– A hatvanas évek elején milyen feltételeket szabtak a műsorvezetőknek?
– Diplomát és két nyelvvizsgát kértek, valamint hat nyelven ismerni kellett a kiejtési szabályokat. Tizennyolc évesen ebből nekem semmi nem volt meg, de bizalmat kaptam. Hat év alatt estin elvégeztem a bölcsészkart, angolból és spanyolból középfokú nyelvvizsgát tettem. Akkoriban kevesen dolgoztunk a tévében. Miután beindult az Iskolatelevízió, nagyon megnőtt az adásidő. 1964. február 29-én, szökőévben, szökőnapon tűntem fel először a képernyőn, és bemondtam, hogy matematikaóránkat látták, fizikaóra következik.
– Gyerekkorában nem bohóc akart lenni?
– De. Imádtam a cirkuszt, de csak a bohócok miatt.
– Valóra vált az álma, 1975-ben bohócként láttuk a képernyőn. Számos más műfajban is kipróbálhatta magát. Antal Imrével táncparódiákat adtak elő, kabarétréfákban szerepeltek. Hogyan tudták ezt összeegyeztetni a hírolvasással?
– Harminc év után mikrofonvizsgát kellett tenni, és a szakmai önéletrajzhoz kikértem az archívumból, hogy hány műsor elkészítésében vettem részt. Addig 820-at találtak. Mivel soha semmire nem volt pénz, a szórakoztató osztály kitalálta, hogy a munkatársak „dolgozzanak meg a fizetésükért”, lépjenek fel a vidám műsorokban is, például szilveszterkor. Antal Imrével mi minden feladatot nagyon komolyan vettünk. A bohócjelenet előtt elmentünk az artistaiskolába, megtanultunk sminkelni, bohóccipőben járni. A néző viszont soha nem várta el, hogy ugyanazon a szinten teljesítsünk, mint a profik. Minket másért becsültek és szerettek. Legalább húsz éve nem nézek tévét, de valamelyik nap felhívtak, hogy kapcsoljam be gyorsan, mert Imrével épp balettozunk… Esküszöm, olyan jól szórakoztam!
