Hóvári János történész, turkológus, diplomata
Az Egyesült Államok az elmúlt éjszaka Kabulban véget vetett húszéves háborújának Afganisztánban, az amerikai történelem leghosszabb háborújának
(Joe Biden amerikai elnök, Washington, 2021. augusztus 31.)
Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségeseinek (köztük Magyarországnak) a katonái 2021. augusztus 30-án végleg elhagyták Afganisztánt. Ekkorra a kabuli repülőtér kivételével a tálibok már átvették az ország egészének kormányzását: 2021. augusztus 15-én kikiáltották (visszaállították) az Afganisztáni Iszlám Emírséget. Ez a nemzetközi sajtóban hetekig főcím volt, főleg a kivonulás látványossága és méretei, de a menekülni akarók tízezreinek cserbenhagyása és az abból következő egyéni tragédiák miatt is. Az elemzők és kommentátorok azóta is próbálják megérteni, hogy pontosan mi és hogyan történt Afganisztánban, valamint a washingtoni kiértékelő és döntéshozatali központokban.
Washington szövetségeseivel két évtizedig küzdött a tálibokkal: 2461 amerikai katona vesztette életét, 20 744 sebesült meg; a Fehér Ház napi 150 millió dollárt, összesen egybillió dollárt költött Afganisztánra. Az Egyesült Államok több tucat állam katonáival nagyszabású háborút vívott a militáns iszlám terroristákkal és támogatóikkal. Nyugat-barát kormányt tartott fenn Kabulban – de hirtelen minden megváltozott.
Sokan vélik úgy, hogy az amerikaiak úgy hagyták ott Afganisztánt, mint 1973-ban Vietnamot. Mindkét történet felvet morális kérdéseket (ha egyáltalán léteznek ilyenek a politikában), vagy azok ütközését állami érdekekkel. De nem kétséges, hogy a világ szemében a döntés a washingtoni közép- és hosszú távú politikai tervezés szakszerűségének és komolyságának tekintélyét is rendkívüli módon aláásta. Vagy netán valami olyat tudnak az amerikaiak, amit más nem, s idővel a világ rá fog jönni arra, hogy Washingtonban valójában észszerű döntést hoztak?
Moszkva sakkjátéka
Ami történt, az nem az értékelvű külpolitikáról szól, amelyre Washingtonban – különösen a demokraták – mindig nagyon büszkék voltak, hanem arról, hogy egy világhatalom érdekei (vagy talán lehetőségei és mozgásterei) megváltoztak. Az a lépés, amelyet az USA Afganisztánban megtett, nem csupán katonai kivonulás volt. Ennél sokkal több: az amerikai érdekérvényesítés feladása egy hatalmas geopolitikai térben. Ennek nem csupán a tálibok a haszonélvezői, hanem azok a hatalmak is, amelyek az így keletkezett geopolitikai űrt ki akarják vagy tudják tölteni. A szomszédos Pakisztán ezt szívesen megtenné, de nincs hozzá elég ereje. India Pakisztán ellenében mindig is sakkozott Afganisztánnal, azonban az újdelhi vezetés elég nehezen tudná csak megmagyaráznia a hindu többségnek, miért támogat iszlám fundamentalista kormányzatot Afganisztánban, amelynek indiai jelenléte ellen egyébként küzd. Az orosz diplomácia az új helyzetet ügyesen használta ki, s a tálib vezetésnek szinte az első nagyhatalmi támogatójává vált. Moszkva ezentúl azonban nem sokat tett: talán azért, mert óvatos vagy kiváró a keleti sakkjátékban. Vagy azért, mert az elmúlt években jelentős katonai erőket és képességeket mozgatott át Kelet-Európába annak érdekében, hogy az Egyesült Államokkal és a NATO-val elismertethesse (tudomásul vetethesse) geo- és biztonságpolitikai terének nyugati és déli kiterjesztését a térségben. Az orosz vezetésnek azonban mint meghatározó eurázsiai hatalomnak előbb-utóbb keletre kell tekintenie, nehogy úgy tűnjön, hogy Kelet-Szibériában geopolitikai űr képződhet.
Úgy látszik, a tálibokat a legtöbb megértéssel Pekingben fogadták.
A kínai vezetést – annak ellenére, hogy a határain belül még a mérsékelt iszlamizmus ellen is keményen fellép – cseppet sem érdekli a tálibok ideológiai meggyőződése.
Partnernek tekinti őket abban a nagy játszmában, amely Kína gazdasági és geopolitikai térnyerését szolgálja. Az amerikaiak kabuli kivonulásával teljessé vált Peking nyugat-ázsiai érdekszféra-építő politikája Teherántól Kabulon át Iszlámábádig. Iránnak és Pakisztánnak nagy szüksége van a kínai befektetésekre és infrastrukturális fejlesztésekre; miként persze Pekingnek is az iráni olajra és gázra, valamint Pakisztánon át az indiai-óceáni kijutásra. A két hatalmas kínai érdekszféra-kiszögellést most Afganisztán is összekötheti (még úgy is, hogy a kabuli vezetés nincs jóban a teheráni és az iszlámábádi vezetéssel), s az a kínai érdekek mentén erős tömbbé válhat a térséget csokorba fogó földrajz okán is. A táliboknak olyan fejlesztési erőforrásokkal és képességekkel rendelkező partnerre van szükségük, amely nem kíván beleszólni a belpolitikába. Pekingnek meg kellenek az afgán ásványkincsek (még úgy is, hogy ne kerüljenek más hatalmak kezébe), s azok a közlekedési és szállítási folyosók, amelyek a XXI. századi Afganisztánban kiépíthetők, s a nyugat-ázsiai érdekszférát egészében kapcsolják össze a Karakorum-hágón át délre törő Selyemút indiai-óceáni és perzsa-öböli kereskedelmi (politikai) kapuival.
Azokat, akik jártasak a külpolitikában, nem lepte meg az amerikaiak afganisztáni kivonulása, legfeljebb annak időzítése és módja. A kivonulást még Barack Obama jelentette be, Donald Trump erősítette meg, s Joe Biden hajtotta végre. Néhány évtized múlva fogjuk csak megtudni, hogy az amerikai vezetés mikor kezdte meg – 2019-ben már bizonyosan – tárgyalásait esküdt ellenfeleivel, a tálibok képviselőivel, amelyek részleteit az általa támogatott kabuli kormány előtt is titokban tartotta. Trump elnök képviselői már 2020. február 29-én – azaz két esztendeje – Dohában békemegállapodást írtak alá a tálibokkal. Ennek természetesen a tálibok részéről is ára volt, kötelezettséget vállaltak arra, hogy területeiken az al-Kaidát és leágazásait nem engedik tevékenykedni. A dohai egyezmény egyben fegyverszünet is volt az amerikaiak és a tálibok között, akik akkor még Afganisztánnak többnyire csak a nagyvárosokon kívüli területeit ellenőrizték. Az Egyesült Államok 2020 nyarán megkezdte csapatai kivonását: a 13 ezer fős kontingenst 8600 főre csökkentették. A végső kivonást eredetileg 2021. május 1-jére tervezték, amelyet a Biden-adminisztráció 2021. augusztus 31-re módosított.
Háború fegyverszünetben
A dohai egyezménnyel és annak végrehajtásával kapcsolatos tárgyalásokon mindkét fél taktikázott. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy a kabuli kormány katonai és rendőri erői, amelyek ekkor háromszázezer főt tettek ki, meg tudják védeni a nagyvárosokat, s majd olyan elhúzódó törzsi/regionális háború kezdődik (folytatódik) az országban, amelybe térségbeli támaszpontjairól és hadihajóiról Washington még beleszólhat. S eközben – vélték az Egyesült Államokban – talán esély nyílik olyan nemzeti egységkormány létrehozására is, amely az egymással szemben álló erők egyezkedését biztosíthatja.
Majd az emlékiratokból és a még titkosított feljegyzésekből idővel megtudjuk, hogy a tálibok Dohában az al-Kaidával való szakításon kívül még mit ígértek meg, ha egyáltalán tettek ilyet. Tárgyaló küldöttségük teljes egészében tisztában volt azzal, hogy az amerikai kormányzaton hatalmas társadalmi-politikai nyomás van: bármi áron ki akarják vonni az amerikai katonákat Afganisztánból. A dohai egyezmény kedvező volt a táliboknak, sehonnan sem kellett kivonulniuk, sőt háborújukat a „fegyverszünet” idején is folytathatták – meghatározó offenzívákat indítottak –, s ebben a küzdelemben az amerikai hadsereg mértékletes bombázásokkal és rakétatámadásokkal még segítette a kabuli kormányt. Ez azonban nem tudta megállítani a tálib előrenyomulást. A tálibok tudták, hogy az idő nekik dolgozik, de hogy az fel is gyorsul, és még az amerikai teljes kivonulás előtt kezükben lesz Kabul is, azt aligha.
A washingtoni vezetés a világban, még a kabuli kormány előtt sem titkolta, hogy csapatait fokozatosan kivonja Afganisztánból, s katonai-politikai szövetségesei is ezt fogják tenni. A kabuli kormány felkészülhetett a belső háborúra, s ehhez minden lehetséges katonai eszközt megkapott Washingtontól. Ezzel azonban nem tudott élni: a húsz éven át tartó amerikai és szövetségesi nemzet- és államépítés csúfos kudarcot vallott. Idővel megtudjuk, hogy ezt a washingtoni biztonsági szakértők mennyire és mióta látták át. Azok a vállon veregető amerikai elismerések, amelyek a kabuli kormány katonai képességéről szóltak, nyilvánvalóan a politikai kommunikáció részei voltak: el kellett adni a világban az amerikai kivonulást. Hogy a kabuli kormány is bízott magában – vagy legalábbis ezt kommunikálta –, az nem példa nélküli a történelemben. A nagy kérdés az, hogy az Egyesült Államok hogyan jutott el ahhoz a doktrínaváltáshoz, amelynek csak egyik eleme az afganisztáni kivonulás.
Joe Biden 2021. augusztus 31-i, a Fehér Házban elhangzott úgynevezett kivonulási beszédében azt hangsúlyozta, hogy a terrorizmus természete megváltozott, már nem lehet ellene úgy harcolni, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Bevallotta, hogy az amerikai vezetés már évek óta nem látta semmi értelmét az afganisztáni katonai fellépésnek.
"Az Afganisztánról hozott döntés– mondta Biden – nem csak Afganisztánról szól. Ez a befejezése az egyes országok átalakítására indított nagy katonai hadműveletek korának […]. A világ változik. Lefoglal bennünket a Kínával való kemény versengés. Az orosz kihívásokkal összetett frontokon kell foglalkoznunk. S szembe kell néznünk a kibertámadásokkal és a nukleáris fegyverek terjedésével is.”
Ez világos beszéd a doktrínaváltásról, de nem szól azokról a következményekről, amelyek a washingtoni lépés(ek) következtében előálltak. Az Amerikai Egyesült Államokat nem érdeklik többé az érdekszférák, vagy csak Nyugat-Ázsia nem, s annak eurázsiai környezete sem? Netán ez történik idővel az Egyesült Államok európai biztonsági elkötelezettségével is? S minden hangsúly áttevődik a Csendes- és az Indiai-óceánra, ahogy sok szakértő véli? Mert az esszenciális amerikai érdekeknek ez az erőtere, s ennek már új neve is megszületett: Indo-Pacific Strategy. De mi lesz az amerikaiak után maradt biztonsági vákuummal? Ennek Oroszország és Kína lesznek a haszonélvezői, vagy az Európai Unió felébred fél évszázados Csipkerózsika-álmából, amelynek az altatódala a regionális és a globális biztonságpolitikai érdekérvényesítés elvetéséről szólt, s a nyilvánvaló európai érdekek védelmére kel a peremvidékeken? Vagy a nemzeti felfegyverkezések új kora jött/jön el?
A Nílustól az Indusig
Az Egyesült Államok afganisztáni kivonulása logikus folytatása annak, ami az elmúlt években Irakban és a Közel-Keleten történt. A harminc évig dédelgetett közel- és közép-keleti Pax Americana véget ért. Ennek következtében néhány éve új játszma kezdődött a Nílustól az Indusig. Új erőközpontok tűntek és tűnnek fel, meglepő – korábban hihetetlen – diplomáciai és katonai kapcsolatok jönnek létre Ábrahám prófétára hivatkozva, s eközben a kalandor erőknek egyre tágul a játékterük. Ebben a nagy térben a Nílustól az Indusig Kína kezdeményezésével és segítségével új infrastruktúra épül, lassan ugyan, de biztosan. Ebben lesz helye a keményvonalas (középkorinak tűnő) iszlám világot idővel kényszeredetten vagy tervezetten a gazdasági-technikai modernizmussal keverő Afganisztánnak. Az építkezéseket és bányanyitásokat amerikai műholdak fogják majd napról napra követni, és a térségbeli amerikai támaszpontok célkeresztjében a régi célpontok keveredni fognak az újakkal.
Eközben a kínai gazdaság és soft power diplomácia kedvére építheti a maga világát – Nyugat-Kína tengeri kijáratát – az ott élők nagy megelégedésére az Indo-Pacific térség egyik fontos peremvidékén.
De érdekében áll-e az Egyesült Államoknak még beavatkoznia ott, ahonnét kivonult és amelyet magára hagyott? S ha ezt teszi, nem keletkezhet-e ebből nagyobb baj vagy valamilyen ürügy veszedelmes nagyhatalmi kakaskodásra? A Nílus és az Indus közötti nagy játszma folytatódik, s elválik idővel, hogy kik az új fő- és mellékszereplők.
Nagy játszma
A nagy játszma (Great Game) történelmi elnevezése annak a hatalmi rivalizálásnak, amely a XIX. század elejétől zajlott az Orosz és a Brit Birodalom között Közép-Keletért (Middle East), amelynek egyik központi térségét Afganisztán jelentette. A kifejezés a hagyomány szerint a tragikus sorsú Arthur Conolly századostól származik, akit – miután lelepleződött Buharában, hogy nem kereskedő, hanem angol felderítő – az emír 1842-ben lefejeztetett. 1840-ben a kandahári politikai ügynöknek írt levelében nevezte a brit érdekérvényesítést „nagy és nemes” játszmának.
A százados megjelölése a kereskedelmi posztok megszerzésére, kémkedésre, utak és népek felderítésére, az oroszok lépéseinek ellensúlyozására népszerű lett indiai brit körökben. Ismertté és az indiai brit uralom jelképévé Rudyard Kiplingnek – A dzsungel könyve írójának – az 1901-ben megjelent Kim című regénye révén vált. Az oroszokat és az angolokat 1907-ben az antant szövetségessé tette, az első világháború idején a német titkosszolgálat igyekezett éket verni közéjük. Az 1920–30-as években Londonnak nem kellett a szovjet Moszkvától tartania, majd ismét beköszöntött a háborús szövetség. A britek kivonulása a második világháborút követően felkeltette a szovjetek és a kínaiak étvágyát a térség iránt, akiket az amerikaiak fékeztek meg. A hidegháború egyik kemény frontja húzódott itt, amelyet a szovjetek 1979-ben az afganisztáni invázióval akartak áttörni, és Pakisztánon át kijutni az Indiai-óceánra. Moszkva ebben a játszmában világtörténelmi kudarcot vallott. Az amerikai segítséggel őket 1989-ben véglegesen legyőző törzsi harcosok, akik magukat mudzsahedinnek hívták, 1992-ben kikiáltották az Afganisztáni Iszlám Államot. Ezt a velük szembeforduló pakisztáni hátterű tálibok 1996-ban döntötték meg. Őket az Amerikai Egyesült Államok szorította vissza 2001-ben, de húsz év után washingtoni beleegyezéssel visszatérhettek Kabulba.
A nagy játszmának az is része volt mindig, hogy a törzsek és vezetőik maguk is játszottak a nagyhatalmakkal: a riválisokkal háttéralkukat kötöttek, tőrbe csalták seregeiket, színlelték a szövetséget, de egymással is ezt tették. Kemény élet volt ez mindig a soknyelvű és soktörzsű Afganisztánban.
A XXI. századi nagy játszma már globális. Egyszerre képezi részét a nemzetközi iszlám terrorizmusnak, az iszlám hagyományok újraélesztésének és Washington–Peking–Moszkva hatalmi rivalizálásának, valamint a nyersanyagforrásokért zajló világméretű küzdelemnek. A nagy játszmának nincs vége: új tartalmakkal, új főszereplőkkel és mellékszereplőkkel folytatódik.
Borítókép: Sárkányeregető kisfiú egy kabuli temetőben. Elszállt ígéretek (Fotó: Europress/AFP)
