Kittlingerné Tóth Mártával, a Békés Megyei Központi Kórház Pándy Kálmán Tagkórházának református kórházlelkészével a gyulai intézmény udvarán álló Wenckheim-kápolnában találkozom. A szent hajlék oldalfalain stációk emlékeztetnek Jézus szenvedéstörténetére, az oltárasztal szokásosan a szentélyben áll. Mögötte a Megváltó szobra helyettesíti az oltárt, a térplasztika fülkéjén aranyozott kereszt köti össze jelképesen a földi valót a mennyek országával.
– Hogyan viszonyul reformátusként a katolikus jelképekhez? – kérdezem a lelkész asszonyt, aki ülőhellyel és süteménnyel kínál.
– Hívő emberként, keresztyénként felülemelkedek a külsőségeken. A szent hely fontossága felülírja a berendezést. Nem a dekoráció a lényeg. A lényeg az, hogy van egy hely, ahol egyénileg és közösségileg is el lehet csendesedni – válaszolja. Fehér köpenyében hirtelen eltűnik a sekrestyében, majd kis idő múlva egy díszkötésű Bibliával tér vissza. Helyet foglal velem szemben, és felolvassa a Zsoltárok könyve 3. részének 4. versét: „De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.”
– Számunkra Isten a védőfegyver, a pajzs – értelmezi a zsoltárrészletet, és felidézi, mennyire jó volt ezt megtapasztalnia a kórház dolgozóinak legutóbbi ökumenikus bibliakörén, ahol az említett szentírási szakaszról beszélgettek. Hívó szavára 23 éve gyűltek össze először, azóta rendszeresen találkoznak.
Mennyei kapaszkodó
Márta 25 éve szolgál kórházlelkészként. Egészségügyi középiskolába járt, a kórházlelkészi szolgálatba a Debreceni Hittudományi Egyetem hallgatójaként kapcsolódott be önkéntesként, a gyulai gyülekezetbe tanulmányai elvégzése után került. Akkoriban a kápolnát még orvosi könyvtárként használták, eredeti funkcióját 2010 szeptemberében kapta vissza. Addig különböző kórházi helyiségekben tartották az istentiszteleteket.
Újabb változást a pandémia hozott. Azóta, hogy a Pándy-tagkórházat járványkórházzá minősítették, és bevezették a látogatási tilalmat, a vasárnapi istentiszteleti alkalmak helyét videóáhítatok vették át. Külön kérésre a tagkórház kórtermeiben is tartanak áhítatot, a pszichiátria városszéli részlegén egyszer havonta. Mindig van teendő. Az intézmény harminc osztállyal, ezerötszáz ággyal, kétezer fős személyzettel működik. A járványügyi intézkedések miatt a kórházlelkész és segítője az egyetlen nem egészségügyi dolgozó, akinek bejárása van a páciensekhez.
– Sokszor kérdezték tőlem, hogy bírom ezt 25 éve, nem vágyom-e gyülekezetbe, hiszen jobbára az élet árnyoldalával találkozunk, ami lelkileg megterhelő. Mindig azt válaszoltam, a helyemen vagyok. Ugyanolyan lelkesedéssel gyakorlom a hivatásomat ma, mint 25 éve – fogalmaz Márta, megelőlegezve a kérdésemet, és pontosítva, hogy a hospice valóban különleges terület, ahol kiemelten szükség van rájuk, de a kórházlelkész munkája ennél összetettebb. Nincs az intézménynek olyan területe, ahová ne hívnák. Volt már jelen szülésnél is, amikor a kismama kért lelki támogatást, mivel a férje nem mert bemenni a szülőszobába.
– Természetes, hogy aki kórházba kerül, azon erőt vesz a félelem, hiszen nem tudja, milyen diagnózisra, kezelésre számíthat. Nem mindenki szereti megosztani a kórházlelkésszel, hogy min megy át, de van, aki igen. Velük imádságban visszük Isten elé érzelmeiket, kérjük az ő segítségét – mondja a lelkésznő. Ám nemcsak a betegek igénylik a jelenlétüket, a személyzet, a hozzátartozók is. Nekik is jólesik, ha valaki megkérdezi tőlük, hogyan érzik magukat.
Szolgálata kezdetén volt egy betege, aki öngyilkossági kísérlet miatt került kórházba. Sokat beszélgettek, imádkoztak együtt, míg a férfi rájött, nem az a megoldás, hogy eldobja az életét, itt hagyja a családját. Miután hazament, megkereste a gyülekezetét, lélekben megerősödött, az élete jóra fordult. Újrakezdésében fontos kapaszkodó volt az Isten és a vele való kapcsolat, véli Márta, és körbevezet a kápolnában.
A járványhelyzet előtt ünnepekkor mindig megtelt az imahely, pótszékekre is szükség volt. Sokszor az osztályokra is bementek, gyermekműsorokkal, kisebb ajándékokkal lepték meg a betegeket. Legutóbb Imával horgolt angyalkák címmel hirdettek jótékonysági akciót, amelyre több ezer alkotás gyűlt össze. Ezeket a kórházi dolgozóknak adták ajándékba, hogy ezzel is kifejezzék a hálájukat.
A Covid olyan értelemben írta át a kórházlelkészi szolgálatot, hogy akik részt vesznek benne, azoknak napi szinten alkalmazkodniuk kell a változásokhoz. Kórházi osztályok költöztek, alakultak át, változott a személyzet, módosultak a betegutak. Márta nem egyedül tartja a frontot. Van egy részmunkaidős munkatársa, Hegedűs Istvánné, aki beteglátogatóként méri fel, hol és milyen formában igénylik a támogatásukat. Idén először osztályszentelő áldáskérésre is hívták a lelkésznőt a kardiológiai rehabilitációs osztályra. Ekkor bejárta a részleget, mindenütt imádkozott, áldást kért a betegekre, a dolgozókra.
A Mai biztatót 2020 márciusa óta írja minden reggel, lelki útravalóul. A rövid áhítatot e-mailben továbbítja mindazoknak, akik feliratkoztak a levelezési listájára.
Az összetett feladatok miatt a kórházlelkésznek több irányba kell képeznie magát. Márta a pasztorálpszichológiai és a családterapeuta-képzést is elvégezte. Sőt hálával gondol arra, hogy Polcz Alaine-től, a hospice megalapítójától is tanulhatott.
– Lelkipásztori jelenlét a legrégebbi idők óta létezik a betegágyak mellett – mondja Gál Judit szolgálatvezető, debreceni kórházlelkész, a Magyar Református Szeretetszolgálat által koordinált kórházmisszió vezetője. Munkatársai a járványhelyzetben is folyamatosan jelen voltak a kórházakban, köszönhetően annak, hogy tavaly októberben született egy miniszteri rendelet, amely szerint bemehettek a kórtermekbe azokhoz, akik lelkészi jelenlétet igényeltek beteg vagy haldokló hozzátartozójuk mellé.
Feldolgozni a veszteséget
A kórházi lelkigondozás jelenlegi formájában a kilencvenes évek elején indult, megszervezésének idén ünneplik a harmincadik évfordulóját. Kezdetben még csak néhány kórház ajtaja tárult ki előttük, majd egyre többen látták jónak a nyitást, egyre több világi intézmény ismerte fel, hogy betegség, fájdalom, szenvedés idején az ember alapvető vágya, hogy spirituális támogatást kapjon.
Első körben azokat a lelkészeket osztották be a szolgálatra, akik korábban is látogattak betegeket. Bár idővel bekapcsolódtak az európai kórházlelkészi közösségbe, meg kellett találniuk saját útjukat. Jelenleg 41 rész- és főállású magyar kórházlelkész szolgál az ország 32 városában. Az őket segítő önkéntes beteglátogatók alkalmasságát interjún mérik fel, hiszen a beteg állapotától és igényeitől függően feladataik szerteágazók. Van olyan kórházi ápolt, aki megelégszik azzal, ha belekarolhat valakibe, de van, aki a beszélgetésre is igényt tart – mutat rá Gál Judit. – Ahol Isten jelenlétébe, szeretetébe, kegyelmébe bele tudnak kapaszkodni, ott belül megmoccan valami, ami enyhíti a test küzdelmét. Nekem is sokat jelentett, amikor felkerestem egy-egy beteget, és az egész kórterem egy emberként mozdult, hogy hozzájuk is menjek, beszélgessünk. Közösen kezdtünk imádkozni, mert mindenki érezte, ez az, amire mindnyájunknak szükségünk van. Lehet békességgel hordozni a betegséget, lehet békességgel elmenni ebből a világból, és lehet békességgel elengedni a mieinket. A veszteséget feldolgozni mindenkinek nehéz, a keresztény embernek is az. Neki mégis ott van a reménye, a tudása és a hite annak, hogy van folytatás.
Segítve a családtagokat is
A misszióvezető fontosnak tartja kiemelni: téves elképzelés, hogy a haldoklónak van szüksége lelkészre. Nem, az élőnek van szüksége rá. A lelkész bármilyen élethelyzetben hívható, hiszen kezdeményező szolgálatot végez. A kismamákkal hálát ad az egészséges babákért, műtét előtt imádkozik az orvosért, a műtét után a sebek gyógyulásáért, a beteggel megbeszéli a felépülés első lépéseit, és javaslatot tesz arra, hogy jó mindezeket Isten kezébe helyezni. A földi élet végéhez érőket a kórházlelkésznek abban kell segítenie, hogy elrendezze, amit lehet. Az életvégi szakasznak is van egy olyan része, amikor már nincs helyük a szavaknak, de erő sincs a kimondásukhoz. Ilyenkor megnő a csendes jelenlét, az ige, a rítus fontossága.
Az év elején a Tiszántúli Református Egyházkerület megjelentetett egy kiadványt, amelyben azok bizonyságtételeit gyűjtötték össze, akik átestek a koronavírus-fertőzésen. Volt, aki szorongva, legyengülten érkezett ebbe az állapotba, úgy, hogy nem tudta, hová tart, és volt, aki belső békével.
– Nagyon mélyen bennem van egy idős, hívő néni, aki kilencven felett volt, amikor elkapta a Covidot. Úgy sejtette, ez a betegség viszi majd át a túlvilágba. Voltak olyan pillanatai, amikor már kézbe se tudta venni a Bibliát, ezért sokat jelentett számára, hogy felolvastam neki az igét. Amíg volt ereje, többször hálát adott Istennek az életéért, rábízta szeretteit az Úrra. Ez a néni felépült. Amikor már tudta, hogy haza fogják engedni, közösen is hálát adtunk azért az útért, amelyet bejárt, a gyógyulásért, a visszakapott erőért. Ekkor ő így imádkozott: „Uram, én úgy gondoltam, itt a vég. De te másképpen gondoltad. Akkor adj nekem még feladatot!”
Borítókép: Egyre több világi intézmény ismeri fel, hogy szenvedés idején alapvető vágyunk a spirituális támogatás (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
