Ha elmegyünk olyan hazai városba, ahol még nem jártunk, a főtéren a gótikus templomról, a barokk prépostsági házról és a klasszicista városházáról akkor is tudjuk, hogy műemlék, ha nincs rajtuk tábla. A város határában a piszkos üzemcsarnokot akkor sem tekintjük műemléknek, ha tábla figyelmeztet bennünket erre. Mi a különbség?
A tipikus ipari épület ideiglenes létesítmény. Építésének oka valamely konkrét technológia. Amikor e technológia megszűnik, az épület létezése sem indokolt.
Ez az, ami megkülönbözteti az ipari építészetet a lakó- vagy közösségi építészettől. Míg az utóbbiak rendelkeznek az építtető presztízsét kifejező reprezentációval, az ipari épületeket ilyen szándék nélkül emelték. Mégis fontosak számunkra az ipari építészet régebbi alkotásai. Miért?
A középületek, reprezentatív lakóépületek emlékőrző szerepe magától értetődik. Értékük számunkra formáik összessége. Az alaprajzi és a térforma kort, társadalmat hűen mutathat be; tükrözi építési korának értékrendjét. Ehhez képest az épületek szerkezetei és anyagai másodlagos – szakmai – jelentőségűek. A régi ipari épületek viszont a beléjük foglalt technológia, valamint a hozzájuk kapcsolódó szerkezetek emlékei. Ebben a minőségben az emberi tevékenység korjellemző keretei.
Valamely ipari épület értéke lehet például szerkezetének statikai modellje, amely nem csupán nélkülözi a hagyományos értelemben vett formai reprezentációt – nincs köze építtetője társadalmi helyzetéhez, nem utal előképre –, hanem nem is látható.
A statikai modell virtuális forma, amely hozzáértők számára közöl információt. Emellett az ipari létesítményeknek létezik hagyományos építészeti reprezentációjuk, amely nem jelentéktelenebb, mint a középületeké. Még a „piszkos” nehézipari létesítményeknek is van a tulajdonos társadalmi súlyát kifejező, „komponált” részük kapu, porta, iroda formájában.
A XX. századi modern építészet nem a történeti építészet folytatása. Az ipari építészet öröksége az a funkcionalitással összekapcsolt józan és tiszta szerkezet és anyagelvűség, amelyre korunk építészete törekszik. A XX. század eleji társadalom nem fogadta volna be ezeket az elveket, ha az előző korszak – a „boldog békeidők” – pazarlásának reakciójaként nem támadt volna fel a szociális felelősség érzete az építészekben.