Nem is a távoli jövőben, már 2040-re a 126 milliós Japánban a 15 és 64 év közötti, aktív korosztály hatvanmilliós szám alá fog zuhanni. Ezzel párhuzamosan a 65 évnél idősebb korosztály 35,3 százalékra nő az összlakosság arányában. Az aggasztó népességfogyás és az a tény, hogy a Földön Japánban a legmagasabb az átlagéletkor, egyértelműen a társadalom riasztó elöregedéséhez vezet.
Ám több gyermek mégsem akar világra jönni, sőt egyre tragikusabb adatok látnak napvilágot. A japán kormány is úgy ítélte meg, hogy meg kell kezdeni a tabuk ledöntését. Másfél éve nyúltak hozzá a társadalombiztosítási rendszerhez. Az átlag japán bőven kilencven évig él, ha valaki közülük 65 éves korán túl, a nyugdíjkorhatár elérése után is dolgozni akar, akkor hadd tegye, mégpedig időszakos munkában, akár nyolcvan éven túl. Sőt még ezt követően is, ha a vállalat úgy látja, hogy nem tudja nélkülözni tapasztalt kollégáját. A cégnek ez bérkiadásokban negyven százalékkal többe kerül, mint ha a helyére felvenne egy fiatalt. De valakinek meg kellene mutatnia, hogy hol lehet találni ilyen munkaerőt. Az idős szakikat főleg azért tartják meg, hogy ők oktassák a bevált munkamódszerekre, fogásokra az újonnan érkezetteket. Eddig ezzel rendben is van minden, hiszen a japánokról azt tartják, hogy nekik sokkal fontosabb a munkahelyük, mint például az európaiaknak, a vállalat és alkalmazottja egyet jelent. A nyugdíjazás ezt a köteléket könyörtelenül elvágja, ezért ha csökkentett munkaidőben is, de megmarad ez a bensőséges viszony, egyfajta kapaszkodót adva az idős embernek. Ezt az intézkedést jól fogadta a japán társadalom zöme, bár ezzel igazán nem növelték a japán termékek versenyképességét.
A novemberben elfogadott rendelkezés, amely a szakképzett vendégmunkások helyzetén hivatott könnyíteni, viszont vitákat váltott ki – állapította meg a Nihon Keizai Shimbun japán napilap. Főleg ázsiai országokból eddig is dolgoztak vendégmunkások olyan munkakörökben, amelyekre a japánoknak nem különösebben fájt a foguk: vietnami üzleti munkás, pénztárosnő, Fülöp-szigeteki takarítónő vagy öregeket ápoló személyzet, az építkezéseken meg nepáli segédmunkás. Az 1990-es években alig lehetett látni belőlük néhányat, aztán szép lassan elkezdett nőni a számuk, mára elérte a 2,8 millió külföldi munkavállalót. A japán aktív korosztályhoz viszonyítva még ez sem sok, különösen, ha hozzáfűzzük, hogy a japán társadalom egységére korábban oly büszke politikusok eddig igen kemény kézzel szabályozták az ott-tartózkodást. Vendégmunkásnak általában két évre adtak munkavállalási engedélyt, ám ha a cége elégedett volt vele, akkor még egy évvel hosszabbíthatott.
A cél azonban változott: a tokiói politikusok belátták, hogy a munkaerőhiány miatt – ha már hazai nem „terem” – növelni kell a vendégmunkások számát. Az eddigi körülmények inkább azokat a fiatalokat vonzották Japánba, akik pár év munkával elég pénzt akartak gyűjteni az otthoni életre. A szakképzett és diplomás külföldi munkavállalók előtt most kinyílt az ajtó: korlátlan ideig lehet alkalmazni őket, ráadásul jogot kaptak a családegyesítésre. Egyelőre mintegy 350 ezer szakképzett külföldi élhet ezzel, várhatóan időről időre növelni fogják a számukat. Tizennégy különösen munkaerő-hiányos szektorban helyezkedhetnek el, ezek közt van a mezőgazdaság, a halászat és a szállodaipar. Az építőipar és a hajógyártás már eddig is különleges elbánásban részesült.
Mielőtt még az eddig uralkodó elveket, a japán társadalom homogenitását talonba tették volna, a vezetők próbálkoztak a diaszpóra hazacsalogatásával is. A Toyota homi üzemében több ezer olyan külföldi állampolgár dolgozik – többségük Brazíliából érkezett –, akinek az egyik vagy mindkét szülője japán felmenőkkel rendelkezik. Hiába a közös gyökerek, a kezdetekben mindennapos volt a súrlódás a helyi lakossággal, akik nehezen tűrték a hangoskodást, a hajnalig tartó bulizást, a szemetelést. Az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy a vendégmunkások gyermekei közül csak nagyon kevesen jártak iskolába. Japánban ennyi portugálul beszélő tanárt nem is lehet leakasztani. Két-három évet így oktatás nélkül kibekkeltek, a szülők sem izgatták magukat, hiszen úgyis visszatérnek a hazájukba. A szakértők szerint az engedélyezett családegyesítésekkel „forradalmi változás” előtt áll a társadalom. Japán földön tartósan együtt kell élni a külföldiekkel, meg kell ismerni a szokásaikat, kultúrájukat, mi több, elviselni. „Mi nem vagyunk erre felkészülve!” – ez a reformot elutasítók álláspontja. Az viszont nem biztos, hogy a vendégből állandó lakos lesz, azaz végleg maradnának: Japánban drága a mindennapi élet, és szinte reménytelen az állampolgárság elnyerése, évente tízes nagyságrendben vannak, akik megszerzik ezt a státust.
A japán társadalom elöregedésével a börtönökben is nő az életkor. Két évvel ezelőtti felmérés szerint a rabok 13 százaléka 65 év feletti volt, míg ez a szám 1990-ben 0,5 százalék volt. A tokiói Fucsu börtönben meghaladta a húsz százalékot az idős rabok aránya. Nem elég, hogy a szabadulás önmagában sokkot okoz számukra, de egészségi állapotuk sem megfelelő a kinti életre. Ezért fizikai feljavító programokat dolgoztak ki számukra, amelyeknek egyik alapeleme a munka.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
