Ha elmegyünk olyan hazai városba, ahol még nem jártunk, a főtéren a gótikus templomról, a barokk prépostsági házról és a klasszicista városházáról akkor is tudjuk, hogy műemlék, ha nincs rajtuk tábla. A város határában a piszkos üzemcsarnokot akkor sem tekintjük műemléknek, ha tábla figyelmeztet bennünket erre. Mi a különbség?
A tipikus ipari épület ideiglenes létesítmény. Építésének oka valamely konkrét technológia. Amikor e technológia megszűnik, az épület létezése sem indokolt.
Ez az, ami megkülönbözteti az ipari építészetet a lakó- vagy közösségi építészettől. Míg az utóbbiak rendelkeznek az építtető presztízsét kifejező reprezentációval, az ipari épületeket ilyen szándék nélkül emelték. Mégis fontosak számunkra az ipari építészet régebbi alkotásai. Miért?
A középületek, reprezentatív lakóépületek emlékőrző szerepe magától értetődik. Értékük számunkra formáik összessége. Az alaprajzi és a térforma kort, társadalmat hűen mutathat be; tükrözi építési korának értékrendjét. Ehhez képest az épületek szerkezetei és anyagai másodlagos – szakmai – jelentőségűek. A régi ipari épületek viszont a beléjük foglalt technológia, valamint a hozzájuk kapcsolódó szerkezetek emlékei. Ebben a minőségben az emberi tevékenység korjellemző keretei.
Valamely ipari épület értéke lehet például szerkezetének statikai modellje, amely nem csupán nélkülözi a hagyományos értelemben vett formai reprezentációt – nincs köze építtetője társadalmi helyzetéhez, nem utal előképre –, hanem nem is látható.
A statikai modell virtuális forma, amely hozzáértők számára közöl információt. Emellett az ipari létesítményeknek létezik hagyományos építészeti reprezentációjuk, amely nem jelentéktelenebb, mint a középületeké. Még a „piszkos” nehézipari létesítményeknek is van a tulajdonos társadalmi súlyát kifejező, „komponált” részük kapu, porta, iroda formájában.
A XX. századi modern építészet nem a történeti építészet folytatása. Az ipari építészet öröksége az a funkcionalitással összekapcsolt józan és tiszta szerkezet és anyagelvűség, amelyre korunk építészete törekszik. A XX. század eleji társadalom nem fogadta volna be ezeket az elveket, ha az előző korszak – a „boldog békeidők” – pazarlásának reakciójaként nem támadt volna fel a szociális felelősség érzete az építészekben.
Ennek kifejezésére az ipari építészet racionalitása éppen megfelelt. Modern építészetünk előképei így nem az előző korok reprezentatív épületei, hanem Behrens és Bernhard berlini AEG-turbinacsarnoka, Gropius és Meyer Alfeld an der Leine-i Fagus-féle ipari épülete, Poelzig lubani vegyi üzeme, Matté-Trucco torinói Fiat-üzeme… E folyamatba illeszkedik a XX. század eleji nagy vasbetontervezők – Perret testvérek, Freyssinet… –és -építők tevékenysége is. E felsorolás folytatható jeles hazai tervezőink munkásságával.
A csepeli szerelőcsarnok vagy a pécsi hőerőmű egy korszak műszaki csúcsteljesítményei voltak. Mátrai Gyula különleges vasbeton szerkezeteit a hidegháború legfagyosabb pillanataiban is közölték a világ szakfolyóiratai. Joggal lehetnénk büszkék rá és társaira, például Gnädig Miklósra!
Korunkban és hazánkban az ipari építészet védelme több problémába ütközik… A műemlékes szakma nem figyel ezekre az épületekre, mert nem ért ehhez, és mert új, a szerkezetet és a technológiát értékelő mérnöki szemléletet kívánna – vagyis új elveket. „Az ipari építészet nem védendő érték, mert nincs kategóriája” – hangzott el az 1997-es ipari építészeti örökség konferencia után nagydoktori szájból, az akkori kezdeményezéseket temetve.
Még nagyobb gond az érdeklődés szűk köre. Egy kastély lehet turistacélpont története és barokk mivolta miatt. A sportlétesítmény sorsára tízezrek is figyelnének. Egy nagy és hazánkban egyedi alulbordás vasbeton kupolát talán értékel száz szerkezettervező – és tíz meg is nézné. Ipari épületek esetében a bennük foglalt technológia biztosan érdekelne tucatnyi szakembert… És hányan mennének be egy üzemcsarnokba régi Polonceau-fedélszéke miatt? Sok hasonló kérdést tehetnénk fel.
Ezért tárgyalandó a költség! Szakértőként javasolhatom-e jó szívvel egy különleges ipari épület és szerkezete rendbehozatalát, ha annak költsége több százmilliós, utána fenntartása több tízmilliós tétel? Jogos kérdés, hogy ebből hány Árpád-kori templomot állíthatnánk helyre. A templomokat ezrek néznék meg, az ipari épületre kevesen figyelnének fel.
Elvben az a kérdés, mekkora az a kritikus tömeg, amelyet mindenképpen ki kell szolgálni. Ebből következik az a kérdés, hogy hol az az érdeklődői létszámhatár, amely alatt és az a költséghatár, amely fölött a védelem már mindenképpen alku és kompromisszum kérdése – mit tartsunk meg, kinek, milyen áron?
A jó válasz az, hogy őrizzünk meg, amennyit lehet, de maradjunk realisták. Ne feledkezzünk meg arról, hogy idealizmusunk ellenére mindig pénzben kifejezett értékről döntünk. Ehhez pontosan tudnunk kell, mi a célunk, és ezért mit kell és lehet feláldozni most és később. Amit lehet, mérjünk fel és dokumentáljuk!
A régi technológia érdekességeire hívjuk fel a figyelmet! Ne tartsunk meg hasznavehetetlen épületeket afféle haldokló köztéri szoborként. Aminek új funkciót tudunk adni, tegyük meg, akár komoly átalakítás árán is! Költséges és értelmetlen helyreállítás helyett őrizzünk meg részleteket – akárcsak egy üzemcsarnok egyedi vasablakát, amelyet elhelyezhetünk a helyén emelt új épület előcsarnokában emléktáblával. Minden ilyen gesztus köldökzsinór a múlthoz.
És ami a legfontosabb; ne felejtsük el azokat, akik egykor ezeket az épületeket alkották!
Borítókép: A Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyháza. Funkciót adni (Fotó: Metropol/Nagy Zoltán)
