Ezekkel a történetekkel válnak elevenné a magyar asztalitenisz nagyjai. Szabados Miklós és Barna Viktor, akik közös születésnapi zsúrból indulva verték végig a pingpongvilágot, vagy éppen Farkas Gizella, akinek szinte csak a családja kitehette volna a teljes válogatottat.
Külön fejezetet érdemel Soós Ferenc és Sidó Ferenc extrém rivalizálása: az idősebb Soós igazán nem akarta, hogy fiatalabb vetélytársa magyar bajnok legyen, mégis – vagy éppen ezért – párosban együtt indultak:
„Szépen haladtak a magyar bajnokság felé, amikor egyszer csak megjelent a bejáratnál egy csokornyakkendős, elegánsan felöltözött pincér, és elkiáltotta magát:
– Soós úr! Elkészült a bécsi szelet!
Soós abban a pillanatban az asztalra csapta az ütőt, és megrázta Sidó kezét:
– Na, Ferikém, köszönöm a játékot.
Majd fogta magát és elment vacsorázni. Sidó, mintha látomást látott volna, forgatta kezében az ütőt, és állt ott, mint Bálám szamara. Alig pár poénon múlt a magyar bajnoki cím. Soós leült az étkezdében, partedlit tett az ölébe, és jóízűen nekilátott a bécsi szeletnek.
A versenybíróság figyelmeztette, ha nem tér vissza az asztalhoz, kizárják őket a versenyből. Vállat rántott, hogy ő most eszik, nem tud ilyesmivel foglalkozni.”
Talán ez az anekdota is jelzi, hogy Vörös Csaba nem rejti véka alá a magyar bajnokok személyiségének kevésbé megnyerő oldalát sem.
Hitelesen, közben egyedi humorral fűszerezve mutatja be azokat a játékosokat is, akiknek saját maguk, illetve olykor saját szövetségük volt a legnagyobb ellenségük.
A magyar sikerek szinte állandó jelenléte hozza magával, hogy a mű az asztalitenisz történelemkönyvének is beillik.
Elvégre az első évtizedekben semmi sem történhetett a sportágban, ami nem volt közvetlen hatással a magyarokra. Betekintést nyerünk a világbajnokság létrejöttének körülményeibe, és nyomon követhetjük a játék fejlődését. A korábbi utánpótlás magyar bajnokként a sportágat jól ismerő Vörös Csaba a mű végén ad is vázlatos áttekintést az asztalitenisz történetének fontos eseményeiről.
A könyv során pedig az adott kor nagyjainak értékelése segíti az olvasót, hogy megértse az asztal és a háló méretváltozásainak, a különböző ütők szabályosságáról szóló vitáknak és az olykor különlegesen nagy mértékben kihasznált időszabálynak a jelentőségét.
Anekdotákon, a legjobb magyar játékosok élményein keresztül követhetjük végig az ázsiai térhódítás lépéseit, kezdve azzal, amikor a világbajnokok az ismeretlen faütővel ütögető japán fiatalokkal találkoztak:
„A tizenötszörös világbajnok Szabados megnézte magának a szemközt álló apró termetű fiút, akinek az arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni. Szervált, és abban a pillanatban koppanást hallott a saját térfelén. Az ellenfele mozdulatlanul ácsorgott, ugyanúgy, mint a szerva előtt, akár egy szobor. Azt hitte Szabados, valaki a nézőtéren szórakozott, és bedobott egy labdát. A mögötte ülő Kelenre sandított, aki szintén nem értette a dolgot. Fogta magát, még egyet szervált, és abban a pillanatban megint koppant a labda a saját térfelén. Kelen felállt. A fiatal japán fiú pedig türelmesen várta a következő szervát.”
Montagu Lenin-békedíja
Nem maradhat ki a pingpongos anekdotakönyvből egy bizonyos kínai portás sem, az ázsiaiak pedig többször is felfedik sikereik titkát, amelyekre mégsem található ellenszer. S megkerülhetetlen, gyakran felbukkanó szereplő a magyar játékosok, edzők és sportvezetők mellett Ivor Montagu, aki az első negyven évben vezette a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetséget.
Róla is teljes képet fest a szerző, s rávilágít arra, hogy ideológiája milyen fontos volt a sportág alakulása szempontjából. Montagu sok más sportági szövetséggel ellentétben nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot fogadta be először a tagországok közé, megalapozva a távol-keletiek mai nyomasztó fölényének.
„Erőfeszítéseiért cserébe Montagu 1959-ben megkapta a Szovjetuniótól a nemzetközi Lenin-békedíjat (korábban Sztálin-békedíj), ami egy eléggé értelmezhetetlen fogalom.”
Mindezzel együtt nem célja a szerzőnek, hogy a magyar asztalitenisz világbajnokain túllépve a jelenig kövesse a sportág alakulását.
A második és a harmadik aranykor közötti évtized is jóval tömörebb formában jelenik meg a könyvben, amely mégis gördülékeny, összefüggő olvasmányként fűzi össze az anekdotákat. Amelyek azt is megmutatják, hogy ezek az anekdoták mellett fényképekkel is emberivé varázsolt játékosok modern szóhasználattal élve igazi nemzetközi szupersztárok voltak.
A sportág első világbajnokai bemutatókat tartva járták az egész világot, hogy a megélhetésüket biztosítsák, s közülük többen külföldön is maradtak. A hazai sportági szövetség sem segítette a sztárok itthon tartását, más országokban pedig úgy kapkodtak a magyar játékosok után, mint ahogy ma a kínaiakkal teszik sok helyütt. Volt olyan világbajnokság, amikor mindkét magyar csapat végzetét az ellenfélnél játszó magyar játékos jelentette, és világszerte népszerűek voltak a magyar pingpongedzők is.
A nagy teszt
Az ötvenes évekbeli aranygeneráció főszereplőinek története több ponton is keresztezi a magyar labdarúgó-aranycsapat útját, a két sportág vezéregyéniségeinek lábteniszmeccseiről is olvashatunk a könyvben. Mi több, Sidó Ferencék az évszázad mérkőzésének, az aranycsapat londoni 6:3-as diadalának legsikeresebb helyszíni szurkolói lehettek, merthogy aznap este ők is barátságos mérkőzésen csaptak össze Anglia legjobbjaival.
