Faház a dombon

Orvosi rendelőt és újabban gyümölcsfeldolgozó üzemet is működtet a kismarosi Boldogasszony Háza ciszterci­ monostor tizennégy nővére, akiknek napjai munkával, imádkozással és vendégfogadással telnek a Duna­kanyarban. Bár a rendtagok Istennek szentelik életüket, lépést tartanak a korral, nem zárkóznak el a társadalomtól. Szakképzettségüknek köszönhetően a civil életben is megállnák a helyüket.

2022.03.24. Kismaros Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet képen: Márti nővér Fotó: Kurucz Árpád

Szervusz! – köszön rám jókedvűen egy szalmakalapos fiatalember a kismarosi ciszterci monostorhoz vezető úton.
Ő a domboldalról tart a község régi magja felé, én meg fordított irányba haladok, felfelé. Illedelmesen visszaköszönök, hiszen manapság már az is ritkaságszámba megy, ha egyáltalán észreveszik az embert. Az út is könnyebben fogy a lábam alatt a tavaszi napsütésben. Hátam mögött a Duna fodrozódik, itt-ott a visegrádi várra is rálátni. Minden csodálatos, mint a mesékben. 

A női szerzetesrend monostora, a Boldogasszony Háza élesebb kanyar után tűnik fel egy zsákutca végén. Itt vár ránk Olgi nővér, Zita nővér és Kisbori nővér fekete-fehér szerzetesi viseletben, tiszteletet parancsolón, mégis kedvesen. A rácsos kapu mögött mennyei szépségű park tárul elénk bal oldalon tájba simuló templommal, jobb oldalon a ciszterci apácák épületegyüttesével.

A monostorban tizennégyen élnek állandóan, a legfiatalabb nővér 21 éves, a legidősebb kilencven lesz emberpróbáló múlttal, hiszen a kommunizmus éveiben börtönbe zárták hitéért, mondja Zita nővér, miközben keresünk egy helyet, ahol leülhetünk beszélgetni. Ami idehozott, az többek között a nemrégiben átadott lekvár- és szörpkészítő üzem, ahol versenyképes, minőségi helyi termékeket gyártanak. 

Nem is előzmények nélkül, hiszen a második világháború előtt a legnagyobb mezőgazdasági továbbképző és felsőoktatási intézmény is ciszterci kötődésű volt.A középkorban a rend olyan mintagazdaságokat működtetett, amelyekben a legkorszerűbb technológiákat alkalmazták. Kismaroson is évek óta foglalkoznak gyümölcsfeldolgozással.

– A szerzetesség életállapot, válasz egy hívásra. Mint a házasság. Van benne titokzatosság, és a kívülállónak nem is könnyű bennünket megértenie. Aki elkezd ezen az úton járni, azt Valaki megszólította, meghívta erre az útra – részletezi Zita nővér, miután arról érdeklődöm, miként lehet közéjük bekerülni. A növendékidő legalább hat év, ám ezt is megelőzi az ismerkedési idő. Ha valaki ebbe az irányba indul, idővel vagy egyre beljebb lép a közösségi életbe, mert úgy érzi, egyre boldogabb, kivirul ebben az életformában, és a közösség is így látja. Vagy felismeri, hogy nem neki való ez az életforma. 
– Ilyenkor elmehet. Nekünk is fontos erre odafigyelnünk – teszi hozzá Zita nővér.
– Utána is elmehet szabadon, de akkor már örökfogadalmasként, ami töréssel jár – kapcsolódik be társalgásunkba Olgi nővér, azaz Horváth Olga apátnő, és ülőhellyel kínál a templom melletti közösségi térben, amelynek egyik sarkában polcos szekrényen sorakoznak a rend manufaktúrájában készült lekvárok, mézek, egyéb finomságok. Ugyanitt egyházi kiadványokat, CD-lemezeket, képeslapokat is vásárolhat a zarándok. Mindegyik rendtagnak van civil foglalkozása. 

Kismaroson mozgásszervi rendelőjük van, itt két nővér is dolgozik közülük a világi alkalmazottak mellett. Nincsenek kényszerű feladataik, de igyekeznek megtalálni, kinek mihez van tehetsége. Akinek nincs jó kézügyessége, azt nem fogják arra kérni, hogy kerámiázzon, akinek meg nincsen erős, biztos hangja, attól nem várják el, hogy kántor legyen.
– Van köztünk logopédus is, aki gyönyörű plakátokat és díszleteket alkot egy-egy eseményhez. Ha kitart az eredeti szakmájánál, nem biztos, hogy kibontakozott volna ez a készsége. De van kertészmérnökünk is, aki egyben mérlegképes könyvelő. Kisbori nővér matematika–fizika szakos tanár, de elvégzett méhésztanfolyamot is. A vegyészünk lekvárt főz. Amikor arról döntünk, ki mivel foglalkozzon, nyilván tekintettel vagyunk arra is, mi az, ami szükséges az életformánkhoz – folytatja Zita nővér, kiemelve, hogy a szerzetesi életmód nem a tehetség megnyirbálása, nem tiltások halmaza. Inkább megpróbálja felszínre hozni az adottságokat. 
– Zongoratanárként végeztem, és sosem gondoltam volna, hogy én leszek itt a vendégfogadó. Inkább arról ábrándoztam, hogy elmélyülve a csendben folyosókat fogok takarítani – vallja be Zita nővér rezzenéstelen arccal.

Tizennégyen élnek itt állandóan, van, aki emberpróbáló múlttal. Fotó: Birton Szabolcs

 

Tisztázó év

– Kik járnak ide, milyen vendégeket fogadnak?
– Mindenféle ember jön. Többek között újságírók – jegyzi meg Kisbori nővér. Mindnyájan felnevetünk.
– Megértem, hogy aki kívülről néz bennünket, azt látja, hogy a nővérek magukba zárkózva, rácsok mögött tengetik napjaikat, ezért felmerül benne, van-e üzenetünk a ma emberének, van-e kapcsolatunk a világgal – folytatja Zita nővér.
– Pedig éppen a vendégfogadás az, ami a kezdetek óta nagyon fontos helyet foglalt el a szerzetesek életében. Akik vágynak egy kis csendre, imádságra valamilyen nagy döntés előtt, szívesen eltöltenek kis időt távol a világ zajától, ahol úgy érzik, könnyebb tisztábban látni, elmélyülni saját gondolataikban. Számos csoport keres nálunk helyet: lelkiségi mozgalmak, plébániai közösségek, ifjúsági csoportok, de vannak egyéni vendégeink is. Úgy intézzük, hogy azok is el tudjanak jönni, akik nehezebb anyagi helyzetben vannak. A célunk az, hogy akik hozzánk jönnek, megtapasztalják Isten jelenlétét.
A szerzetesnők ezt leszámítva sincsenek egyedül. A monostor területén található a váci egyházmegye előkészítő szemináriuma. Azok a fiúk, akik hivatást éreznek a papságra, a szemináriumba lépés előtt eltölthetnek itt egy tisztázó évet. Ez idő alatt megismerkednek önmagukkal és a közösségi élettel, tanulnak, fizikai munkát is végeznek, és belelátnak a papság életébe. 

Áron atya vezeti őket, az ő szolgálatának köszönhetően a monostor templomában naponta van szentmise, ezeken bárki részt vehet.
A napsütötte templomhajóban szemlélődünk, ahol Kisbori nővér a világítás beállítását felügyeli. Az első sorokban a nővérek szoktak ülni, elöl az idősebbek, hátrébb a fiatalabbak. A szentélyt különlegesen szép kereszt és letisztult Mária-szobor díszíti. A hangsúly az egyszerűségen van.

– Hétköznap háromnegyed ötkor kelünk, öt óra tíz perckor már a templomban vagyunk
– szólal meg Kisbori nővér, aki hármuk közül a legszűkszavúbb. – A korai imaóra 35–40 percet tart, majd következik a Szentírás-olvasás a scriptoriumban. Fél hétkor reggelizünk. Ha marad időnk, folytatjuk az olvasást. A szentmise és a reggeli dicséret fél nyolckor kezdődik, és tart jó háromnegyed órát. 

Következik a megbeszélés, amikor elrendezzük, ki mit csinál aznap. Ezután kezdünk dolgozni. Délben összejövünk a napközi imádságra, a közös ebédre, majd folytatjuk a munkát körülbelül fél ötig. Ezt követően van egy kis szabadidőnk. Ilyenkor tornászni is szoktunk közösen, hol a tornatermünkben, hol a kosárlabdapályán. A vesperás, a közös esti ima fél héttől van, ezt követi a vacsora és a kompletórium, a záróimádság. Kilenckor villanyoltás.

A nővérek egészségesen élnek, de mások egészségéről is gondoskodnak. Orvosi rendelőjüknek szép a története. Amikor a hetvenes években Kismarosra kerültek a nővérek, olyan helyet kerestek, ahol megpihenhetnek. Elöljárójuk másodjára szabadult a börtönből politikai fogolyként. A helyi plébános jelezte, hogy van egy eladó telek, nekik pedig volt annyi megtakarított pénzük, hogy meg tudták venni. Aztán felépítettek rajta egy faházikót. Ez lett az első monostor.

Ezekben az években még üldözték az egyházat, és bár a faluban tudták, hogy szerzetesek élnek a domboldalon, senki nem jelentette fel őket.
A nővéreket védve a falu összezárt. Ezt szerették volna megköszönni a rendszerváltás után. Mivel a közösségükhöz világi keresztények is tartoztak, köztük egy baleseti sebész ortopéd szakorvos, valamint egy gyógytornász, egészségügyi szolgáltatást kezdtek biztosítani: orvosi vizsgálatokat, fizikoterápiás kezelést, gyógytornát. 

Kezdetben egy bérelt szobában, majd kisebb bérelt épületben, alapítványi keretek között. A műszerek, gyógyszerek beszerzéséhez Svájcban élő katolikus orvosoktól és gyógyszerészektől kaptak támogatást.

Templom és rendház. A hangsúly az egyszerűségen van. Fotó: Kurucz Árpád

Sokszínű szerzetesség

– A községben található orvosi rendelőt erre a célra létrehozott alapítvány működteti immár harminc éve úgy, hogy nincsenek anyagi gondjai. Bár a kezeléseknek áruk van, senkitől nem kérnek pénzt. Ha valaki nem tud fizetni, szó nélkül ellátják, mert vannak a páciensek között tehetősebbek, akik hajlandók nagyobb összeget áldozni az ügyre. 

Az emberek így egymást segítve tartják fenn a rendelőt. Ez nagyon jó lehetőség arra, hogy olyanokhoz is eljusson a keresztény életvitel üzenete, akik nem hívők, csak gyógyulásra szorulnak – mutat rá Zita nővér.
Elindulunk, hogy megnézzük a gyümölcsfeldolgozó üzemet. Mivel ez a domb alján van, ahová igencsak meredek út vezet, Olgi nővér volán mögé pattan, és jelzi, üljünk be a kocsiba. Kiváló alkalom ez arra, hogy megtudakoljam, most csak azért járnak fedetlen fővel, mert a monostor területén vagyunk, vagy egyébként sem viselnek fátylat.
– A szerzetesség nagyon sokszínű – mondja Zita nővér. 

– Vannak olyan nővérek, akiknek van fátyluk, vannak, akiknek csak az arcuk látszik ki a viseletből, és vannak olyanok is, akiknek nincs. A szerzetesség nem szab szűk kereteket. Mi kicsit sajátosak vagyunk. Lehetne fátylunk, de amikor a kommunizmus éveiben a nővérek börtönben voltak, kendőt kellett viselniük. Ha úgy adódott, éjszaka is felrázták őket álmukból azzal, hogy lecsúszott a fejfedőjük. A rendszerváltás után, amikor újraindultak a szerzetesrendek, és a tagság felvehette a szerzetesi ruhát, a fátyolról a mi nővéreink emlékezetéből előtörtek a börtönélmények. Ezért született meg az a kérés, hogy ne kelljen fátylat viselniük.
– Kívánságukat a szerzetesi kongregáció hagyta jóvá Rómában – egészíti ki Olgi nővér. A rendszerváltás környékén, amikor szóba jött, hogy beöltözhetnek, előbb ki kellett találniuk, milyen legyen a ruhájuk. Ma már varrónőtől rendelnek, korábban viszont, amíg erővel bírta, az a nővér készítette a viseletüket, aki fogvatartottként varrt évekig a kalocsai börtönben.Mivel időközben megérkezünk az üzemhez, Olgi nővér leparkolja az autót, előveszi a távirányítót, kinyitja vele a bejárati ajtót, és magyarázni kezd a ragyogó üstök és fényesen csillogó automata gépek között. Első látásra is úgy tűnik, hogy a patikatisztaságú csarnok felszerelése a legmodernebb.

A raktárat sem mellőzzük, hiszen itt találhatók százával a lekvárok és a gyümölcssűrítmények. Az alacsony hőmérsékletben elkél a pulóver. Olgi nővér elmeséli, hogy az üzemet, amelynek megvalósításához a kormány több mint 356 millió forinttal járult hozzá, a közelmúltban adták át, de gyümölcsfeldolgozással ők már negyven éve foglalkoznak. Az indok, amiért nekikezdtek, egyszerű: eleinte csak saját maguknak és a vendégeknek főztek dzsemet. Több helyről szerezték be az alapanyagot, de volt, amikor a környékbeli családoktól vásároltak. Például fekete ribizlit.

– Abban az időben, amikor bekerültünk az EU-ba, a kistermelők nem tudták eladni a gyümölcsüket, vagy csak nagyon alacsony áron. Az egyik család egyszer azért könyörgött nekünk, hogy ne csak annyit vásároljunk tőlünk, amennyit terveztünk, inkább vegyük meg az egész termést, mert ezzel kisegítjük őket a bajból. Úgy éreztük, van ebben egy hívás, talán el kellene indulnunk ezen az úton – eleveníti fel emlékeit Zita nővér.

A környékbeli kistermelők támogatása a cél, másfelől a helyi gyümölcstermés feldolgozása és eljuttatása a fogyasztókhoz.      Fotó: Kurucz Árpád

 

Lélekgyógyítás

A rend tagjainak ekkor már lehetőségük volt egy fedél alatt élniük, de ehhez meg kellett tanulniuk azt a tevékenységet, amely majd a megélhetésüket segíti. A gyümölcsfeldolgozás kapcsán találkozott a két gondolat. 

Egyfelől a kistermelőkkel összefogva a környéken élők támogatása lett a cél, másfelől a Dunakanyar gazdag gyümölcstermésének feldolgozása és eljuttatása a fogyasztókhoz. Eleinte kis mennyiséget állítottak elő, majd egyre növelték az adagot, mert úgy tűnt, jó a lekvár, megveszik. Ehhez a nővérek közül többen is okleveles gyümölcsfeldolgozó szakképesítést szereztek, már csak azért is, mert sok kritériumnak kell megfelelnie egy-egy terméknek, hogy forgalmazható legyen.

– Ha azt mondom, kertészettel szeretnék foglalkozni, elvégzem a kertészeti egyetemet. Ha zongoratanárnő akarok lenni, beiratkozom az akadémiára. Ha Istennel akarok foglalkozni, elvégzem a teológiát! Tehát javallott, hiszen a szerzetes csak Istennek él – mondja Olgi nővér. 

– De ki az Isten? Nem nagy baj, ha tudjuk! Hiszen akit nem ismerünk, azt nem fogjuk szeretni. Olyan, mint amikor egy lány hozzámegy egy fiúhoz anélkül, hogy ismerné. Az ismerkedési idő arra való, hogy kiderüljön, összeillünk-e, vagy sem. Ha valaki rászánja magát a szerzetesi életre, jó lenne, ha tudná, kinek szenteli az életét, különben azt fogja hinni, csapdába ejtették. A diákévek alatt megismerheti a közösségünket, és beleláthat az életformánkba, majd könnyedén kimondhatja, hogy nem, ez nem nekem való! Mi főállású szerzetesek vagyunk. Vagyis a foglalkozásunk: szerzetes – magyarázza az apátnő.
Mielőtt elsietne órát tartani a rend egyetlen novíciájának Szent Benedekről, akinek a reguláját követik, muszáj megkérdeznem tőle:
– Nehéz volt meghozni a döntést?
– Nekem addig volt nehéz, amíg nem hoztam meg a döntést. Vegyész voltam a Chinoin gyógyszergyárban. Szerettem volna feltalálni valamit a rák ellen. De másvalamit találtam, ami ennél fontosabb. Hiszen a gyógyszerrel csak a testet gyógyítjuk, ami fontos ugyan, mert hordozza a lelket, de a test lelke, a személy örök, és ez sokkal fontosabb, mint hogy fáj a kezem.
A kezét meggyógyítom, utána repül tovább az illető, mint a madár. Na de ez is egy hatalmas rendnek köszönhető! 

Ha nem lenne rend az emberi szervezetben, nem tudnánk gyógyítani. És honnan a rend? Onnan, hogy a nagy Rendező megalkotta. Ha én ezt nem tanulom meg a teológián, akkor „csak” imádkoznék. Ám én most egészen másképp imádkozom. Hiszek, de nem vakon, hanem gondolkodom. Olykor lemegyek a Dunához, körülnézek, és azt mondom: ezt az én Uram alkotta. Mutassanak nekem még valakit, aki ilyet tud! – válaszolja Olgi nővér, majd megnyomja a távirányító gombját, hogy leereszkedjen mögöttünk az üzem ajtaja, és megnyíljon előttünk a kijárat.

Borítókép: Zita nővér a Boldogasszony Háza gyümölcsfeldolgozó üzemében. A rend évszázadokig mintagazdaságokat vezetett (Fotó: Kurucz Árpád)