A hetvenes évek magyarországi népzenei reneszánszának egyik legelső buktatója a népdaléneklés stílusának kérdése volt. Az mindenki számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a paraszti adatközlők másképpen énekelnek és muzsikálnak, mint a hagyományosan zeneiskolában képzett, kottából dolgozó muzsikusok, énekesek. Nehéz volt feloldani tehát azt a konfliktust, hogy mire jók az egyre tökéletesebb népzenei lejegyzések, ha ezekből a klasszikus zenén nevelkedett zenészek nem képesek visszaadni az eredeti hangzást.
Már Kodálynak és Bartóknak is szembe kellett nézniük ezzel a problémával, amikor népdalfeldolgozásaikhoz kerestek előadókat. Még azzal együtt is, hogy műveiket eleve koncertpódiumra szánták, nyilvánvalóan számolva a korabeli előadói technikákkal. Az 1929-ben az iskolán kívüli népművelés céljából megjelent Magyar dalok sorozat gramofonlemezein, amelyeket a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatásával a magyar zene védelme érdekében tettek közzé, Radics Béla cigányzenekara mellett főként Kodály, Bartók és Lajtha zongorakíséretes népdalfeldolgozásai hallhatók. Az előadók sorában szereplő Medgyaszay Vilma például nem opera-, hanem sanzonénekesnő volt. De a választott operaénekesek is, mint Székelyhidi Ferenc és Basilides Mária érezhetően tisztában voltak azzal, hogy Kodályék ezúttal nem a szokásos operás rutint várták tőlük, hanem a népdal stílusához közelebb álló, természetesebb daléneklési módot.
A Röpülj páva országos népszerűsége – főleg, ami a népdalok cigányzene kíséret nélküli éneklését illette Faragó Laura, Budai Ilonka és Ferencz Éva feltűnésével – annak a bizonyítéka volt, hogy a népdal önmagában is képes sikert aratni. Az autentikus előadásmódról ez idő tájt még kevesen hallottak, és ezek a lányok is különféle operás, operettes vagy egyéni megoldású hangvételekkel próbálkoztak, de a dallamok szépsége és az ösztönösen egyszerűségre törekvő előadásmód mégis mindenkit lenyűgözött.
De az már szinte hisztérikus ellenszenvet váltott ki a magyar komolyzene legjelentősebb képviselőiből, amikor a budapesti fiatalok a szájhagyomány törvényeit követve elkezdték megfigyelni és eltanulni a paraszti előadók előadási stílusát is. Ezt a jó szándékú törekvést folklór-revivalszerű parasztelőadás-utánzatnak, afféle hamisítványnak minősítették. Emlékszem Sebestyén Márta színre lépésének idején ezekre a hangokra, amelyek persze a világhírnév eljötte után jócskán elcsendesedtek, viszont átirányultak a nyomdokába lépő, nem kevésbé tehetséges fiatal nemzedék képviselőire, akik a népzene hiteles énekeseitől az előadási módot is ellesve tanulják a népdalokat.
A mai napig létezik ez a konok ellenállás az újabb mozdulásokkal szemben, pedig végre tudomásul kellene venni, hogy a magyar fiatalság túllépett néhány megoldhatatlannak látszó problémán, és beteljesítette a nagy próféták jóslatait.
Hallgassuk Kodályt! 1956-ban a népdal és a rádió viszonyát elemezve a következőket mondta: „Legnehezebb a rossz előadást kiküszöbölni. Énekeseink fő foglalkozásuk szerint vagy az opera, vagy az operett, vagy a népszínmű, a régi úri nótázás stílusát erőltetik a népdalra. Egyik sem való hozzá. Mondhatná valaki, hisz megvan annak a maga stílusa: ahogy a nép előadja! A rádió énekeltet néha falusi énekeseket is, csakhogy e tanulatlan, képzetlen hangú énekesek előadása nem mindig kelt művészi hatást, könnyen paródiára csábít. Kevés hallgató tud elvonatkozni a hangbeli fogyatkozástól, az intonációs és általános technikai hibáktól, túlságosan tájnyelvi színezettől, azok ellenére élvezni a tősgyökeres előadást. Kihámozni belőle a népdal lelkét, azt, ami az operás, operettes előadásban, valamint az úri nótázás émelygős, cigányos modorában egyaránt elvész, de megvan a nép fia magától értetődően biztos, tévedhetetlen előadásában, még a reszketeg, öreg hang, fogak híján elmosódó kiejtés ellenére is. A népdal művészi előadása még a jövő titka, egyelőre igen kevés énekesünk közelíti meg. Alapja, gyökere csak a hibáitól, fogyatékosságaitól megtisztított népi éneklés lehet.”
Ez elég egyértelmű megállapítás. Kodály sokszor hangoztatott véleménye ellenére ebben az időben még senki nem gondolta volna, hogy a népzene eredeti formájában eltanulható és tovább használható lehet a köznapi életben is. Még Martin György is azt nyilatkozta 1981-ben, maga sem hitte, hogy a népzenének a sokszor emlegetett leírhatatlan és nehezen megközelíthető előadási sajátosságai, amelyek Bartók és Kodály véleménye szerint a népzene lényegéhez tartoznak, megőrizhetők lennének: „Reménytelennek is látszott ez a hetvenes évekig, amikor tulajdonképpen bebizonyosult, hogy kemény munkával a népzenéből még ezt is meg lehet menteni a jövő számára, újra lehet tanulni, sőt így még vonzóbb, átütőbb erejű, igazabb sokak számára. Akik »öncélúan« akarták megismerni a népművészetet, természetes, hogy ezt a vonását is meg akarták ragadni. […] Sokkal őszintébbnek, átéltebbnek, teljesebbnek éreztem a népművészethez való viszonyukat, mint a korábbi nemzedékét. Kortársaim egy részén csodálkozom – akik hasonló mentalitásban nőttek fel, mint én, és ugyanazt végigcsinálták –, hogy nem hatódtak meg a fiatalok felbuzdulásán. Teljesen kemény és hideg fejjel-szívvel tudnak közelíteni hozzá, s még a tájékozatlanságot is megengedik maguknak az ítélkezésnél.”
De hát erre is van történelmi analógia elég. Már a parasztdalok felfedezését is ilyesféle előítéletek fogadták, mint ahogy Bartók és Kodály tevékenységét is. Még hamisítással is megvádolták őket, annyira idegenül hangzott a romantikus zene közhelyeivel megtelt fülek számára a régi idők zenéjének előadási stílusa. Mert alapvetően erről van szó. A régizenedivat világhódítása idején már bátran kimondhatjuk, hogy a népzenénkkel együtt járó előadói stílus is a régi idők tanúja, egyfajta régizenei előadásmód a romantika előtti időkből. Ezért tűnik egyesek számára olyan befogadhatatlanul szikárnak, rusztikusnak, szóval olyan „bartókosnak”. Ahogy a historikus mozgalom elsődleges feladatának tartja, hogy a régi zenéket a korabeli előadásmód és stílus tiszteletben tartásával adja elő, ugyanebben a szellemben, mi, városi fiatalok is ezt tettük a felfedezett népzenével. Nagy meglepetés volt számomra, amikor Györffy István 1939-ben írt javaslatait először olvastam A néphagyomány és a nemzeti művelődés című brosúrájában. Ezekkel – még ha falra hányt borsónak bizonyultak is – három évtizeddel előzött meg bennünket, amikor a következőket írta: „A magyar népdalt a maga sajátos népi előadásmódjában már az óvodától fogva kellene tanítanunk. Az elemi iskolában nem is kellene mást tanítani, csak népdalt, mégpedig a környéken, lehetőleg fonográffal, szakemberek által gyűjtött anyagot. Helytelenítjük azt az eljárást, hogy népdalokat operaénekesekkel énekeltetnek gramofonba, és ezeket a lemezeket viszik ki a nép közé tanítás céljából. Az operaénekesek nemzetközi énekiskolája egészen megmásítja a népi előadásmódot, a kóta sem tudja visszaadni a népdal színét és zamatját. Népdalt jól csak romlatlan érzékű paraszt-énekes által gramofon-felvevő gépbe danolt lemezről taníthatunk.”
Borítókép: A nyíregyházi Nyírség Táncegyüttes a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza közös szervezésű, Fölszállott a páva című népzenei és néptánc tehetségkutató sorozata második elődöntőjének élő adásban az MTVA Kunigunda utcai 1-es stúdiójában 2014. március 15-én. (Fotó: MTI/Honéczy Barnabás)
