vonzotta e területhez?

– Manapság egy ezzel foglalkozó alapítványt segítek, de már szeminarista koromban rendszeresen bejártam Polcz Alaine foglalkozásaira a Tűzoltó utcába, a SOTE II. Számú Gyermekklinikájára, ahol pszichológusként súlyosan beteg, leukémiás gyerekekkel dolgozott. Sosem felejtem el, mit mondott nekem az egyik, akiért éppen imádkoztam: „Ne hagyd abba, megyek a Jóistenhez.” A gyermek hazatalált az Úrhoz, ami kegyelmi állapot. Egy lelkipásztornak azon kell lennie, hogy a Jóistennel való találkozást elősegítse.

– A szülők ugyanakkor tragédiaként élik meg a történteket.

– Kétségkívül. A jelenlegi szolgálati helyemen esett meg: egy házaspár a gyermeke ötödik születésnapjának megünneplésére készült. A diákmisén még keresztet rajzolhattam a gyerek homlokára, aztán hazamentek, a születésnapos beleesett a házhoz tartozó medencébe, és megfulladt. „Hol volt ekkor Isten?”, kérdezték a megtört szülők. „Elvitte magához a feltámadásba”, feleltem nekik. A házaspárnak azóta – csodával határos módon – újabb gyermeke született, jelenleg tizenhat éves nagykamasz.

– Ha már a kamaszok: neve leginkább a fővárosi Béke Nevelőotthon – mai nevén: Béke Gyermekotthon – nevével forrt össze.

– Először 79-ben jártam ott, zsebemben a nemrégiben megszerzett érettségivel – akkoriban még töprengtem, pszichológus vagy pap legyek-e. Mondtam az igazgatónak, hogy holnaptól itt akarok dolgozni képesítés nélküli nevelőként. „Téged itt megesznek”, jegyezte meg, amire azt feleltem: „Ha meg, hát meg!” Az első éjjel kést szorítottak a nyakamhoz, mondván: ha nem engedem ki őket éjszakára, átvágják a torkom. Nem nyitottam meg előttük az ajtót, ők viszont nem nyitottak második szájat a gégémen. Így kezdődött. Aztán 87-ben – immár papként – visszatértem az intézménybe, és azóta is rendszeresen ellátogatok oda: én vagyok a lakók és nevelők lelki gondozója.

– Vannak hát tapasztalatai. Mivel lehet hatni a problémás fiatalokra? Egyáltalán: hogyan lehet megszólítani őket?

– A legfontosabb az őszinteség. Ha valaki nem gondolja komolyan, amit mond, azt a srácok rögtön „leveszik”, és onnantól kezdve esélye sincs náluk.

A másik, ami szintén fontos: a kompetenciahatárok meghúzása. A nevelő, a segítő, a lelkipásztor ne akarjon túlságosan közel kerülni a fiatalokhoz, mert abban az esetben megfordulna a helyzet, és egy idő után ő szorulna segítségre. Persze az is hiba, ha túlzott távolságot tart. És van még valami, ami elengedhetetlen: a türelem. Senkinek sem szabad beleélnie magát abba, hogy közreműködése nyomán a srácok rövid időn belül megváltoznak, mert nem lehet tőlük elvárni, hogy egyik napról a másikra rendbe hozzák az életüket.

– Általában mennyi idő kell hozzá?

– Tíz vagy húsz évbe is telhet – ha egyáltalán sikerül. Egy lelkipásztornak tehát legalább ennyi időn keresztül kell tudnia szerepet vállalni egy-egy fiatal életében, lehetőleg állandó, stabil szereplőként, akit az minden helyzetben megkereshet, ha segítségre van szüksége.

– De mi számít megfelelő segítségnek?

– Általánosságban az az ideális megoldás, ha a pap mellett szociális munkás, büntetőügyekben járatos jogász és pszichológus vagy pszichiá­ter, szociális munkás is jelen van egy ezzel foglalkozó csapatban. De még ez sem pótolja a családot, vagyis azt a szeretetteljes, befogadó közösséget, amelyik szocializálja vagy újraszocializálja e fiatalokat.

– A lelkieken kívül az anyagiak szűkössége is meghatározó lehet.

– Mindig annak elérésében kell támogatni őket, amire az adott helyzetben éppen szükségük van ahhoz, hogy folytathassák az életüket. Ha az albérlet kifizetése az, akkor abban. Ha a jogosítvány megszerzése, abban. Sokan hiszik, hogy egy buszjegy, egy tányér leves, egy pár cipő felajánlásával letudták, amit lehetett – holott ez csak az esetek egy részében igaz, a többiben nem. Nyolc évvel ezelőtt történt. Épp egy körforgalmon hajtottam át Százhalombatta közelében, amikor észrevettem egy srácot, amint az út mentén ballag. Leeresztettem az ablakot, ráköszöntem, és megkérdeztem, hová tart. Ismételt kérdésemre elárulta, hogy Komlóra. „Akkor mit keresel itt, Százhalombattán?” – faggattam tovább. Lassan kiderült, hogy Manchesterből érkezett, ahová egy haverja hívta, a matracgyárba, mesés keresetről szóló ígérettel. Balázs – ez a srác keresztneve – csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nemhogy nagy pénzt nem kap, de semmit sem! Fogta magát, és hazaindult – úgy, ahogy tudott. Amikor összefutottunk, harmadik napja volt úton, koszos volt és éhes. Némi ellenkezés után beült mellém, elfogadott egy szendvicset és egy ásványvizet. Közben elmesélte, hogy örökbe fogadott gyerek, és volt olyan időszak az életében, amikor „utcázott”, és a kukából evett. Adtam némi pénzt egy munkatársamnak, hogy vigye be a Népligetig, és fizesse ki a jegyét hazáig. Balázs jelenleg egy Fejér megyei település plébánosa – teológiát végzett, mellé még egy egyetemet.

– Ez is a csodálatos megtérések egyik példája.

– Igen, de épp ezért nem szabad lemondani róluk. Egy srácot tizenkét éves korában ismertem meg a nevelőotthonban. Később elvesztettem vele a kapcsolatot, de megtudtam, hogy férfiprostituált lett. Utánamentem hát a Mátyás térre, és elhoztam. A futtatója kis híján megölt. Az egykori gyerek ma negyvenkét éves családapa, és nagyszerű ember. De Viktor esetét is említhetném, akit hittanosként ismertem meg Budaörsön, de tizenhat éves korában elmaradt az órákról. Autókat kezdett feltörni, én lettem a pártfogó felügyelője. Amikor egyszer elmentem hozzájuk, hogy ellenőrizzem, otthon van-e, az anyja azt felelte, nincs. „Akkor hol van?” – kérdeztem. „A kocsmában” – felelte egykedvűen az anyja. Mivel hallottam valamit arról, hogy azt a kocsmát néhány héttel ezelőtt éppen Viktor törte föl, hogy az italkészlet eladásából pénzhez jusson, utánamentem, és kihívtam az utcára. „Idejössz azok után, ami történt? Elment az eszed? És ha a tulaj meglát?” – kiabáltam, ám ekkor fel is tűnt a tulaj. Viktorra rohant, fojtogatni kezdte, úgy kellett kitépnem a kezei közül… Annak idején mindenki azt mondta, hagyjuk magára Viktort – ehhez képest a srác ma Mallorcán él, vendéglőt vezet, és rendszeresen támogatja a szegényeket.

– Honnan ez az erős elkötelezettség a szegények, szerencsétlen sorsúak iránt?

– Már gyerekkoromban éreztem, azóta többszörösen megtapasztaltam, hogy a szeretet pedagógiája a leghatásosabb mind közül, az pedig Jézus evangéliumi példáján alapul. Az egyén ugyanakkor csak eszköz – én is az vagyok –,eredményeiben az isteni kegyelem nyilvánul meg. Talán ez az oka, hogy itt, a százhalombattai plébánián sok közösség él, nyolcvan hittanosból az elmúlt évek során 650 lett. Ehhez persze az elkötelezett civilek, nagyszerű munkatársak közreműködése is kellett – rengeteget köszönhetek nekik. Szemléletemet Szent Ferenc fohásza foglalja össze legkifejezőbben: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé […]. Add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni, mint hogy vigaszt várjak. Inkább én törekedjek másokat megérteni, mint hogy megértést óhajtsak. Inkább szeressek, mint hogy szeretetet igényeljek.”

Névjegy Illéssy Mátyás (1960) római katolikus pap, lelkipásztor. Korábban Balassagyarmaton, Budaörsön, Solymáron szolgált. 2003-tól a százhalombattai Szent László-templom plébánosa.

Borítókép: Illéssy Mátyás (Fotó: Teknős Miklós)