A modern hadtörténeti régészet, egyben a modern csatatérrégészet kezdetének az 1876. évi Little Bighorn-i összecsapás (Montana, USA) 1984-ben meginduló komplex vizsgálatát tartják. Ez a tudományág magában foglalja a csata- és hadszíntérkutatást, a katonai objektumok, védelmi létesítmények vizsgálatát, a roncs-, illetve a hadisírkutatást. A terepkutatás jellemzően egyszerre támaszkodik a geofizikai lelőhely felderítésére, a fémkereső műszeres terepbejárásra, a talajfelszínen található tárgyi emlékek gyűjtésére, illetve az épített struktúrák felmérésére, valamint a szondázó jellegű próbafeltárásra vagy szisztematikus feltárásra. Napjainkban – emeli ki cikkében Belényesy Károly, Kuszinger Róbert és Kulcsár Viktor – a régészeti terepkutatások egyik leginnovatívabb lelőhely-felderítési módszere a LiDAR felmérés. A három szakember a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában tavaly megjelent Kelj föl és járj, Petőfi Sándor! 1848 emlékezete a kultúra különböző regisztereiben című kötetben publikálta értekezését.
Lézernyaláb az erdőben
A LiDAR szó az angol Light Detection and Ranging kifejezésből származik, amely lézeralapú távérzékelést, mérést jelent. Ez az eljárás több millió lézerimpulzust használ, amelyeket jellemzően alacsony magasságban repülő drónra, helikopterre vagy repülőre szerelt készülékek bocsátanak ki. A módszerrel a legsűrűbb erdőben is elegendő lézernyaláb juthat el a talajig ahhoz, hogy a vegetációval borított területek eredeti terepfelszínéről információkat szerezhessünk. Így azonosíthatóvá válhatnak a talajfelszín néhány tíz centiméteres egyenetlenségeiben megmutatkozó mesterséges vagy természetes struktúrákra utaló rendellenességek.
A LiDAR hadtörténeti régészeti alkalmazására kiváló példa a lengyelországi Czersknél található első világháborús német hadifogolytábor vizsgálata. A módszerrel a régészek lokalizálták a modern tájban a tábor két, egymástól elkülönülő északi és déli részét. Másik szemléletes példa a holland–német határon található második világháborús német védelmi vonal vizsgálata Herkenbosch–Rothenbach térségében.
A módszerrel kivehetővé váltak a zegzugos vonalvezetésű lövészárkok, illetve robbanás okozta kráterek nyomai.
A szabadságharctól a világégésig
A magyarországi új- és modern kori konfliktusrégészet elsősorban a napóleoni háborúk, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháború, valamint a hidegháború régészetére irányul. A XIX. századi sajtó többször számolt be honvéd katonák földi maradványainak előkerüléséről. A katonai temetési helyek régészeti vizsgálatára a tabáni honvédtömegsír 1939. évi feltárása és a budai vár 1849. évi ostroma során elesett katonák földi maradványainak exhumálása a példa. Újabb kutatás a Komárom melletti Herkálypuszta temetőjében végzett 2018–2019-es próbafeltárás. Az 1849-es segesvári összecsapás helyén 2018–19-ben jártak szakemberek.
A segesvári ütközet csatatérrégészetéről szóló tanulmányban Polgár Balázs, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum régésze arról írt, hogy ez az ütközet az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc erdélyi harcainak talán legismertebb összecsapása volt. Ennek oka, hogy ebben az ütközetben esett el Petőfi Sándor, a forradalom költője. Bem József 3300 katonájával és 16 lövegével szemben Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornok körülbelül kilencezer katonája és 32 tüzérségi eszköze állt szemben 1849. július 31-én. Az egyenlőtlen feltételek miatt egyértelmű volt az összecsapás kimenetele. A menekülés közben látták utoljára az ütközet helyszínén polgári ruhában Petőfi Sándort. A honvédsereg vesztesége megközelítőleg ezer, a cári orosz veszteség 246 ember volt.
A segesvári összecsapás területén 2018-ban kezdődtek meg a próbajellegű fémkereső műszeres terepbejárásokra épülő régészeti kutatások a területileg illetékes Maros Megyei Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum együttműködésében. A terepbejárások 2019-ben az ELTE Régészettudományi Intézetének bevonásával folytatódtak. A kutatás a segesvári erdőben közel ötvenezer négyzetméteres földterületen kezdődött meg 2018 júliusában. Két nap alatt 19 darab, az 1849-es harcokhoz köthető tárgy, köztük csákódísz, pénzérme (V. Ferdinánd háromkrajcárosa), orosz tizenkét fontos ágyúhoz tartozó ágyúgolyó, valamint orosz negyedpudos tarackhoz tartozó gránátrepesz, illetve kézilőfegyver-lövedék került napvilágra. A terepbejárások 2019 májusában–júniusában az Ördög-erdőben és a segesvári erdőben mintegy 137,5 ezer négyzetméteres területre terjedtek ki. Az öt nap alatt 344 újabb, vélhetően a segesvári csatához köthető tárgy, így 317 kézilőfegyver-lövedék került elő, ebből 226 volt ép darab.
– A terepbejárás során talált tárgyi emlékek a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum gyűjteményébe kerültek – tudjuk meg Polgár Balázstól. A régész szerint a világjárvány nem tette lehetővé a munkálatok folytatását, így a lehetséges újabb terepbejárásokkal kapcsolatban nehéz biztosat mondani.
– Markáns árok- vagy sáncrendszer nem látszott a felvételeken, sokkal inkább úgy tűnik, hogy a terepadottságok felhasználásával helyezkedtek el a csapatok. A lövészárkok, lőállások, amelyeket azonosítani tudtunk, feltehetően inkább az első és második világháborúra vagy azt követő időszakra keltezhetőek – tájékoztatott Belényesy Károly, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze. A csata után jó 170 évvel a LiDAR-felvétel olyan, ma már nem látható jelenségekre tudott rámutatni, mint az eredeti – modern beavatkozásoktól mentes – természeti környezet, ahol a csata lezajlott. Így például megelevenedtek az eredeti, szabályozatlan vízfolyások, átkelők, és három dimenzióban láthatóvá vált az a „világ”, ahol maga a csata lezajlott. Nemcsak a csapatok helyzetét, de azt is láthatóvá tették, hogy miként érzékelték egymást az ellenfelek, milyen volt a rálátás az egyes csapatrészekre, milyen nehéz terepen kellett előrenyomulni, kinek mennyire volt kedvező vagy épp kedvezőtlen a pozíciója – és ez mennyire befolyásolta a csata kimenetelét.
Relikviagyűjtők
Izgalmas kérdés, hogy találtak-e tömegsírra utaló nyomokat. Belényesy Károly szerint nem volt egyértelműen erre utaló jel, ugyanis a LiDAR az elmúlt 170 évben bekövetkezett valamennyi változást, bolygatást, beépítést észleli, ez alapján nehéz egyértelmű állást foglalni. Mivel a LiDAR „nem válogat” a korszakok között, és mindent megmér, a vizsgálat nagyon sok érdekes, de nem a csatához kapcsolódó jelenségre is rámutatott, amely a terület őskori, illetve középkori történetéhez köthető. Polgár Balázs szerint az elesett katonák holttestét az ütközet után felkutatták és eltemették, több hadisír helyére vonatkozóan pedig a helyi emlékezettörténet hoz adatokat.
A csatatérrégészeti kutatások eddig nem írták át az összecsapásra vonatkozó alapvető ismereteinket, ugyanakkor a megkezdett munkálatok tovább gazdagítják az ütközetről alkotott hadtörténeti képet. A segesvári összecsapás helyszínére ma a legnagyobb fenyegetést az urbanizáció és az illegális fémkereső műszeres „relikviagyűjtés” jelenti. Az elmúlt évtizedekben részben átalakult a Segesvár és Fehéregyháza közötti terület. A főút mentén szinte teljesen beépült, a kutatásokat leginkább ez veszélyeztetheti. A jövő? A kutatások további lépése a fémkereső műszeres terepbejárások folytatása, valamint a harcok mementójaként szolgáló emlékművek szisztematikus, dokumentációval kísért felmérése lehet.
Hol nincs a költő?
Mivel Petőfi Sándor a csatában eltűnt, holttestét nem találták meg, a harctéri halál ténye végleges bizonyítást nem nyerhetett, tág teret nyithatott oly fantasztikus továbbgondolások számára, amelyekhez képest a barguzini fogság képzete csekélységnek látszik – olvasható Margócsy István irodalomtörténész „…hány helyen nincsen Petőfi?” – Amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet című tanulmányában (az idézet Jókai Mórtól származik). Petőfit hol dárdával szúrják át a kozákok, hol karddal vágják le, hol német katonák ölik meg, hol a segesvári szász polgárok verik agyon. Volt olyan vélemény is, hogy a magyar főurak Görgeivel cimborálva adják át a Habsburgoknak, akik titokban kivégzik. Kései visszaemlékezés (1901!) szerint egy orvos, aki részt vett a csatában, észrevette a halott Petőfit, levágta s hazavitte a költő fejét, kifőzte, s haláláig otthon őrizte. Több legenda él arról, hogy Petőfit a csata után eltemették, de oly módon, hogy soha senki ne tudja megtalálni: hű menekülő bajtársai egy folyó medrébe temetik; az ellenséges fővezér elővigyázatosságból mély sírba ássa el, s a sírhely fölötti földet egy század huszár egynapi lovaglásával elsimítja, a temetésre mégis emlékező katonákat pedig lelöveti. Az esetleges megmenekülés variációi is korlátlanok: a legfurcsább talán az, hogy Petőfi Szerbiába menekült, s mint nagy szakállú pravoszláv sekrestyés szolgált évtizedekig. A legmerészebb, hogy Petőfi Szibériából áthajózott Kaliforniába, s az ottani aranybőségből támogatja Magyarországot. A legmesésebb pedig, hogy Petőfi a székely hegyekben egy tündérbe szeret bele, s az ottani barlangból tér vissza időnként, halhatatlanul.
Petőfi Sándor halála, esetleges további élete jó 170 éve foglalkoztatja az embereket. Elképzelhető-e, hogy valaha előkerül olyan dokumentum, nyom, lelet, amely végleges választ adhat arra a kérdésre, hogy mi lett a költővel a segesvári ütközet után? „Természetesen minden elképzelhető, de hogy valószínű-e, az más kérdés. Személyes megítélésem szerint semmi esélye nincs, hogy bármi döntő dokumentum előkerülhetne” – hűti a kedélyeket Margócsy István.
Borítókép: Ágyúgolyólelet a fehéregyházai harcmezőn (Fotó: Maros Megyei Múzeum)
