Köldökzsinór

A középületek, reprezentatív lakóépületek emlékőrző szerepe magától értetődik. Értékük számunkra formáik összessége.

20211006 Eiffel Műhelyház-Foto Nagy Zoltán Fotó: Nagy Zoltán Forrás: Metropol

Ennek kifejezésére az ipari építészet racionalitása éppen megfelelt. Modern építészetünk előképei így nem az előző korok reprezentatív épületei, hanem Behrens és Bernhard berlini AEG-turbina­csarnoka, Gropius és Meyer Alfeld an der Lei­ne-i Fagus-féle ipari épülete, Poelzig lubani vegyi üzeme, Matté-Trucco torinói Fiat-üzeme… E folyamatba illeszkedik a XX. század eleji nagy vasbetontervezők – Perret testvérek, Freyssinet… –és -építők tevékenysége is. E felsorolás folytatható jeles hazai tervezőink munkásságával.

A csepeli szerelőcsarnok vagy a pécsi hőerőmű egy korszak műszaki csúcsteljesítményei voltak. Mátrai Gyula különleges vasbeton szerkezeteit a hidegháború legfagyosabb pillanataiban is ­közölték a világ szakfolyóiratai. Joggal lehetnénk büszkék rá és társaira, például Gnädig Miklósra!

Korunkban és hazánkban az ipari építészet védelme több problémába ütközik… A műemlékes szakma nem figyel ezekre az épületekre, mert nem ért ehhez, és mert új, a szerkezetet és a technológiát értékelő mérnöki szemléletet kívánna – vagyis új elveket. „Az ipari építészet nem védendő érték, mert nincs kategóriája” – hangzott el az 1997-es ipari építészeti örökség konferencia után nagydoktori szájból, az akkori kezdeményezéseket temetve.

Még nagyobb gond az érdeklődés szűk köre. Egy kastély lehet turistacélpont története és barokk mivolta miatt. A sportlétesítmény sorsára tízezrek is figyelnének. Egy nagy és hazánkban egyedi alulbordás vasbeton kupolát talán értékel száz szerkezettervező – és tíz meg is nézné. Ipari épületek esetében a bennük foglalt technológia biztosan érdekelne tucatnyi szakembert… És hányan mennének be egy üzemcsarnokba régi Polonceau-fedélszéke miatt? Sok hasonló kérdést tehetnénk fel.

Ezért tárgyalandó a költség! Szakértőként javasolhatom-e jó szívvel egy különleges ipari épület és szerkezete rendbehozatalát, ha annak költsége több százmilliós, utána fenntartása több tízmilliós tétel? Jogos kérdés, hogy ebből hány Árpád-kori templomot állíthatnánk helyre. A templomokat ezrek néznék meg, az ipari épületre kevesen figyelnének fel. 

Elvben az a kérdés, mekkora az a kritikus tömeg, amelyet mindenképpen ki kell szolgálni. Ebből következik az a kérdés, hogy hol az az érdeklődői létszámhatár, amely alatt és az a költséghatár, amely fölött a védelem már mindenképpen alku és kompromisszum kérdése – mit tartsunk meg, kinek, milyen áron?

A jó válasz az, hogy őrizzünk meg, amennyit lehet, de maradjunk realisták. Ne feledkezzünk meg arról, hogy idealizmusunk ellenére mindig pénzben kifejezett értékről döntünk. Ehhez pontosan tudnunk kell, mi a célunk, és ezért mit kell és lehet feláldozni most és később. Amit lehet, mérjünk fel és dokumentáljuk! 

A régi technológia érdekességeire hívjuk fel a figyelmet! Ne tartsunk meg hasznavehetetlen épületeket afféle haldokló köztéri szoborként. Aminek új funkciót tudunk adni, tegyük meg, akár komoly átalakítás árán is! Költséges és értelmetlen helyreállítás helyett őrizzünk meg részleteket – akárcsak egy üzemcsarnok egyedi vasablakát, amelyet elhelyezhetünk a helyén emelt új épület előcsarnokában emléktáblával. Minden ilyen gesztus köldökzsinór a múlthoz.

És ami a legfontosabb; ne felejtsük el azokat, akik egykor ezeket az épületeket alkották!

Borítókép: A Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyháza. Funkciót adni (Fotó: Metropol/Nagy Zoltán)