Fölkarolt engem a mérnök elvtárs. Bár, ha belegondolok, elvtársnak hívnám a legkevésbé. Úr volt a javából, de nem akartam ártani neki, ezért inkább kerültem a megszólítást. Az újítási hónapra beadott pályázatomra figyelt fel. Pályaburkoló gép 1960-ban? Érdekelte, hogyan csinálnám, fölhívott az irodára. Magyaráztam a magam egyszerű módján, abból indultam ki, hogy a motor teljesítménye és nyomatéka két különböző dolog. Műszaki rajzokat kért, de nekem csak skicceim voltak. Honnan tudtam volna, mi fán terem egy tervrajz? A püspökladányi reáliskolából? Mikor elárultam, hogy még érettségim sincs, azt hitte, a bolondját járatom vele. Kérte, hozzak még találmányt. Nincsen nekem találmányom, csak ötleteim. Azokból viszont egy kötegre való. Hosszasan nézegette őket, egyszer csak megszólalt: nahát, Károly, maga megelőzi a korát!
Mindenáron taníttatni akart, míg ki nem böktem, hogy jobb lesz, ha nem erőltetjük a dolgot. Tetszik tudni, ötvenhat miatt. Vizsgálatiban voltam, Kistarcsán tartottak tíz hónapig, csak mert lefényképeztek a Petőfi-szobornál, ahol Sinkovits művész úr olyan szépen szavalta tízezer ember előtt, hogy „Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!”. Ide, az útépítőkhöz is nagy sokára vettek fel, trógerolni. Azért tanulok, jobb híján csak a magam feje után.
Adott néhány szakkönyvet, és elhívott egy pohár borra a sarki kispiszkosba. Ott derült ki, hogy ő is büntetésből van itt, korábban a mélyéptervezők főmérnöke volt. Rendőri felügyelet alatt áll, nem hagyhatja el a várost, este tízre otthon kell lennie, bármikor jöhetnek a házkutatók.
Mi tagadás, jóban lettünk. A mérnök úr tanítgatott, magyarázta a statika törvényeit, én meg szorgosan jegyzeteltem. Egyébként muris világ volt. Az ember nem tudhatta, hogy a raktárban mikor botlik egy biológiaprofesszorba vagy a vasúti krampácsolók között egy filozófusba. Sokan voltak büntetésben akkoriban.
Jött a tavasz, kérdezte a mérnök úr: szeret maga kirándulni, Károly? Már hogyne szeretnék, feleltem, pedig csak arról volt szó, hogy nem tudott a mérnök úr olyat kérni, amire ne mondtam volna hálásan igent. A Hármashatár-hegyre mentünk, lehettünk nyolcan, tízen. Mikor a tisztáson megpihentünk, a mérnök úr bemutatott a társaságnak. A lélegzetem is elakadt, ez nem lehet igaz! Sinkovits művész úr is ott ette a kenyerét, egy pokrócon velem. A nagy Sinkovits, akit Mózes szerepében láttam a Nemzetiben, aki akkor, október 23-án, ott a Petőfi-szobornál… Alig tudtam megszólalni. Ugyan, Karcsikám, mosolygott rám azzal a filmjeiből ismert hamiskás mosolyával, én is megkaptam a kitüntetésemet, fröccsöntő lehetek, hogy éhen ne haljon a család.
Következő alkalommal velünk tartott Örkény István. Tudják, a híres író, de akkoriban egy sorát sem közölték. A főmérnök úrtól tudom, hogy ő fogalmazta 1956. október 30-án a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon…” Az Egyesült Gyógyszergyárban húzta meg magát, állandó megfigyelés mellett – kegyelemből. Csodáltam, hogy ennek ellenére ír, nem érdekli, hogy a fiókjának, hogy csak mi lehetünk a közönsége, akik az erdőben bandukolva hallgatjuk az egyperceseit.
Az egyikre tisztán emlékszem, így szólt: „Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.” Velünk nevetett, mintha valami kamaszkori csínytevés lenne az egész.
Volt, aki nem bírta. A messze földön híres tenor, akkoriban kalauz a MÁV-nál, a vonat elé vetette magát. Némán álltunk a sírja körül. Utána, a borozó zajában mesélte valaki: Illyés kitart. Új írást nem közöl, amíg írók vannak börtönben.
*
Apám a nyolcvanas években kiváltotta az ipart, és saját tervezésű parkettacsiszoló gépével járta a várost. Még megérte, hogy 2006. október 23-án azonosítatlan egyenruhások gumilövedékkel lőtték az ünneplő tömeget. Az a szikár, kemény ember akkor elsírta magát: Gyerekek, ne engedjétek! Ha ezek a nyakunkon maradnak, megette a fene az egészet. Nem szabad mindent elfelejteni, csak azért, mert úgy könnyebb az élet. Egy darabig talán könnyebb. Látszólag. Aztán jön a büntetés.
Borítókép: Útépítő munkás, 1960 (Fotó: Fortepan/Domonkos Endre)
Fortepan-történetek
