Martin György hungarikuma

Országszerte megemlékezünk a táncházmozgalom ötvenéves jubileumáról.

Budapest, 2020. február 29. A székesfehétvári Alba Regia Alapfokú Mûvészeti Iskola Pulutyka csoportjának mûsora a Martin György Néptáncszövetség tavaszváró néptáncünnepén a Kõrösi Csoma Sándor Kõbányai Kulturális Központban 2020. február 29-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

Kísérletet tettünk 2018-ban, hogy Martin György számára megpályázzuk a posztumusz Kossuth-díjat. Tudtuk, hogy a törvény megváltozott, és ma már ilyen kitüntetést nem osztanak, de arra gondoltunk, hogy ilyen jelentős tudományos és népművelő teljesítmény esetében, mint amilyen Martin Györgyé volt, kivételt lehetne tenni. Én akkor Éri Péter felkérésére írtam laudációt, amelyet a táncházmozgalom ötvenéves jubileuma nyomán fellángoló ünnepségek, megemlékezések sorába ma is beilleszthetőnek és szomorúan aktuálisnak találok. A 2018-ban írt szöveg így szólt:

Immár 46 éve, hogy a táncházmozgalom igazi hungarikumként kifejlődött és nemzetközi hírnévre tett szert.

A magyar társadalom hagyományaiban oly gyakori „kampányszellemet” ez a mozgalom kivételesen elkerülte, sikerei mögött magas színvonalú alapkutatás és rendkívül sok és sokak által végzett áldozatkész munka állt. Valahányszor ez a téma szóba kerül, Martin György szerepét hangsúlyozza minden nyilatkozó, és jogosan, mert az ő önzetlen és világszínvonalú munkája nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Mégis úgy tűnik, hogy a hivatalos társadalom, amely már minden tanítványát, de még tanításának elutasítóit is díjakkal halmozta el, róla és teljesítményéről valahogy megfeledkezni látszik.

Pedig a Kárpát-medence tánctípusainak áttekintése, rendszerbe foglalása és az európai tánctörténetbe illesztése világraszóló teljesítmény. Kár, hogy az elmaradt „marketing” miatt a magyar társadalom éppoly kevéssé tájékozott e témakörben, mint Dobszay Lászlóék kétszáz év kutatását lezáró népdaltípusrendszeréről. Mindkét teljesítmény megalapozott és nemzetközi nyilvánosságra tartozó hungarikum a maga módján, és azt hiszem, a hazai nyilvánosság az első lépcsőfok ezek világszerte történő elismertetése felé.

Martin György és munkatársai (a Pesovár testvérek, Andrásfalvy Bertalan, Sztanó Pál) a magyar néptáncok rendszerét olyan mértékben fejtették meg és állították naprakészen használható állapotba, hogy a népzenei revival (Sebő Ferenc–Halmos Béla–Éri Péter) kibontakozása után könnyedén rendelkezésre állhatott (Timár Sándor pedagógiai tevékenysége révén) a táncházmozgalom számára is.

Martin György személyében olyan elkötelezett kutatóval ismerkedhettünk meg, akinek kutatási filozófiáját a társadalomtól gyűjtött anyagnak a társadalomba visszacsatolása határozta meg. Nem személyes érvényesülés vagy szereplés kedvéért kutatott, hanem azért, mert Kodállyal együtt azt gondolta, hogy ennek az anyagnak „még szerepe van mindnyájunk napi életében”. Ő nem követte a magyar múzeumok feudális gyakorlatát, nem dugdosta, hanem minden érdeklődő számára hozzáférhetővé tette gyűjtéseinek anyagát. Ő irányított bennünket az erdélyi Kallós Zoltánhoz is, aki a terepen igazította el érdeklődő kutatók és városi zenészek százait. Enélkül sem népzenei újjáéledés, sem táncház nem jöhetett volna létre.

Ezért úgy gondolom, hogy nekünk, tanítványainak, munkássága haszonélvezőinek az a kötelességünk, hogy felhívjuk a figyelmet arra a méltánytalanságra, amely Martin Györgyöt e kimagasló teljesítménye ellenére a mai napig elismerés nélkül hagyta. Az ő megbecsülése nem egyszerűen személyének szól már, hanem áldatlan körülmények között végzett, elkötelezett munkája eredményének, a világhírre vergődött magyar kulturális modell elismerésének is. Az ő posztumusz díjazása utódainak, tanítványainak, a magyar népzene-néptánc újjáéledés százezernyi dolgos fiataljának kijáró üzenet, megerősítés lenne. Úgy gondolom, hogy az eddigi posztumusz Kossuth-díjasok névsorában méltó helye lenne Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Rajeczky­ ­Benjamin, József Attila, Latinovits Zoltán és Martin mestere: Molnár István mellett, hogy csak néhány nevet említsek.

Hogy ne kelljen szégyenkeznünk az elismeréseink miatt, amelyeket nélküle sohasem kaphattunk volna meg.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)