– Nemrég tért vissza a családjával Ghánából. Pihenni vagy dolgozni mentek?
– Most több célunk is volt azonkívül, hogy találkozzunk a családdal. A Covid alatt a férjemmel, Élő Marcival és egy fuvolista barátunkkal, Pásztor Ákossal alakítottunk formációt Sena DagaDub néven, és Ghánában tizenegy kis videót forgattunk le együtt. Édesanyámmal, akitől megtanultam magyarul és a nővéremékkel voltunk együtt, ők egy házban laknak, és a féltestvéremmel is találkoztam. Édesapám sajnos már nem él, de amikor ott vagyok, érzem, hogy kapcsolatba kerülünk. Szeretném, hogy Ghána, ahogy nekem, a gyerekeinknek is az otthont jelentse.
– Édesapja ghánai, édesanyja magyar, s a mai napig Ghánában él. Mivel foglalkozik?
– Az ékszereket, amelyek rajtam vannak, mind ő készítette. És ha látná a kollekciót, ami fent van az emeleten! Miután anyukám apámmal Ghánába költözött, a nagyanyám által megismerte a gyöngykultúrát, és a szerelmese lett. A gyöngyöknek történetük van, a színeknek és a fajtáknak jelentésük. Anyukám ma már ismert művész Ghánában. A legnagyobb rajongója vagyok, ahogy ő nekem.
Felszabadító érzés
– Tizennyolc évesen a nővére után Budapestre jött tanulni. Mit kezdett a nagy szabadsággal?
– A születésnapom előtt egy nappal érkeztem meg, s mint a filmekben, elképzeltem, hogy egy új kontinensen leszek felnőtt, élem világom, mindent és mindenkit meghódítok. Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem így lesz. Hiába jártam előtte többször Magyarországon, itt élni egészen más. Akkor még nem jártam egyetemre. Barátok és tervek nélkül bolyongtam a városban, s nem találtam a helyem. A szabadidőmben elkezdtem írni, kezdetben naplót, később a leírt sorok egyre rímesebbé váltak. Az egyetemen egy kedves osztálytársamnak mutattam meg őket, s vele kezdtünk el fantáziálni arról, hogy milyen jó lenne zenélni. Egy nap a nővéremmel sétáltunk az utcán, amikor a kezünkbe nyomtak egy szórólapot, amely reggae, dancehall és hip hop estre hívott. Mi ilyen zenéken nőttünk fel, ezeket szeretjük! A buliban körbejárt a mikrofon, és aki akarta, kipróbálhatta magát. Arra már nem emlékszem, hogy mit énekeltem, csak arra, hogy nagyon felszabadító, jó érzés volt.
– Nagy meglepetést okozott?
– Igen, rögtön kérdezgetni kezdtek, hogy ki vagy, hol voltál eddig, van egy stúdiónk, holnap gyere el… Elmentem az East End nevű stúdióba, ahová folyamatosan érkeztek a budapesti underground szereplői. Ott ismertem meg Németh Márton hangmérnököt, aki felvette életem első dalát. Ő tanított meg stúdióban énekelni. Kemény, de jó tanárnak bizonyult.
– Azelőtt nem tanult zenét?
– Nem. Zenét szerető, de nem zenészcsaládból származom. Anyai nagyapám kórusban énekelt Göncön. Nagymamámmal és anyámmal tanultam szólamokban és kánonban énekelni. Bentlakásos katolikus gimnáziumba jártam, ahol közösségben is énekeltem. Ghánában mindenhol szól a zene, a muzsika az élet része, ahogy a tánc is. 2002 elején mentem el az East End Stúdióba, ahol belecsöppentem a zenei világba, és végre barátokra találtam. Éjjel-nappal ott voltam, a nővérem már aggódott értem. 2003 decemberében volt az első lemezem, a First One bemutatókoncertje az A38 Hajón. Az album felkeltette a producerek és a DJ-k érdeklődését, sokan sok helyre hívtak énekelni. Közben egy brit egyetem kihelyezett tagozatán tanultam, ahol a nővérem is, de engem a zenei karrierem kicsit jobban izgatott, mint az iskola. Apám néhány szóval megértette velem, hogy először elvégzem az egyetemet, lediplomázom, utána azt csinálok, amit akarok. Így is lett.
És berobbantunk…
– Annak mi az oka, hogy csak másodszorra fogadta el az Irie Maffia zenekar felkérését?
– A srácokat már ismertem, többükkel zenéltünk is együtt. Amikor az első hanganyagukat megmutatták, nem voltam lenyűgözve. Az első lemezem után nagy reményekkel, bár terv nélkül képzeltem el a szólókarrierem fellendülését. Pár évvel később, amikor már nem ment a szekér, visszamentem Ghánába. Csak egy hónapra akartam hazamenni, végül fél évig maradtam, mert belecsöppentem az éppen csírázó ghánai underground és kreatív világba. Jól éreztem magam, de vissza kellett jönnöm Magyarországra, hogy lezárjam az itteni ügyeimet. Akkor keresett meg újra Élő Marci. Összekapták magukat a srácok, és olyan lemeztervet raktak össze, amely már tetszett. Marci rábeszélt, hogy mielőtt hazamegyek, adjak egy esélyt. Pár fizetett koncert is volt a tervben, ami hát jól jött. Néhány hét alatt felvettük a Hands In The Air! című lemezünket, amely nagyon tetszett a közönségnek, és berobbantunk.
– Hány zenekarban játszik?
– Az Irie Maffiában, a Sena Bandben és a Sena DagaDubban, amit a Covid alatt Marcival hoztunk össze. DJ Vadim haverommal is van egy közös lemezünk, együtt is fellépünk, és sok zenész barátom hív vendégszereplésekre.
– És mi az a W.H?
– A W.H is egy zenekar, amelyet Márkos Albert csellista alapított. Ő színházakban is dolgozik, és szerelmese a Shakespeare-szonetteknek, amelyeket szeretett volna megzenésíteni és eredeti nyelven előadni. Körbenézett, hogy ki énekel angolul, talált három embert, kettő nem ért rá, és engem hívott. Viccelek. Szuper csapatot állított össze: G. Szabó Hunor dobol, Gryllus Samu basszusgitározik. Megfogott a zenekar zenei világa, amelyben több stílus keveredik.
– Mindenféle műfajt el tud énekelni?
– Nem látok falakat, amikor zenélünk. Szerintem az érzés számít, és ami odavezet. Engem a zene alkotó része érdekel, az önkifejezés.
Mária szerepében
– Ahová belép, ott sikert arat.
– Nem mindig. Eddig csak a jó sztorikat mondtam.
– Olyan jóízűen, szívből tud nevetni.
– Az elmúlt két évben néha erőlködnöm kellett, hogy nevessek. A járvány miatt nekünk is át kellett gondolnunk, hogy mit és hogyan csináljunk. A férjemmel mi egy hajóban evezünk, és mindenünk abban a hajóban van. Szerencsések vagyunk, mert az a húsz év, amit beleraktunk a zenei életbe, meghálálja magát. Ha van lehetőség, akkor az Irie Maffiát rögtön hívják játszani. A legnehezebb időben is tudtuk, hogy ki kell tartanunk.
– Segített a hit?
– Abszolút. Rémisztő, ha kihúzzák az ember alól a szőnyeget – két gyerekkel, lakáshitellel. Olyankor szükség van egy-két imára.
– Az 52. Eucharisztikus Kongresszuson a 12 hírnök egyike volt, és fellépett a Hősök terén a záró programon, a pápai szentmise előtt. Hogyan készült az előadásra
– Ezt a felkérést megelőzte tavaly A Passió című előadás a Városligetben, ahol Jézus történetét kortárs magyar dalokon keresztül jelenítettük meg. Ott Mária szerepét énekelhettem el. Rengeteget beszélgettem lelkész és zenész barátaimmal arról, hogyan és mit reprezentáljak a Hősök terén. Egy nap a Napfonat női a cappella együttestől kaptam egy levelet, mondván, hogy nem ismerjük egymást, de most készítettek egy lemezt, hallgassam meg, és ha esetleg tetszik, írjak néhány mondatot, amelyet a közösségi médiában megoszthatnak. Miközben azon gondolkoztam, hogyan sűrítsem össze a gondolataimat, az érzéseimet és a hálámat a szentmise előtt, rájöttem, hogy a legtisztább dolog, amivel az ember képviselni tudja saját magát: a hang. És eszembe jutott a Napfonat…
– Sokkot kaptak?
– Igen! Azt tudtam, hogy egy gospelnótát szeretnék előadni velük, ez lett a This Maybe The Last Time című szám, amelyben benne van a múltam, az őseim. Utána a Play című saját dalomat énekeltük el.
– Mielőtt összeházasodott a férjével, Élő Mártonnal, már több éve ismerték egymást. Hogyan találtak egymásra?
– Miután beléptem a Maffiába, rengeteget dolgoztunk együtt, s egy idő után éreztük, hogy már nem csak szimpátia van köztünk. De nagyon hezitáltunk, mert láttuk, hogy a Maffia nagyobb lett, mint ahogy elképzeltük, és annál fontosabb, mint hogy mi lángba boruljunk öt percre, aztán mindent leégessünk magunk körül. Fékeztük az érzelmeinket, aztán rájöttünk, hogy nem harcolhatunk saját magunk ellen. Fontos szempont volt számomra, hogy Marci kijöjjön velem Ghánába, és lássam, hogyan viszonyul hozzá. Ma már neki is vannak ott barátai, sőt zenésztársakat is talált magának, akikkel együtt dolgoznak. Nagy ajándék az élettől, hogy két szemszögből láthatom a világot, Ghánában és Magyarországon is otthon érzem magam. Mostanában, miközben azon gondolkoztam, hogy ki vagyok és mi a szerepem a világban, gyakran eszembe jutott a híd szó, az összekötés, összefonás. Marci találta ki, hogy rendezzünk Ghánában olyan koncertet, amelyre kiviszünk magyar zenészeket, akik majd együtt zenélnek az ottaniakkal. Eddig háromszor rendeztük meg a Ghánai Magyar Kulturális Heteket, mindig más koncepcióval, de ugyanazzal az alapgondolattal: együtt alkotni, hidat építeni. A zene csoda: meggyógyít, felemel és összeköt.
Névjegy: Sena Dagadu 1983-ban Ghánában született, és a fővárosban, Accrában nőtt fel. A magyar könnyűzenei élet ismert énekesnője, az Irie Maffia frontembere. Eddig három szólóalbuma jelent meg. Zenész, producer, menedzser férjével, Élő Mártonnal két gyermeket nevelnek.
Borítókép: Sena Dagadu énekesnő (Fotó: Éberling András)
