Róka fogta csuka

Úgy táncolnak, mint két egymáshoz kötözött ember. Mindkét fél próbál tekintettel lenni a másik ritmus­érzékére, hogy el ne hasaljanak: Norvégiában a napokban megkezdődtek a főleg anyagi jellegű egyeztetések az ­Afganisztánt uraló tálibok és a Nyugat között, amely sorsára hagyta az országot tavaly nyári kivonulásával. Az ENSZ számítása szerint 4,4 milliárd dolláros segély szükséges a pusztító éhínség elkerüléséhez.

AFGHANISTAN-SOCIETY Fotó: HECTOR RETAMAL Forrás: Europress/AFP

Hát mi másról lenne szó Oslóban, mint a pénzről? Vajon megnyílik-e a szégyenteljesen távozó nyugatiak pénztárcája, hogy valamelyest ezzel is csökkentsék a lelkifurdalást, amelyet a csávában hagyott országgal szemben érezhetnek? 

Ami nem ment helyben, amikor húsz éven keresztül jelen voltak Afganisztánban, az majd megy kívülről – ez az ugyancsak vitatott elmélet, ami tárgyalóasztalhoz ültette a nyugat képviselőit. A szándék egyértelmű: a nyugati hatalmaknak legyen valamilyen szavuk abban, hogy miként alakulnak az afgán belügyek. 

Az emberi jogok helyzetére különös figyelem hárul, hogy ne ismétlődhessenek meg azok a kegyetlenségek, amelyek az 1996 és 2001 közötti első tálib uralmat jellemezték. A tálibok – legalábbis szavakban – ügyelnek erre, ám a tettek mögött felrémlik a múlt.

Elismerni – vagy mégsem?

A tálib küldöttség abban a reményben érkezett a norvég fővárosba, hogy eléri az ország mintegy tízmilliárd dollárra tehető vagyonának kivonását a nyugati államok zárolása alól. Az ENSZ számítása szerint 4,4 milliárd dolláros segélyt tart szükségesnek ahhoz, hogy az országban ne alakuljon ki pusztító éhínség. 

Ebből az összegből is minél nagyobb részt szeretnének hazavinni Kabulba. De ha üres kézzel érkeznek vissza, a táliboknak már önmagában a tárgyalások megvalósulása is siker, mert egyenrangú félként ülhettek le az amerikai, brit, francia, német és norvég képviselőkkel tárgyalni. 

Ez nekik egyenértékű azzal, hogy a Nyugat elismeri a tálib rezsimet. „Ezek a megbeszélések nem arról szólnak, hogy törvényesítsék a kabuli kormányzatot” – ez volt a norvég vendéglátók azonnali válasza a felvetésre. 

De akkor miért hívták meg a tálibokat? A nyugatiak kötik az ebet a karóhoz: nem ismerem el, de adok neki pénzt arra, hogy fennmaradjon. A tálibokat ezek a hajuknál fogva előrángatott magyarázatok nem érdeklik, ők elégedetten mosolyognak az Oslóból érkezett képeken.

Fél év telt el a dicstelen kabuli kivonulás óta. Ez elég idő arra, hogy legalább az új rendszer szándékairól legyenek benyomásaink. Amire számítani lehetett, a gazdaság romokban, a bankok nem működnek, külföldről nem érkezik pénz, a polgárok meg a tálibok megjelenésével minden vagyonukat kivették a pénzintézetekből, abban a tudatban, jobb, ha náluk van. 

És az ország az ilyen hiányosságok ellenére is él, hiszen volt már ebben gyakorlata, hogy miként kell élni akkor is, ha esetleg évtizedekig idegen hatalmak állomásoznak a területén.

A seftelés, az üzletelés a vérükben van. A tálib rendszer a kezdetekben minden külföldi humanitárius szervezetnek ajtót mutatott. Aztán villámgyorsan rájöttek arra, hogy az éhes szájakat be kell tömni valamivel, és – félretéve a túlzott önbizalmat – közülük jó néhány újra engedélyt kapott a működésre. 

A piacokon az élelmiszer ára megsokszorozódott, az emberek kezdik felélni az eddig felhalmozott javaikat, milliókat fenyeget az éhínség. A jelen lévő szakemberek szerint sohasem látott humanitárius válság várható. Ezt a tálib kormány is felismerte, ez volt a szándéka, hogy mindegy, hogy kitől, de pénzt kell szerezni, mert hamarosan az elégedetlenkedő lakosság haragjával kell szembenéznie.

Öreg parancsnokok

Afganisztánt 39 millióan lakják. Az ország területe 650 ezer négyzetkilométer, amelyen közigazgatásilag harmincnégy tartomány van. Volt már királyság, kommunista és vallási berendez­kedésű, teokratikus állam. Jelenleg iszlám emírség. 

A központi hatalom még a királyság korában is gyenge volt, olyan rendszer nem működött még itt, hogy az egész országot képes lett volna uralma alá hajtani. Ez a helyzet jelenleg is: a fanatikus tálibok katonailag csupán a tartományi székhelyek többségét tudják ellenőrizni, de a vidék továbbra is helyi hatalmasságok terepe. 

A tálibok részéről az Egyesült Államokkal még tavalyelőtt folytatott katari tárgyalásokon az is felmerült, hogy lehet, nem is lesz az ország emírség. A többség akarata fogja majd ezt meghatározni. Aztán mégiscsak iszlám emírség lett az ország államformája. A kormányról pedig előzetesen azt terjesztették, hogy az tükrözi az ország társadalmi összetételét. 

Az ősszel megalakult kabinetben a tálib mozgalom főként öreg parancsnokai és mollái kaptak helyet, egy türkménnek és egy hazarának – mindkettő tálib – jutott a feladat, hogy képviseljék az ország szerteágazó nemzetiségeit.

A nők jogai

Bár az emír nem lehet nő, de minden más pozíció nyitva áll az afgán nők előtt – ez volt a belépő irányelv. Végül egyetlen nőnek sem sikerült bekerülni a tálib kormányba. Sőt felszólították a minisztériumok női alkalmazottait, hogy saját biztonságuk érdekében ne jöjjenek be dolgozni, aztán meg is feledkeztek róluk. 

A minisztériumi alkalmazottakat egy poszttal lejjebb helyezték, föléjük megbízható tálib parancsnokokat ültettek, akik főleg a harchoz értenek, így szükség volt olyanokra, akik békeidőben valamilyen szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Viszont visszatért a vallási és erkölcsi minisztérium, járőreikkel meg is kezdték a lakosság helyes viselkedésre tanítását.

A nők fokozatosan eltűntek az utcákról. Még az új rendszer első napjaiban bátor kabuli asszonyok tüntettek a jogaikért, aztán férjük meg­győzte őket, hogy talán nem kéne. Amikor tavaly augusztusban besétáltak a tálibok Kabulba, megígérték, hogy semmit sem változtatnak a nők jogain. 

Aztán szép lassan eljutottunk odáig, hogy megjelentek a fővárosban az első illegalitásban működő, pár tucatnyi lányt oktató iskolák. A tálib rendszer 12 éves korig támogatja, hogy a lányok is megismerkedjenek a betűvetéssel, így nem lesznek analfabéták, mint a múltban. 

Nyolc tartományban van lehetőség középfokú képzésre is, ám ezekben az iskolákban, mint az egyetemen, kötelező mozgatható fallal elválasztani a fiú és lány diákokat. De a legjobb az, ha nőnemű tanár tartja az oktatást a számukra. Magániskolákban tanulhatnak a lányok, ám ennek súlyos szociális vonzatai vannak.

Ha a 90-es évekhez hasonlítjuk az oktatás helyzetét, amikor egyszerűen vasszigorral tartották be a lányok oktatási tilalmát, van fejlődés. A tálibok is megtanulták, hogy kerülő úton is célt érhetnek. 

A hagyományok tiszteletével és az elért haladással érvelnek az egyeztetéseken. Vajon ez elég lesz ahhoz, hogy az Afganisztán ügyeiben mindenképpen sáros Nyugat újból megsegítse az afgán népet és benne a tálib rendszert?

Borítókép: Tálib harcosok szórakoznak Kabul vidámparkjában. Hintapolitika? (Fotó: Europress/AFP)