Ordító kapuk

Nem hungarikum, nem transzilvanikum, hanem Siculicum a neve annak a programnak, amelyet az Élő Székelyföld Munkacsoport indított útjára a Hargita megyei Abásfalván, és amelynek lényege a hagyományos székely falukép megőrzése, az épített örökség megóvása és népszerűsítése. Régi házuk szakszerű felújítására, hagyományos szín- és anyaghasználatra buzdítják az ingatlantulajdonosokat.

Fotó: A szerző felvétele

Kétségtelen, hogy jelentős anyagi ráfordítást is igényel egy-egy hagyományos székely ház restaurálása, ám legfőképpen szemléletbeli kérdés, hogy a tulajdonos értékeli, megbecsüli-e a gyakran örökölt bennvalót – vagy ahogyan errefelé mondják: az életet. Merthogy egy életen át építgették a régiek ezeket a portákat.

Ezt meg lehet csinálni önerőből vagy kalákában is barátokkal, segítséggel, persze kényelmesebb, hogyha van erre az embernek anyagi fedezete. De egyértelmű, hogy ez ragaszkodás a családhoz, a közösséghez, a nemzethez

– véli László János.

Nekünk olyan épített örökségünk van, amelyet Nyugaton megirigyelnének. Tömegével vannak még mindig régi házaink. Ezt nem szabad elkótyavetyélni, átépíteni, lebontani különösen nem

– hangsúlyozza Gyöngyössy János, aki szintén az elsők között érdemelte ki a Domus Siculorum táblát homoródkeményfalvi házára. – Egy régi házzal folyton probléma van, hol itt, hol ott kell valamit javítani rajta, erre rá kell készülni, ezért azt a benn­valót nagyon kell szeretni ahhoz, hogy megmaradhasson.

Figyelni kell a színhasználatra, a hagyományos ablakokra, használjunk minél több fát és természetes követ – sorolják a hagyományos székely házak ismérveit a Siculicum népszerűsítői. Ugyanakkor a modern eszközök és berendezések – például a napelemek – ne hivalkodjanak. Ha megváltozik is a melléképületek funkciója, kívülről ne legyen XXI. századi lakópark hatásuk. Legyen hagyományos kerítésük, legalább részben olyan kapujuk, amely a székely kapura emlékeztet – teszik hozzá a székely házak szerelmesei. Mert a jó példák mellett sajnos rengeteg a rossz is: Székelyföld-szerte látni tájidegen házakat, ablakot és színeket, „ordító” kapukat és kerítéseket. A Siculicum program épp ezért közízlésformálásra is törekszik a www.aszekelyhaz.ro weboldallal, valamint a Domus Siculorum címmel.

A leginkább szembetűnő a műanyag ablak, a stukkódíszeket gyakran szétrombolják, vagy ami szintén utálni való, hogy hólyagos üveggel ellátott ablakokat helyeznek a régi házra, vagy olyan cserepet, amelynek sem a formája, sem a színe nem megszokott. Annyi negatív példa van, bármerre nézünk, úgy megszoktuk már őket, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, mi a jó. Van, ahol létezik a falukép- és örökségvédelemre önkormányzati akarat vagy olyan polgári öntudat, hogy tudnak hatni egymásra az emberek, de sok falu elöregedett, kevés az aktív lakó. Ezekben a falvakban a lakosság kicserélődik, más nemzetiségűek jönnek, vagy olyanok, akik külföldön dolgoznak, esetleg olyan idegen réteg, amelyik nem azért tájidegen, mert most költözött be, hanem azért, mert idegen a régi életformától

– összegzi Simó Márton.

Tavaly ősszel egyébként másik civil kezdeményezés is indult ennek a két falunak a megmentéséért, első körben falufórum és szakmai beszélgetések szintjén. A helyiek tudatosabb, képzettebb része ugyanis szeretné, ha Abásfalva és Keményfalva a Székelyföld Torockója lenne. ­Torockón, Erdély egyik legszebb falujában két évtizede még szinte szégyellték a régi házakat, ma azonban már nincs olyan torockói, aki lebontaná az örökségét – hasonló mentalitásváltásra lenne szükség ezekben a Hargita megyei falvakban is. Mert nem csak esztétikai, kulturális vagy gazdasági kérdés egy-egy település arculata, rendezettsége: a falukép kihat a benne élőkre, a helyhez kötődésre, a hazaköltözési kedvre. Merthogy élet is kell az életbe.

Borítókép: Abásfalvi utcakép. A Székelyföld Torockója lehetne a település. (Fotó: a szerző felvétele)