– Mennyit úszott?
– Nem úsztam, tornáztam, és fél órát gyalogoltam a vízben.
– Hetente hányszor jár ide?
– Ha nem forgatok, mindennap. Erre költök. Nem viccelek. Kicsit amerikai életstílus, hogy az ember arra gyűjt, hogy öreg korában uszodába és kezelésekre járhasson. Moziba nem járok, legfeljebb tévét nézek. De sorozatot nem.
– Mi a baj velük?
– A legfőbb problémám, hogy nem fejlődnek a karakterek.
– Ennek ellenére reneszánszukat élik a sorozatok.
– Ez nem reneszánsz, ez új.
– Miért lenne új? Régen is voltak sorozatok.
– Jó, persze. Akkor úgy fogalmazok, hogy a hollywoodi filmek helyét átvették a hollywoodi sorozatok. Ez az elmúlt néhány év történése és gyors térnyerése. Mindennek van természetes keletkezése, fejlődése, virágkora és elmúlása. Ciklikusan. Embernek, állatnak és művészeti ágaknak is. Megszületik az új gondolat, amely cáfolja a régit, néha meg is semmisíti azt. Aztán az is kimúlik, és jön a következő. A televízió sem fog soká tartani, és a sorozatok sem. Majd jön valami új. Azt nem tudom megmondani, hogy mi, csak azt, hogy tíz-tizenhárom év múlva megtörténik. Azt viszont kijelenthetjük, hogy mára a filmet kiszorította a televízió. Az emberek nem mennek be a moziba, művészfilmekre főleg nem. Nyugaton, aki a saját pénzét fekteti be a filmkészítésbe, ezt már régen tudja. Én fölfedeztem magamnak a televíziót, hogy oda kell készíteni filmeket. Van köztük olyan, amelyet ötszázezer néző látott a tévében.
– Miért nem rendez sorozatokat?
– Nem kaptam megrendelést. Nekem akkor jön meg a munkakedvem, ha felkérnek. Tudom, hogy sok helyen felvetődött a nevem, de volt eszük, és nem bízták rám a sorozat rendezését. Nekem az nem fér bele, hogy egy karakter nem fejlődik, hogy a szereplőt nem éri olyan meglepetés, hogy belerendül a lelke. A sorozatok nagy része nem lélekábrázoló. A művészet lényege, hogy hasson a lélekre, hogy jobb emberré váljunk. Az én filmművészetem credója a katarzis és az értékátadás. Nekem csak ilyen céllal szabad filmet készíteni.
– Öt Móricz-adaptációt készített 2007 óta.
– Jogos a gondolat. Nem tudom, mi lesz a kérdés, de jó irányba haladunk.
– A Móricz-művek feldolgozását is felfoghatjuk egyféle sorozatnak, nem? Négy évvel ezelőtt bemutatott tévéfilmje, A színésznő és most készülő munkája, Az énekesnő az ötvenes-hatvanas években játszódnak, és elsősorban az egyén és a hatalom viszonyával foglalkoznak.
– A Móricz-filmek is arról szólnak, azokban a Kárpát-medencében lévő morál érdekelt. Én csak azzal az anyaggal tudok foglalkozni, amely megihlet. Utána beszélgetek róla a feleségemmel, az alkotótársaimmal, állandó operatőrömmel, Pap Ferenccel. Folyamatosan mesélem a történetet, s közben figyelem, ki hogyan reagál.
– Mint egy humorista, aki próbálgatja, hogy jön be a poén?
– Majdhogynem. A dokumentarista játékfilmek esetében a valóság ihletett meg minket.
A Vörös föld című filmem arról szól, hogy eltöröltek egy falut, mert bauxit van alatta. Elmentünk oda, megkérdeztük, hogy s mint történtek az események, ki mit mondott, és kiderült, hogy óriási dráma zajlik. Aztán megírtuk a forgatókönyvet, és elmentünk szereplőket keresni. Nem színészekkel játszattam el a szerepeket, hanem hasonló foglalkozású szereplőkkel, akiknek írott szöveget kellett elmondaniuk. Tizenkét éve dolgozom színészekkel. Most forgatott filmem egy énekesnő és egy focista szerelméről és tragédiájáról szól. A legmélyén leplezzük le a kommunista rendszert. Nem a gyilkosság szintjén, a lélekvásárlás szintjén, amely igazán fájdalmas. Azt mutatjuk be, hogyan vezettek félre valakit gátlás nélkül, hogy igazolják szörnyű tettüket. A kommunistáknak az érzelmek, a szív, a lélek, az értékek nem számítottak. Ez a pusztítás látszik ma még mindig Magyarországon, és még fog is jó ideig.
– A Rejtett hiba 1975-ben, a Békeidő négy évvel később, a Vörös föld 1982-ben készült. Időtállóak a dokumentumfilmjei?
– Néhány hónapja levetítették a tévében a Békeidőt. Előtte úgy gondoltam, hogy már biztos poros, de sorban hívtak fel az emberek, hogy ma is hiteles, visszajön belőle a létező szocializmus elfogadhatatlansága. Mostanában többen kérdezték, hogyan tudtam elkészíteni. Ahhoz, hogy bekerüljek a Színművészeti Főiskolára, nem volt más lehetőségem, be kellett lépnem a pártba. Ragályi Elemér említette, aki szintén osztályidegen volt, s nem vették fel a főiskolára, hogy Major Tamás azt javasolta neki, lépjen be a pártba, mert ha oda fölvették, akkor a főiskolán már nincs joguk megnézni, milyen származású.
A rendező szak elvégzése után pontosan tudtam, hogy engem nem engednek film közelébe, hacsak nem egy téeszelnökről akarok filmet forgatni. Munkásokról nem készült film? Hú, akkor én majd csinálok! Kizárólag visszautasíthatatlan témákat választottam. A Rejtett hiba arról szól, hogy a kőbányai öntödében egy munkás beleesett a kokillába, és elégett. A Vörös föld egy bányász története, akinek a disznója bauxitra lelt a kert végében. A Békeidő egy elnéptelenedő falu újraélesztéséről szól. Halnak ki a falvak, oda a magyar kultúra, és él egy ember, aki vissza akarja fordítani ezt a folyamatot? Nincs az az Aczél György, aki az ilyeneket visszautasítaná egy párttag Vitézy Lászlónak.
– A pártba belépni nem volt megalkuvás?
– De, abszolút. Akkoriban majdnem egymillió párttag volt. Maga szerint hányan léptek be önként? Az olyanok, mint én, soha nem rúghattunk volna labdába. Mikor otthon bejelentettem, hogy belépnék, anyám rosszul lett, sikítozott, és kitagadott. Apám azt mondta: „Fiam, ha nincs más megoldás…” Én ezt nem titkolom. Soha semmit nem tettem a pártért és senki ellen sem. Egy-két gyűlésre elmentem, hogy ne legyen konfliktus.
– Készülnek a sorozatok, a tévéműsorok, viszont a fiatalokat…
– …nem érdekli a tévé. Egyáltalán nem nézik, és nem is fogják nézni.
– Kinek készíti a filmjeit?
– Magyarországon speciális helyzet van, mert a rendszerváltással egy időben nem jött létre magántőke. Nem lehet százmilliós mozipiacot létrehozni egy tízmilliós országban. A jelentős olasz és francia új hullámon kívül két szocialista országban volt hasonló. Az egyik a cseh új hullám, a másik a Társulás Filmstúdió Magyarországon. A nyolcvanas évek elején a dokumentarista játékfilmkészítés vadonatúj dolognak számított. Arra találtuk ki, hogy a valóságot ne csak dokumentum-, hanem játékfilmben is bemutassuk. Mi Pestről nem kirándultunk vidékre, és forgattunk ott egy napig. Amikor a Nevelésügyi sorozat készült, Dárday Istvánnal, Szalai Györgyivel, Mihályfy Lászlóval és Wilt Pállal leköltöztünk Mezőkövesdre, és három hónapig a dohánygyár munkásszállóján éltünk. Mi nem jó barátom, Jancsó Miklós munkatársára, Hernádi Gyula fantáziájára bíztuk a történeteket. Gyűjtöttük őket. Jancsó nagy művész volt, aki meg tudta újítani a hollywoodi szisztémát. Mellé szerényen bejelentkeztünk mi is. Meg kell nézni, legalább nyolc-tíz olyan film létezik – Tarr Béla kezdeti munkái is idetartoznak –, amelyek dokumentarista módszerrel készültek. Amit a rendszerváltás után nem volt érdemes folytatni, mert nem tudott tovább fejlődni. Akkoriban nem is forgattunk filmet. Én is elmentem a televízióba dolgozni.
– Tehát kiknek készíti a filmjeit?
– A felhőnek! Ingyenes hozzáférést szeretnék elérni a magyar filmek számára az interneten keresztül. Tudom, hogy ez csak álom, mert mindenki jegyeladásban és külföldi forgalmazásban gondolkodik.
– Életműdíjat vehetett át, amelyet Sára Sándor operatőrről, filmrendezőről és Csoóri Sándor költőről, íróról neveztek el. Olyan emberekről, akikkel jó viszonyban volt. Milyen érzéssel vette át az elismerést?
– Nagy megtiszteltetés ez a díj, nem kaptam levegőt, amikor megtudtam. Jól ismertük egymást, erényeinket és hibáinkat is. A rendszerváltás után más pályákra tévedtünk. A szakmai kapcsolatom Sára Sándorral kiváló volt, és bizalmi alapú. Igazi jó ember, mindig tudta, hogy mi a fontos és mi nem. Én mégis úgy döntöttem, hogy nem az általa vezetett Duna Televízióban dolgozom, hanem a Magyar Televízióban, mert azt kellett átalakítani. Az MTV-ben hatalmas volt a nyomás, hogy minden maradjon úgy, ahogy azelőtt volt. Sára és Csoóri óriási művészek voltak, és nemcsak művészek, hanem rendszerváltó filozófusok is. Ezért is örülök ennek a díjnak.
– Nyolcvankét év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtött össze. Ha valamit belekiabálhatna a világba, mi lenne az?
– Hallgassatok az öregekre!
Borítókép: Vitézy László (Fotó: Teknős Miklós)
