A hetvenes évek magyarországi népzenei reneszánszának egyik legelső buktatója a népdaléneklés stílusának kérdése volt. Az mindenki számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a paraszti adatközlők másképpen énekelnek és muzsikálnak, mint a hagyományosan zeneiskolában képzett, kottából dolgozó muzsikusok, énekesek. Nehéz volt feloldani tehát azt a konfliktust, hogy mire jók az egyre tökéletesebb népzenei lejegyzések, ha ezekből a klasszikus zenén nevelkedett zenészek nem képesek visszaadni az eredeti hangzást.
Már Kodálynak és Bartóknak is szembe kellett nézniük ezzel a problémával, amikor népdalfeldolgozásaikhoz kerestek előadókat. Még azzal együtt is, hogy műveiket eleve koncertpódiumra szánták, nyilvánvalóan számolva a korabeli előadói technikákkal. Az 1929-ben az iskolán kívüli népművelés céljából megjelent Magyar dalok sorozat gramofonlemezein, amelyeket a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatásával a magyar zene védelme érdekében tettek közzé, Radics Béla cigányzenekara mellett főként Kodály, Bartók és Lajtha zongorakíséretes népdalfeldolgozásai hallhatók. Az előadók sorában szereplő Medgyaszay Vilma például nem opera-, hanem sanzonénekesnő volt. De a választott operaénekesek is, mint Székelyhidi Ferenc és Basilides Mária érezhetően tisztában voltak azzal, hogy Kodályék ezúttal nem a szokásos operás rutint várták tőlük, hanem a népdal stílusához közelebb álló, természetesebb daléneklési módot.
A Röpülj páva országos népszerűsége – főleg, ami a népdalok cigányzene kíséret nélküli éneklését illette Faragó Laura, Budai Ilonka és Ferencz Éva feltűnésével – annak a bizonyítéka volt, hogy a népdal önmagában is képes sikert aratni. Az autentikus előadásmódról ez idő tájt még kevesen hallottak, és ezek a lányok is különféle operás, operettes vagy egyéni megoldású hangvételekkel próbálkoztak, de a dallamok szépsége és az ösztönösen egyszerűségre törekvő előadásmód mégis mindenkit lenyűgözött.
De az már szinte hisztérikus ellenszenvet váltott ki a magyar komolyzene legjelentősebb képviselőiből, amikor a budapesti fiatalok a szájhagyomány törvényeit követve elkezdték megfigyelni és eltanulni a paraszti előadók előadási stílusát is. Ezt a jó szándékú törekvést folklór-revivalszerű parasztelőadás-utánzatnak, afféle hamisítványnak minősítették. Emlékszem Sebestyén Márta színre lépésének idején ezekre a hangokra, amelyek persze a világhírnév eljötte után jócskán elcsendesedtek, viszont átirányultak a nyomdokába lépő, nem kevésbé tehetséges fiatal nemzedék képviselőire, akik a népzene hiteles énekeseitől az előadási módot is ellesve tanulják a népdalokat.