Országszerte megemlékezünk a táncházmozgalom ötvenéves jubileumáról, arról a spontán kialakult új szórakozási formáról, amely kivételesen hazai hagyományokra épül, nem pedig más országok, földrészek világdivatjainak szolgai és esetenként megemésztetlen másolására. Ez a mozgalom azért is nagyon érdekes, mert a kiindulásként tekintett hagyomány természeténél fogva nem valamiféle bezárkózáshoz vezet, hanem a teljes európai kultúrtörténet feltárásához, a más etnikumokkal való kommunikáció spontán kialakulásához is. Ennek ékes példája volt, amikor néhány éve Agócs Gergellyel filmriportot készítettünk a szlovák táncházakról, az ottani mozgalom szlovák (nem szlovákiai magyar!) vezetői azt nyilatkozták, hogy ők már egy évtizede figyelik a magyarországi táncházak működését, rendszeresen át is járnak ezért Magyarországra, mert az a véleményük, hogy amit a magyarok kitaláltak, az jó, és érdemes követni. Nem tudom, hogy 1920 óta elhangzott-e ilyen mondat a Kárpát-medencében bármilyen műfajban. Azóta, mint hallom, Lengyelországban is meghonosodott ez a hagyományos zenékkel és táncokkal való szórakozás, ami nagy dolog, mert utolsó élményem az ottani turnéink alkalmával még az volt, hogy a lengyel fiatalokat másod-harmadkiadású utánjátszott rockzenénél (az eredeti nem volt engedélyezett) egyéb nemigen érdekli.
Sokan elmesélik, hogyan találták fel a táncházat, ezért én is elmesélem, hogy nem valamiféle „ötletelés”, hanem a csillagok együttállása mellett nagy, lelkes munka eredménye volt. A sok párhuzamos vonal együttes játéka olyan eredőt mutatott, amelyet semmilyen „marketingszakember” nem gondolt volna előre.
Eszmefuttatásomban a sokszor lefitymált tudomány szerepét szeretném kihangsúlyozni, amely e mögé a popzenei mozgalom mögé 150 év elképesztő kutatási eredményeit sorakoztatta föl, és önzetlen támogatása lehetővé tette, hogy a gyűjteményekbe zárt anyagok felszabaduljanak és önálló életre keljenek.
Andrásfalvy Bertalannal készített interjúmban megkérdeztem, hogy milyen szándékkal utaztak Martin Györggyel a hatvanas évek derekán Erdélybe. Azt válaszolta, Kallós Zoltántól hallották, hogy ott még látványos formában élnek a zenei és táncbéli hagyományok, gondolták, átmennek, lefilmezik, megtanulják, és mindenkinek megtanítják őket. Ennyit a táncház ötletéről.
Kísérletet tettünk 2018-ban, hogy Martin György számára megpályázzuk a posztumusz Kossuth-díjat. Tudtuk, hogy a törvény megváltozott, és ma már ilyen kitüntetést nem osztanak, de arra gondoltunk, hogy ilyen jelentős tudományos és népművelő teljesítmény esetében, mint amilyen Martin Györgyé volt, kivételt lehetne tenni. Én akkor Éri Péter felkérésére írtam laudációt, amelyet a táncházmozgalom ötvenéves jubileuma nyomán fellángoló ünnepségek, megemlékezések sorába ma is beilleszthetőnek és szomorúan aktuálisnak találok. A 2018-ban írt szöveg így szólt:
Immár 46 éve, hogy a táncházmozgalom igazi hungarikumként kifejlődött és nemzetközi hírnévre tett szert.
A magyar társadalom hagyományaiban oly gyakori „kampányszellemet” ez a mozgalom kivételesen elkerülte, sikerei mögött magas színvonalú alapkutatás és rendkívül sok és sokak által végzett áldozatkész munka állt. Valahányszor ez a téma szóba kerül, Martin György szerepét hangsúlyozza minden nyilatkozó, és jogosan, mert az ő önzetlen és világszínvonalú munkája nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Mégis úgy tűnik, hogy a hivatalos társadalom, amely már minden tanítványát, de még tanításának elutasítóit is díjakkal halmozta el, róla és teljesítményéről valahogy megfeledkezni látszik.
Pedig a Kárpát-medence tánctípusainak áttekintése, rendszerbe foglalása és az európai tánctörténetbe illesztése világraszóló teljesítmény. Kár, hogy az elmaradt „marketing” miatt a magyar társadalom éppoly kevéssé tájékozott e témakörben, mint Dobszay Lászlóék kétszáz év kutatását lezáró népdaltípusrendszeréről. Mindkét teljesítmény megalapozott és nemzetközi nyilvánosságra tartozó hungarikum a maga módján, és azt hiszem, a hazai nyilvánosság az első lépcsőfok ezek világszerte történő elismertetése felé.
Martin György és munkatársai (a Pesovár testvérek, Andrásfalvy Bertalan, Sztanó Pál) a magyar néptáncok rendszerét olyan mértékben fejtették meg és állították naprakészen használható állapotba, hogy a népzenei revival (Sebő Ferenc–Halmos Béla–Éri Péter) kibontakozása után könnyedén rendelkezésre állhatott (Timár Sándor pedagógiai tevékenysége révén) a táncházmozgalom számára is.
Martin György személyében olyan elkötelezett kutatóval ismerkedhettünk meg, akinek kutatási filozófiáját a társadalomtól gyűjtött anyagnak a társadalomba visszacsatolása határozta meg. Nem személyes érvényesülés vagy szereplés kedvéért kutatott, hanem azért, mert Kodállyal együtt azt gondolta, hogy ennek az anyagnak „még szerepe van mindnyájunk napi életében”. Ő nem követte a magyar múzeumok feudális gyakorlatát, nem dugdosta, hanem minden érdeklődő számára hozzáférhetővé tette gyűjtéseinek anyagát. Ő irányított bennünket az erdélyi Kallós Zoltánhoz is, aki a terepen igazította el érdeklődő kutatók és városi zenészek százait. Enélkül sem népzenei újjáéledés, sem táncház nem jöhetett volna létre.
Ezért úgy gondolom, hogy nekünk, tanítványainak, munkássága haszonélvezőinek az a kötelességünk, hogy felhívjuk a figyelmet arra a méltánytalanságra, amely Martin Györgyöt e kimagasló teljesítménye ellenére a mai napig elismerés nélkül hagyta. Az ő megbecsülése nem egyszerűen személyének szól már, hanem áldatlan körülmények között végzett, elkötelezett munkája eredményének, a világhírre vergődött magyar kulturális modell elismerésének is. Az ő posztumusz díjazása utódainak, tanítványainak, a magyar népzene-néptánc újjáéledés százezernyi dolgos fiataljának kijáró üzenet, megerősítés lenne. Úgy gondolom, hogy az eddigi posztumusz Kossuth-díjasok névsorában méltó helye lenne Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Rajeczky Benjamin, József Attila, Latinovits Zoltán és Martin mestere: Molnár István mellett, hogy csak néhány nevet említsek.
Hogy ne kelljen szégyenkeznünk az elismeréseink miatt, amelyeket nélküle sohasem kaphattunk volna meg.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
