Csákódísz és gránátrepesz

Meglehetősen új tudomány a hadtörténeti régészet vagy konfliktusrégészet. Az 1980–90-es években született tudományág hazai művelői egyebek mellett az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékeit kutatják. Fontos helyszín a segesvári ütközet, ahol nem Petőfi Sándort keresték.

Forrás: Maros Megyei Múzeum

A módszerrel kivehetővé váltak a zegzugos vonalvezetésű lövészárkok, illetve robbanás okozta kráterek nyomai.

A szabadságharctól a világégésig

A magyarországi új- és modern kori konfliktusrégészet elsősorban a napóleoni háborúk, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháború, valamint a hidegháború régészetére irányul. A XIX. századi sajtó többször számolt be honvéd katonák földi maradványainak előkerüléséről. A katonai temetési helyek régészeti vizsgálatára a tabáni honvédtömegsír 1939. évi feltárása és a budai vár 1849. évi ostroma során elesett katonák földi maradványainak exhumálása a példa. Újabb kutatás a Komárom melletti Herkálypuszta temetőjében végzett 2018–2019-es próbafeltárás. Az 1849-es segesvári összecsapás helyén 2018–19-ben jártak szakemberek.

A segesvári ütközet csatatérrégészetéről szóló tanulmányban Polgár Balázs, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum régésze arról írt, hogy ez az ütközet az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc erdélyi harcainak talán legismertebb összecsapása volt. Ennek oka, hogy ebben az ütközetben esett el Petőfi Sándor, a forradalom költője. Bem József 3300 katonájával és 16 lövegével szemben Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornok körülbelül kilencezer katonája és 32 tüzérségi eszköze állt szemben 1849. július 31-én. Az egyenlőtlen feltételek miatt egyértelmű volt az összecsapás kimenetele. A menekülés közben látták utoljára az ütközet helyszínén polgári ruhában Petőfi Sándort. A honvédsereg vesztesége megközelítőleg ezer, a cári orosz veszteség 246 ember volt.

 Képeslap a csata helyszínéről a múlt századforduló idejéből. Megbolygatott múlt.

A segesvári összecsapás területén 2018-ban kezdődtek meg a próbajellegű fémkereső műszeres terepbejárásokra épülő régészeti kutatások a területileg illetékes Maros Megyei Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum együttműködé­sében. A terepbejárások 2019-ben az ELTE Régészettudományi Intézetének bevonásával folytatódtak. A kutatás a segesvári erdőben közel ötvenezer négyzetméteres földterületen kezdődött meg 2018 júliusában. Két nap alatt 19 darab, az 1849-es harcokhoz köthető tárgy, köztük csákódísz, pénzérme (V. Ferdinánd háromkrajcárosa), orosz tizenkét fontos ágyúhoz tartozó ágyúgolyó, valamint orosz negyedpudos tarackhoz tartozó gránátrepesz, illetve kézilőfegyver-lövedék került napvilágra. A terepbejárások 2019 májusában–júniusában az Ördög-erdőben és a segesvári erdőben mintegy 137,5 ezer négyzetméteres területre terjedtek ki. Az öt nap alatt 344 újabb, vélhetően a segesvári csatához köthető tárgy, így 317 kézilőfegyver-lövedék került elő, ebből 226 volt ép darab.

– A terepbejárás során talált tárgyi emlékek a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum gyűjteményébe kerültek – tudjuk meg Polgár Balázstól. A régész szerint a világjárvány nem tette lehetővé a munkálatok folytatását, így a lehetséges újabb terepbejárásokkal kapcsolatban nehéz biztosat mondani.

– Markáns árok- vagy sáncrendszer nem látszott a felvételeken, sokkal inkább úgy tűnik, hogy a terepadottságok felhasználásával helyezkedtek el a csapatok. A lövészárkok, lőállások, amelyeket azonosítani tudtunk, feltehetően inkább az első és második világháborúra vagy azt követő időszakra keltezhetőek – tájékoztatott Belényesy Károly, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze. A csata után jó 170 évvel a LiDAR-felvétel olyan, ma már nem látható jelenségekre tudott rámutatni, mint az eredeti – modern beavatkozásoktól mentes – természeti környezet, ahol a csata lezajlott. Így például megelevenedtek az eredeti, szabályozatlan vízfolyások, átkelők, és három dimenzióban láthatóvá vált az a „világ”, ahol maga a csata lezajlott. Nemcsak a csapatok helyzetét, de azt is láthatóvá tették, hogy miként érzékelték egymást az ellenfelek, milyen volt a rálátás az egyes csapatrészekre, milyen nehéz terepen kellett előrenyomulni, kinek mennyire volt kedvező vagy épp kedvezőtlen a pozíciója – és ez mennyire befolyásolta a csata kimenetelét.

Relikviagyűjtők

Izgalmas kérdés, hogy találtak-e tömegsírra utaló nyomokat. Belényesy Károly szerint nem volt egyértelműen erre utaló jel, ugyanis a ­LiDAR az elmúlt 170 évben bekövetkezett valamennyi változást, bolygatást, beépítést észleli, ez alapján nehéz egyértelmű állást foglalni. Mivel a LiDAR „nem válogat” a korszakok között, és mindent megmér, a vizsgálat nagyon sok érdekes, de nem a csatához kapcsolódó jelenségre is rámutatott, amely a terület őskori, illetve középkori történetéhez köthető. Polgár Balázs szerint az elesett katonák holttestét az ütközet után felkutatták és eltemették, több hadisír helyére vonatkozóan pedig a helyi emlékezettörténet hoz adatokat.

A csatatérrégészeti kutatások eddig nem írták át az összecsapásra vonatkozó alapvető ismereteinket, ugyanakkor a megkezdett munkálatok tovább gazdagítják az ütközetről alkotott hadtörténeti képet. A segesvári összecsapás helyszínére ma a legnagyobb fenyegetést az urbanizáció és az illegális fémkereső műszeres „relikviagyűjtés” jelenti. Az elmúlt évtizedekben részben átalakult a Segesvár és Fehéregyháza közötti terület. A főút mentén szinte teljesen beépült, a kutatásokat leginkább ez veszélyeztetheti. A jövő? A kutatások további lépése a fémkereső műszeres terepbejárások folytatása, valamint a harcok mementójaként szolgáló emlékművek szisztematikus, dokumentációval kísért felmérése lehet.

Hol nincs a költő?

Mivel Petőfi Sándor a csatában eltűnt, holttestét nem találták meg, a harctéri halál ténye végleges bizonyítást nem nyerhetett, tág teret nyithatott oly fantasztikus továbbgondolások számára, amelyekhez képest a barguzini fogság képzete csekélységnek látszik – olvasható Margócsy István irodalomtörténész „…hány helyen nincsen Petőfi?” – Amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet című tanulmányában (az idézet Jókai Mórtól származik). Petőfit hol dárdával szúrják át a kozákok, hol karddal vágják le, hol német katonák ölik meg, hol a segesvári szász polgárok verik agyon. Volt olyan vélemény is, hogy a magyar főurak Görgei­vel cimborálva adják át a Habsburgoknak, akik titokban kivégzik. Kései visszaemlékezés (1901!) szerint egy orvos, aki részt vett a csatában, észrevette a halott Petőfit, levágta s hazavitte a költő fejét, kifőzte, s haláláig otthon őrizte. Több legenda él arról, hogy Petőfit a csata után eltemették, de oly módon, hogy soha senki ne tudja megtalálni: hű menekülő bajtársai egy folyó medrébe temetik; az ellenséges fővezér elővigyázatosságból mély sírba ássa el, s a sírhely fölötti földet egy század huszár egynapi lovaglásával elsimítja, a temetésre mégis emlékező katonákat pedig lelöveti. Az esetleges megmenekülés variációi is korlátlanok: a legfurcsább talán az, hogy Petőfi Szerbiá­ba menekült, s mint nagy szakállú pravo­szláv sekrestyés szolgált évtizedekig. A legmerészebb, hogy Petőfi Szibériából áthajózott Kaliforniába, s az ottani aranybőségből támogatja Magyarországot. A legmesésebb pedig, hogy Petőfi a székely hegyekben egy tündérbe szeret bele, s az ottani barlangból tér vissza időnként, halhatatlanul.

Petőfi Sándor halála, esetleges további élete jó 170 éve foglalkoztatja az embereket. Elképzelhető-e, hogy valaha előkerül olyan dokumentum, nyom, lelet, amely végleges választ adhat arra a kérdésre, hogy mi lett a költővel a segesvári ütközet után? „Természetesen minden elképzelhető, de hogy valószínű-e, az más kérdés. Személyes megítélésem szerint semmi esélye nincs, hogy bármi döntő dokumentum előkerülhetne” – hűti a kedélyeket Margócsy István.

Borítókép: Ágyúgolyólelet a fehéregyházai harcmezőn (Fotó: Maros Megyei Múzeum)