Pusztinai sár

Üres szavak és izmusok a magyar néprajzban és népművészetben.

Budapest, 2017. május 23. Juhász Zsolt Táncszvit címû koreográfiájának próbája a Magyar Állami Operaházban 2017. május 23-án. A népzenei ihletettségû, a balett és a néptánc elemeit ötvözõ egyfelvonásost a Bartók TáncTriptichon címû esten mutatják be a Duna Mûvészegyüttes és az operaház táncosainak közremûködésével. A Magyar Nemzeti Balett három egyfelvonásost mutat be május 28-án az Opera nagyszínpadán A fából faragott királyi õsbemutatójának százéves évfordulója alkalmából. MTI Fotó: Marjai János Fotó: Marjai János

És itt már nem csak nyelvről van szó. Inkább életidegen szemléletről. A jelen lévő Vidák házaspárnak, „mindössze” 43 könyv s egy kézműveság újraalkotóinak neve sem merült fel. 

A tisztelt előadók bizonyára ismerik a néprajz kiemelkedő személyiségeit, mégsem tartották fontosnak a rájuk hivatkozást. 

Ahogyan Kodály Zoltán említése is elmaradt. A hozzászólások végéig kellett arra várni, hogy Agócs Gergőnek köszönhetően végre halljuk Bartók Béla nevét. Bartók. Ő még tudta, miről beszél.

Hagyományok Háza. Jólesően ízlelgetve ezt a nevet a rendezvényen feltűnt, e ház elődeinek felsorolásánál a régi Népművészeti, Népművelési Intézet, majd a Magyar Művelődési és a mai intézet között egy nagyon fontos korszak neve és említése kimaradt. Igen, a hetvenes-nyolcvanas évekről nem esett szó. Pedig nélkülük a jelen intézményről sem beszélhetnénk. Akkor működött a Fiatal Népművészek Stúdiója, akkor volt élő a Nomád nemzedék, a Beke Pál és Makovecz Imre megálmodta faluházak, a falusi kézműves műhelyek, alkotóházak (Magyarlukafa, Velem) hagyományteremtő léte. Akkor volt a néptáncantológiák kora és az igazi kulcs a mai ház lelkéhez: a táncházmozgalom. Sebő Ferenc, Halmos Béla és Timár Sándor s az akkori művelődéskutatók, támogatók nélkül nem lett volna táncház – és a táncházmozgalom keltette társadalmi figyelem, igény nélkül ma már hagyományokról csak múlt időben beszélhetnénk.

Déja vu, azaz „már látott élményként” idéződött fel bennem a hetvenes évek vitája: ­Breu­er­ Jánosék véleménye szerint a népdal, népművészet meghalt, szép temetést javasoltak neki. Szerintük minden élesztgetés hiábavaló, a tudomány majd okosan elemezni fogja a múlt archaikus, múzeumba illő darabját. Ó, majd a tudomány… Ezzel szemben a korszak teljességelvű, nemzeti kultúrát értékelő gondolkodói határozottan állították, hogy a népművészet csak tetszhalott, de élő és élni akar. Ezért viszont tenni is kell valamit. Ez volt a véleménye Csoórinak, Vitányinak, Makovecznek, Bekének, Timárnak, Feketének, Kiss Ferencnek és a fiatal népművészeknek, néptáncosoknak, kézműveseknek.

A döntő szót a hagyomány megismerése, az alkotókhoz közelítés hozta meg. A gyűjtők erdélyi, felföldi, délvidéki útjai, a „népnek” nevezett Józsi bácsik, Mari nénik lenézett életében való részvétel megfordította az álvitákat. Tiszteletet kapott a közel hozott élő hagyomány. Ezért meglepő, ha a mai kutatók „távolságtartó” beállítódásával (bocsánat, újmagyar „attitűdjével”) találkozunk. 

Szívesen ajánlanánk ifjú tudósoknak, hogy ne csak látogatók legyenek a „terepen”, hanem lépjenek bele a pusztinai, lészpedi, lapádi, técsői sárba, közelről lássák, mi a hagyomány és az élet, amely nem „narratíva”.

Mit nevezünk hagyománynak? Egy lexikonszócikk szerint ezen „az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek”. A formák persze változnak, az átadás is átalakulhat. Ezt lehet bővíteni, a tudomány számára korszakolni, tipologizálni. Ám a hagyomány célja nem a tipológia készítése, hanem a tevékenység művelése, meg­élése. Ahogy a poézisről mondta József Attila

– „A líra logika, de nem tudomány”. Szép dolog, ha valaki irodalomtudósként próbál írni, ám ettől még nem lesz költő. Idézem kiváló tudós professzorom, a derűs-ironikus Kontra György szavait: „Tudják, kicsoda az esztéta? Az az eunuch, aki folyton a szexualitásról beszél…”

Magas- és alacsonyrendű

Nos, divatossá lett egy fura kifejezés, a „folklorizmus”. Ez a kifejezés vezérszóként visszhangzik a hagyományok elemzésekor. Pedig a folklorizmusnak kevés köze van a valódi néphagyományhoz. A folklór még csak helyén volna, ezt az angol kifejezést a népi kultúrára használta W. J. Thoms (folk+lore). A folklór akkor az etnológia tudományának része volt (görög etnosz+logia), közel a népművészet fogalmához. A XIX. századi nemzeti identitások felerősödésekor lett népszerű a „magasabbnak” tartott kultúra ellenpárjaként az alacsonyrendűnek vélt népi szokásokról szóló beszédben. 

A fiatal néprajztudomány kezdte bevezetni a szót a népi műveltség elnevezésére. A tudomány aztán hozzáragasztotta az „izmus” toldalékot. Úgy tűnhetett, hogy a folklórnál is több a folklorizmus. 

Pedig csak több mód a félreértelmezésre. Módi. Egyszerűen mondva – a folklorizmus a folklór elemeinek felhasználása az alkotók (többnyire hivatásos művészek) által. Rosszabb esetben valaminek a túlhasználata, ellopása, felvizezése. Esély az ideológiák rácsavarására Jelenits István szavaival.

Korunk jeles „néprajzosa”, John Lennon szellemesen sorolta a Give peace a chance szövegében refrénként zuhogó izmusok semmitmondását, nevetségességét („Ev’rybody’s talking about Bagism, Shagism, Dragism, Madism, Ragism, Tagism, This-ism, that-ism, is-m, is-m”) A francia Bernard Leblanc-Halmos egész könyvet szentelt az izmus undorának (Les bouts d’isme). Felfogásában az „izmus” a fogalmakra önkényesen ragasztott cédula. Kritikája ahhoz segít, hogy kikerüljük a romboló izmusok (automatizmus, szektarianizmus) fogalmi csapdáját.

Iancu néni bánata

Művészettörténeti korszakok stílusainál még hasznos, tipizáló műszó volt az impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus kifejezés, ekkor eligazító, értelmező jelző funkciót töltött be. Napjaink izmusait viszont néha valóban stigmaként használják. Visszatetsző vádként csattannak az izmusminősítések (rasszizmus, szexizmus, feminizmus, macsóizmus). 

A folklorizmus néprajzi kifejezése mára olyan általános kiterjesztésű lett, hogy gyakorlatilag értelmezhetetlen. 

Feddőleg ráhúzható stílusokra, tipológiára, tárgyakra. De nem az élő népművészetre. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy a folklorizmus nem azonosítható sem a hagyománnyal, sem a néprajzzal. A néprajz a hagyomány tudományos megközelítéseinek egyike. Sem a hagyomány, sem a néprajz nem izmus. Egy bükkfafaragás, egy legényes táncfigura, egy klézsei sirató lehet Orisek Feri bácsi, illetve Karsai Zsiga bácsi jókedvének a jelképe vagy Iancu néni bánatának a kifejezése – de nem izmus. Nevezni bárhogy lehet bármit. Bodri kutyának is mondhatják, hogy cicuskám, csak arra nem hallgat.

A népművészet tanítására lehet azt mondani, hogy „pedagógiai folklorizmus”, csak annak semmi értelme. A tudományos értelmezésekből leginkább egy szó hiányzik: a népművészet. Nincs benne izmus. Szerencsére a divatos toldalék használhatatlan értelmes szavaknál. A magyar nyelv és a magyar észjárás ellenáll. Nincsen hagyományizmus. Marad a nép művészete – népművészet. S a Hagyományok Háza – a hagyományok háza. Így szeretjük.

Borítókép: Juhász Zsolt Táncszvit című koreográfiájának próbája a Magyar Állami Operaházban. (Fotó: MTI/Marjai János)