– Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 1954-ben, kezdetben még költő szeretett volna lenni. Hogyan kanyarodott a nyelvészet felé?
– Nem érzem ezt olyan nagy kanyarnak, hiszen mind a költészet, mind a nyelvészet az anyanyelvvel való szöszmötölést, bíbelődést, pepecselést, babrálgatást, piszmogást jelenti. Ha költő lettem volna, alighanem ugyanúgy keresgélnék, válogatnék a megfelelőnek érzett szavak között, a legjobbat kutatva, ahogy nyelvészként, sőt nyelvművelőként is teszem ezt, szinte önkéntelenül. Az első egyetemi évemben, 1950-ben nagyszerű professzoraim előadásait hallgatva pár hónap alatt beleszerettem anyanyelvembe, főleg annak múltjába, amely a régi levelek olvasása, a kódexekben való búvárkodás közben tárult fel előttem. Akkor döntöttem úgy, hogy bár a költészet is vonz, a tanári hivatás is, mégis egész életemet elsősorban ennek a csodálatos hangszernek a minél alaposabb megismerésére és másokkal való megismertetésére, megszerettetésére igyekszem fordítani.
– Az egyetem után a Nyelvtudományi Intézet tudományos munkatársa, főmunkatársa lett. 1971-ben kinevezték a magyar nyelvvel foglalkozó osztály vezetésére. Mi volt a feladata?
– Az osztályon dolgozó mintegy tizenöt kutató összefogása, összetartása, közös munkáink irányítása, valamint olyan légkör teremtése, amelyben az együttes munkavégzés nem teher, hanem inkább öröm vagy legalábbis megnyugvást jelentő hasznos tevékenység. A közös munkák általában olyan jelentős művek voltak, mint a kétkötetes, több ezer oldalas Nyelvművelő kézikönyv, a Mai magyar nyelvünk vagy a Hivatalos nyelvünk kézikönyve. A közös tevékenységhez tartozott még a telefon- és a levelezőszolgálat, amelynek keretében válaszoltunk a hozzánk fordulók – cégek, hivatalok, reklámszakemberek, tanárok, nyomdászok, korrektorok – helyesírási, nyelvhasználati kérdéseire.
– Mi jut eszébe tanár úrnak a szóhasadásról?
– Ez szinte kellemetlen kérdés, mert dicsekvésre kényszerít, de lelke rajta! A szóhasadás nyelvünknek egy nem is ritka és nagyon érdekes szóalkotásmódja, mint amilyen a szóképzés, a szórövidülés vagy a szóösszetétel. Szóhasadás akkor megy végbe a nyelvben, ha két hasonló szóalak egy ideig ugyanazt jelenti, de egy idő után a nyelv gazdaságosságra törekvése következtében a jelentés kettéválik, és az egyik jelentésváltozat csak az egyik szóalakhoz, a másik kialakuló jelentés csak a másik szóalakhoz társul. Jó példa erre palló és padló szavunk. Mind a kettő a pad főnévvel függ össze. A szláv eredetű szó padlót, padozatot, a magyarban főleg valamilyen fából készült ülőalkalmatosságot jelent, annak képzős származéka a padló, sőt a padlás is. Minket azonban most nem a padlás érdekel, hanem az, hogy a padló és a palló alakváltozatok nálunk jó ideig egyaránt jelentettek hosszú deszkalapot, úgynevezett padlódeszkát meg patakon, folyócskán átvezető, korlát nélküli kis hidat is. A XVI. század végére azonban kitisztult a kép. Attól kezdve szóhasadás következtében a padló leginkább valamilyen helyiség burkolatát jelenti, a palló pedig a kis gyaloghidat.
– Vérbeli pedagógus. Le sem tagadhatná, hogy tanárember. Azt hittem, a szóról legelőször a kandidátusi értekezése jut az eszébe, amelynek címe és alcíme: A szóhasadás – egy kevéssé számba vett szóalkotásmód típusai és szerepe irodalmi és köznyelvünk fejlődésében.
– Én ennek a szóalkotásmódnak a felderítését, elnevezését, helyének és szerepének a nyelvtudományban és a nyelvben való megjelölését tekintettem a feladatomnak.
– Nyelvművelő tevékenységének fontos színhelye volt a televízió és a rádió. Népszerű műsorait – Álljunk meg egy szóra!, Gyöngyök, Szószóló – szinte az egész ország nézte, hallgatta. Hogyan viselte a népszerűséget?
– Először a rádió éreztette hatását, mert a hangomról ismertek rám, majd pár évvel később a tévé is, amely inkább a többnyire derűs, mosolygós arcomat idézte fel a nézőkben. Sokkal többen köszöntek rám, mint korábban, és ez a nyelvművelő, valamint ismeretterjesztő munkámban nemhogy nehezítette volna a helyzetemet, hanem inkább nagy előnyt jelentett. Egyáltalán nem zavart, hogy minden bevásárlóutamon elbeszélgettem néhány olyan emberrel, akit addig nem is ismertem, attól kezdve viszont kedves ismerősömnek tekinthettem.
– Hogyan látja, egészségesen fejlődik a nyelvünk? Kell küzdenünk az „idegen elnyomás” ellen, és tudatosan törekedni a magyar szavak használatára?
– Nyelvünk folytonosan változik, fejlődik, és van benne annyi bölcsesség, amennyi ahhoz kell, hogy a divat hatására betüremkedett talmi igazságok idővel szoruljanak vissza vagy akár végleg tűnjenek el belőle. A ránk zúduló idegenszó-áradatot sem szabad tűzzel-vassal irtani, hiszen a tengernyi új idegen szó nélkül egész társadalmi és gazdasági, valamint tudományos és kulturális életünk kártyavárként omlana össze. De ha továbbra is nemzetünket és anyanyelvünket egyaránt szerető polgárokként kívánunk élni, akkor még ebben a globalizálódó világban is meg kell őriznünk, sőt meg kell erősítenünk mind nemzeti tudatunkat, mind anyanyelvi kultúránkat.
– Mióta foglalkozik nyelvi játékokkal?
– Gyerekkorom óta. Én, hála testvéremnek, Marikának, aki nálam két évvel előbb kezdett iskolába járni, s az általa tanult új betűket szintén megtanultam, öt-hat éves koromban már jól olvastam, s a hetilapok között sok olyat is találtam, amelyben mindig voltak képrejtvények, szórejtvények és egyéb játékos feladványok. Ezek már gyerkőcként is kedves „olvasmányaim” közé tartoztak. Vargha Balázs irodalomtörténész barátommal, aki ugyanúgy vonzódott a nyelvi játékokhoz, mint én, Budapesten, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Kossuth-klubjában 1970-ben megalapítottuk a Nyelvi Játékok Klubját. Az ország minden részéből voltak tagjaink.
– Melyik a kedvenc nyelvi játéka?
– Erre igen nehéz válaszolnom, mert szinte mindegyiket a bajban is vigaszt nyújtó jó barátnak tekintem. A nyelvi játékoknak három nagy válfajuk van: a társas nyelvi játékok, a rejtvényként megjelentetett, feladott nyelvi talányok megfejtése, megoldása és a saját magunk szórakoztatására szolgáló klasszikus és új nyelvi játékok alkotása. A rejtvényfejtés is jó mulatság, de számomra a rejtvények alkotása, maga az alkotás folyamata a leggyönyörűbb dolog. Nekem a sakk és ez a két legkedvesebb hobbim!
– A kedvelt elfoglaltságain kívül mivel tölti az idejét mostanában? A mai napig faggatják aktuális nyelvi kérdésekről?
– Eleget teszek annak a javaslatnak, hogy minél többet legyek otthon, lakásomban könyveim között, napjaimat kedvem szerint töltve. Ráérősebben élek, mint korábban, de olykor megjelenik egy-egy könyvem, ahogy idén is, ugyanis rövidesen napvilágot lát a Melyiket válasszam? főcímű nyelvművelő kötet, amelyet Kiss Gáborral, a Tinta Könyvkiadó vezetőjével közösen szerkesztünk. Lehetőség szerint vigyázok magamra, a napi félórás tornázás sosem marad el, s a nekem küldött kérdésekre, ha tudok, készséggel válaszolok.
NévjegyGrétsy László nyelvész, főiskolai tanár, televíziós személyiség 1932-ben született Budapesten. 1960-ban szerezte meg a nyelvtudományok kandidátusa címet. Három évtizedig a Nyelvtudományi Intézet kutatója, tudományos osztályvezetője volt, majd az ELTE TFK Magyar Nyelvtudományi Tanszékét 1987-től 1998-ig, nyugállományba vonulásáig vezette. Negyvennél több önálló vagy szerkesztett könyve és több ezer cikke jelent meg. Számos díj, kitüntetés birtokosa. Az Anyanyelvápolók Szövetségének 2013 óta tiszteletbeli elnöke, az általa harminc évig szerkesztett Édes Anyanyelvünk című folyóirat tiszteletbeli főszerkesztője. |
Borítókép: Grétsy László nyelvész, a nyelvművelés kiemelkedő alakja, az Álljunk meg egy szóra! egykori műsorvezetője budapesti otthonában (Fotó: MTI/Cseke Csilla)
