Csipkerózsika álma

Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségeseinek (köztük Magyarországnak) a katonái 2021. augusztus 30-án végleg elhagyták Afganisztánt.

AFGHANISTAN-LIFESTYLE-PEOPLE Fotó: MOHD RASFAN Forrás: Europress/AFP

Úgy látszik, a tálibokat a legtöbb megértéssel Pekingben fogadták.

A kínai vezetést – annak ellenére, hogy a határain belül még a mérsékelt iszlamizmus ellen is keményen fellép – cseppet sem érdekli a tálibok ideológiai meggyőződése.

Partnernek tekinti őket abban a nagy játszmában, amely Kína gazdasági és geopolitikai térnyerését szolgálja. Az amerikaiak kabuli kivonulásával teljessé vált Peking nyugat-ázsiai­ érdekszféra-építő politikája Teherántól Kabulon át Iszlámábádig. Iránnak és Pakisztánnak nagy szüksége van a kínai befektetésekre és infra­strukturális fejlesztésekre; miként persze Pekingnek is az iráni olajra és gázra, valamint Pakisztánon át az indiai-óceáni kijutásra. A két hatalmas kínai érdekszféra-kiszögellést most Afganisztán is összekötheti (még úgy is, hogy a kabuli vezetés nincs jóban a teheráni és az iszlámábádi vezetéssel), s az a kínai érdekek mentén erős tömbbé válhat a térséget csokorba fogó földrajz okán is. A táliboknak olyan fejlesztési erőforrásokkal és képességekkel rendelkező partnerre van szükségük, amely nem kíván beleszólni a belpolitikába. Pekingnek meg kellenek az afgán ásványkincsek (még úgy is, hogy ne kerüljenek más hatalmak kezébe), s azok a közlekedési és szállítási folyosók, amelyek a XXI. századi Afganisztánban kiépíthetők, s a nyugat-ázsiai érdekszférát egészében kapcsolják össze a Karakorum-hágón át délre törő Selyemút indiai-óceáni és perzsa-öböli kereskedelmi (politikai) kapuival.

Azokat, akik jártasak a külpolitikában, nem lepte meg az amerikaiak afganisztáni kivonulása, legfeljebb annak időzítése és módja. A kivonulást még Barack Obama jelentette be, Donald Trump erősítette meg, s Joe Biden hajtotta végre. Néhány évtized múlva fogjuk csak megtudni, hogy az amerikai vezetés mikor kezdte meg – 2019-ben már bizonyosan – tárgyalásait esküdt ellenfeleivel, a tálibok képviselőivel, amelyek részleteit az általa támogatott kabuli kormány előtt is titokban tartotta. Trump elnök képviselői már 2020. február 29-én – azaz két esztendeje – Dohában békemegállapodást írtak alá a tálibokkal. Ennek természetesen a tálibok részéről is ára volt, kötelezettséget vállaltak arra, hogy területeiken az al-Kaidát és leágazásait nem engedik tevékenykedni. A dohai egyezmény egyben fegyverszünet is volt az amerikaiak és a tálibok között, akik akkor még Afganisztánnak többnyire csak a nagyvárosokon kívüli területeit ellenőrizték. Az Egyesült Államok 2020 nyarán megkezdte csapatai kivonását: a 13 ezer fős kontingenst 8600 főre csökkentették. A végső kivonást eredetileg 2021. május 1-jére tervezték, amelyet a Biden-adminisztráció 2021. augusztus 31-re módosított.

Háború fegyverszünetben

A dohai egyezménnyel és annak végrehajtásával kapcsolatos tárgyalásokon mindkét fél taktikázott. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy a kabuli kormány katonai és rendőri erői, amelyek ekkor háromszázezer főt tettek ki, meg tudják védeni a nagyvárosokat, s majd olyan elhúzódó törzsi/regionális háború kezdődik (folytatódik) az országban, amelybe térségbeli támaszpontjairól és hadihajóiról Washington még beleszólhat. S eközben – vélték az Egyesült Államokban – talán esély nyílik olyan nemzeti egységkormány létrehozására is, amely az egymással szemben álló erők egyezkedését biztosíthatja.

Majd az emlékiratokból és a még titkosított feljegyzésekből idővel megtudjuk, hogy a tálibok Dohában az al-Kaidával való szakításon kívül még mit ígértek meg, ha egyáltalán tettek ilyet. Tárgyaló küldöttségük teljes egészében tisztában volt azzal, hogy az amerikai kormányzaton hatalmas társadalmi-politikai nyomás van: bármi áron ki akarják vonni az amerikai katonákat Afganisztánból. A dohai egyezmény kedvező volt a táliboknak, sehonnan sem kellett kivonulniuk, sőt háborújukat a „fegyverszünet” idején is folytathatták – meghatározó offenzívákat indítottak –, s ebben a küzdelemben az amerikai hadsereg mértékletes bombázásokkal és rakétatámadásokkal még segítette a kabuli kormányt. Ez azonban nem tudta megállítani a tálib előrenyomulást. A tálibok tudták, hogy az idő nekik dolgozik, de hogy az fel is gyorsul, és még az amerikai teljes kivonulás előtt kezükben lesz Kabul is, azt aligha.

A washingtoni vezetés a világban, még a kabuli kormány előtt sem titkolta, hogy csapatait fokozatosan kivonja Afganisztánból, s katonai-politikai szövetségesei is ezt fogják tenni. A kabuli kormány felkészülhetett a belső háborúra, s ehhez minden lehetséges katonai eszközt megkapott Washingtontól. Ezzel azonban nem tudott élni: a húsz éven át tartó amerikai és szövetségesi nemzet- és államépítés csúfos kudarcot vallott. Idővel megtudjuk, hogy ezt a washingtoni biztonsági szakértők mennyire és mióta látták át. Azok a vállon veregető amerikai elismerések, amelyek a kabuli kormány katonai képességéről szóltak, nyilvánvalóan a politikai kommunikáció részei voltak: el kellett adni a világban az amerikai kivonulást. Hogy a kabuli kormány is bízott magában – vagy legalábbis ezt kommunikálta –, az nem példa nélküli a történelemben. A nagy kérdés az, hogy az Egyesült Államok hogyan jutott el ahhoz a doktrínaváltáshoz, amelynek csak egyik eleme az afganisztáni kivonulás.

Joe Biden 2021. augusztus 31-i, a Fehér Házban elhangzott úgynevezett kivonulási beszédében azt hangsúlyozta, hogy a terrorizmus természete megváltozott, már nem lehet ellene úgy harcolni, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Bevallotta, hogy az amerikai vezetés már évek óta nem látta semmi értelmét az afganisztáni katonai fellépésnek. 

"Az Afganisztánról hozott döntés– mondta Biden – nem csak Afganisztánról szól. Ez a befejezése az egyes országok átalakítására indított nagy katonai hadműveletek korának […]. A világ változik. Lefoglal bennünket a Kínával való kemény versengés. Az orosz kihívásokkal összetett frontokon kell foglalkoznunk. S szembe kell néznünk a kibertámadásokkal és a nukleáris fegyverek terjedésével is.”

Ez világos beszéd a doktrínaváltásról, de nem szól azokról a következményekről, amelyek a washingtoni lépés(ek) következtében előálltak. Az Amerikai Egyesült Államokat nem érdeklik többé az érdekszférák, vagy csak Nyugat-Ázsia nem, s annak eurázsiai környezete sem? Netán ez történik idővel az Egyesült Államok európai biztonsági elkötelezettségével is? S minden hangsúly áttevődik a Csendes- és az Indiai-óceánra, ahogy sok szakértő véli? Mert az esszenciális amerikai érdekeknek ez az erőtere, s ennek már új neve is megszületett: Indo-Pacific Strate­gy. De mi lesz az amerikaiak után maradt biztonsági vákuummal? Ennek Oroszország és Kína lesznek a haszonélvezői, vagy az Európai Unió felébred fél évszázados Csipkerózsika-álmából, amelynek az altatódala a regionális és a globális biztonságpolitikai érdekérvényesítés elvetéséről szólt, s a nyilvánvaló európai érdekek védelmére kel a peremvidékeken? Vagy a nemzeti felfegyverkezések új kora jött/jön el?

Burkát viselő asszony tiltakozik a tálib rezsim támogatása ellen az amerikai nagykövetség előtt Kabulban 2022 januárjában (Fotó: Europress/AFP)

A Nílustól az Indusig

Az Egyesült Államok afganisztáni kivonulása logikus folytatása annak, ami az elmúlt években Irakban és a Közel-Keleten történt. A harminc évig dédelgetett közel- és közép-keleti Pax Americana véget ért. Ennek következtében néhány éve új játszma kezdődött a Nílustól az Indusig. Új erőközpontok tűntek és tűnnek fel, meglepő – korábban hihetetlen – diplomáciai és katonai kapcsolatok jönnek létre Ábrahám prófétára hivatkozva, s eközben a kalandor erőknek egyre tágul a játékterük. Ebben a nagy térben a Nílustól az Indusig Kína kezdeményezésével és segítségével új infrastruktúra épül, lassan ugyan, de biztosan. Ebben lesz helye a keményvonalas (középkorinak tűnő) iszlám világot idővel kényszeredetten vagy tervezetten a gazdasági-technikai modernizmussal keverő Afganisztánnak. Az építkezéseket és bányanyitásokat amerikai műholdak fogják majd napról napra követni, és a térségbeli amerikai támaszpontok célkeresztjében a régi célpontok keveredni fognak az újakkal.

Eközben a kínai gazdaság és soft power diplomácia kedvére építheti a maga világát – Nyugat-Kína tengeri kijáratát – az ott élők nagy megelégedésére az Indo-Pacific térség egyik fontos peremvidékén.

De érdekében áll-e az Egyesült Államoknak még beavatkoznia ott, ahonnét kivonult és amelyet magára hagyott? S ha ezt teszi, nem keletkezhet-e ebből nagyobb baj vagy valamilyen ürügy veszedelmes nagyhatalmi kakaskodásra? A Nílus és az Indus közötti nagy játszma folytatódik, s elválik idővel, hogy kik az új fő- és mellékszereplők.

Nagy játszma

A nagy játszma (Great Game) történelmi elnevezése annak a hatalmi rivalizálásnak, amely a XIX. század elejétől zajlott az Orosz és a Brit Birodalom között Közép-Keletért (Middle East), amelynek egyik központi térségét Afganisztán jelentette. A kifejezés a hagyomány szerint a tragikus sorsú Arthur Conolly századostól származik, akit – miután lelepleződött Buharában, hogy nem kereskedő, hanem angol felderítő – az emír 1842-ben lefejeztetett. 1840-ben a kandahári politikai ügynöknek írt levelében nevezte a brit érdekérvényesítést „nagy és nemes” játszmának.

A százados megjelölése a kereskedelmi posztok megszerzésére, kémkedésre, utak és népek felderítésére, az oroszok lépéseinek ellensúlyozására népszerű lett indiai brit körökben. Ismertté és az indiai brit uralom jelképévé Rudyard Kiplingnek – A dzsungel könyve írójának – az 1901-ben megjelent Kim című regénye révén vált. Az oroszokat és az angolokat 1907-ben az antant szövetségessé tette, az első világháború idején a német titkosszolgálat igyekezett éket verni közéjük. Az 1920–30-as években Londonnak nem kellett a szovjet Moszkvától tartania, majd ismét beköszöntött a háborús szövetség. A britek kivonulása a második világháborút követően felkeltette a szovjetek és a kínaiak étvágyát a térség iránt, akiket az amerikaiak fékeztek meg. A hidegháború egyik kemény frontja húzódott itt, amelyet a szovjetek 1979-ben az afganisztáni invázióval akartak áttörni, és Pakisztánon át kijutni az Indiai-óceánra. Moszkva ebben a játszmában világtörténelmi kudarcot vallott. Az amerikai segítséggel őket 1989-ben véglegesen legyőző törzsi harcosok, akik magukat mudzsahedinnek hívták, 1992-ben kikiáltották az Afganisztáni Iszlám Államot. Ezt a velük szembeforduló pakisztáni hátterű tálibok 1996-ban döntötték meg. Őket az Amerikai Egyesült Államok szorította vissza 2001-ben, de húsz év után washingtoni beleegyezéssel visszatérhettek Kabulba.

A nagy játszmának az is része volt mindig, hogy a törzsek és vezetőik maguk is játszottak a nagyhatalmakkal: a riválisokkal háttéralkukat kötöttek, tőrbe csalták seregeiket, színlelték a szövetséget, de egymással is ezt tették. Kemény élet volt ez mindig a soknyelvű és soktörzsű Afganisztánban.

A XXI. századi nagy játszma már globális. Egyszerre képezi részét a nemzetközi iszlám terrorizmusnak, az iszlám hagyományok újraélesztésének és Washington–Peking–Moszkva hatalmi rivalizálásának, valamint a nyersanyagforrásokért zajló világméretű küzdelemnek. A nagy játszmának nincs vége: új tartalmakkal, új főszereplőkkel és mellékszereplőkkel folytatódik.

Borítókép: Sárkányeregető kisfiú egy kabuli temetőben. Elszállt ígéretek (Fotó: Europress/AFP)