Szomorú hőseink

A halálban nincs különbség. Az út, amely a halálba vezet, az viszont nagyon is különbözhet.

Miskolc, 2019. március 28. Egy katona virágot tesz egy síremlékhez a felújított I. világháborús katonatemetõben az átadás napján Miskolcon 2019. március 28-án. MTI/Vajda János Fotó: Vajda János

Háborúban meghalni elkeserítő és felháborító. Azt mondják erre, hogy kórházban meghalni is az? Azt mondják, hogy a halál maga elkeserítő és felháborító?
Igazuk van. Hallgassák csak a harminchét éves Juhász Ferencet, hogy ír a halálról: 

„Ott ült csont-szárnyaiba burkolózva, mint óriás-denevér csontváz, mint az idő kristálytornyain fönnakadt őshajó gigászi váza, gyermekkorom virágmintás viaszosvászon asztalánál és nagypórusú csontjainak árnyéka berácsozta házunkat, lárvapuha szívünket.”

Úgy ám, a halál ott ül mindegyikünk gyerekkori és felnőttkori asztalánál. Így aztán úgy gondolom, minden halott hősi halott, hiszen minden ember együtt él a halál tudásával.

Most viszont kifejezetten a háborúban elesett katonákra kéne emlékeznünk, akik persze a halálban már mind újra civillé lesznek, a katonaszív és a katonaagy éppen úgy rothad el a földben, mint a tanítóé, a hentesé, a muzsikusé. A halálban nincs különbség. Az út, amely a halálba vezet, az viszont nagyon is különbözhet.

Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének alcíme: avagy a gyermekek keresztes hadjárata. A könyv témája a háború. Vagy talán inkább a halál. Az értelmetlen, esztelen halál. Vonnegut 1945 februárjában, német hadifogságba esett amerikai katonaként átélte Drezda bombázását. (Átélte, vagyis nem lett hős. Egyszerű túlélő maradt, mondhatnám, ha nem gyanítanám, hogy túlélni mindig nehezebb, mint meghalni.) 

Amikor a hadászati szempontból érdektelen várost, a szászok Elba-parti Firenzéjét a brit–amerikai légierő gyújtóbombákkal fölégette, az amerikai hadifoglyok egy vágóhíd hűtőpincéjében élték túl a poklot, amelyben úgy kétszázezer német civil, főleg nők és gyerekek pusztultak el. Vonnegut maga is részt vett a hullák, „a rántottává égett” csecsemők eltakarításában. 

A könyv remekmű, nekem mégis csak egy mozzanata maradt meg az emlékezetemben. Az, ahogy az író gyötrődik. Éveken át emészti magát, és csak nem tudja megírni a történetet, amelytől pedig nyilvánvalóan szabadulni szeretne. Sok-sok évvel a történtek után elvonatozik egy hajdani katonatárshoz is, hátha az együtt emlékezés majd segít neki. Legnagyobb megrökönyödésére a katonatárs felesége leplezetlen utálattal fogadja. 

Mert azt hiszi, az író anekdotázni utazott hozzájuk. Hogy felelevenítsék ama hősi, nagy időket. Az asszony gyűlöli őt, a férjét is gyűlöli, gyűlöl minden embert, aki vágóhídra akar küldeni 18-20 éves gyerekeket. Gyűlöli azokat, akik aztán hősnek mondják az értelmetlenül lemészárolt kölyköket.

Budapesten, az Izabella utca 46. szám alatti épületben ma az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara működik. Az épület előtt, a bejárat mellett áll egy emlékmű. 1937-ben állították az első világháborúban elesettekre emlékezve. Ha arra járok, elnézem ezt a földre roskadt, feltűzött szuronyú puskájára támaszkodó fiatal fiút a hajdani Wesselényi Felsőkereskedelmi Fiúiskola világháborúban elesett diákjainak emlékművén. 

A húszas évek derekán ide járt Radnóti Miklós is. Ha másként alakul a történelem, talán ő is „hős” lehetne? Áldozhatta volna katonaként, fegyverrel is az életét? Az vajon jobb lett volna? Olyan halál, amilyenre a munkaszolgálatra hajtott, majd kivégzett költő vágyott: „egy bölcsebb, szép halál”?

Nem hiszem. Úgy gondolom, Vonnegut regényének dühös asszonya Radnóti halálán éppúgy feldühödött és elkeseredett volna. Ahogy a szobor láttán is. „Hiszen ez egy gyerek mundérban – mondaná haragosan. – Csak nemrég született, óvodás lett, nevelték, tanították, ha megbetegedett, gyógyították, beíratták iskolába, nemrég még az volt a dolga, hogy tanuljon, aztán elküldték meghalni.”

Nem lehet, hogy ne emlékeztessek rá: háború zajlik a szomszédságunkban. Mindegy, hogy igazságos vagy igazságtalan háború, mert igazságos háború nincsen, csak véres és kevésbé véres. „Régen azt írták, hogy édes és dicső dolog meghalni a hazáért. De a modern háborúban nincs a halálban semmi édes vagy dicső.” (Ez lehetne Ady, Lénárd Sándor, Bibó vagy Weöres Sándor is, de történetesen Hemingway.) 

Ukránok és oroszok halnak, és persze huszonéves kárpátaljai magyarok, meg civilek. És civilek futnak szerte, szegény földönfutók meg háromtonnás fekete városi terepjárókban menekülők. Emberek halnak olyan emberek miatt, akiket nem ismernek, olyan érdekekért, amelyekről nem tudnak. Azt hiszik, Oroszországért esnek el, Putyinért, Ukrajnáért, a hazáért. A meghalt civilek áldozatok lesznek, az elesett katonák hősök.

Több mint száz éve már, hogy minden május utolsó vasárnapján emlékezünk. Az 1917. évi VIII. törvény így szól: 

„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. 2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” 

Mi pedig teljesítjük a parancsot, a törvény, a hagyomány és az emberség parancsát. Emlékezünk, mert emlékeznünk kell szomorú háborúk szomorú hőseire. Halott ükapáinkra. Dédapáinkra és nagyapáinkra, akik talán még huszárként szolgáltak, majd estek el Galíciában, az Isonzó és Doberdó lövészárkaiban. Emlékezünk a Don-kanyar százezer fagyottjára, a torockói és balatoni csatákban elhullottakra, a székelyföldi Kárpátok védőállásaiban elesettekre, 1956 áldozataira. 

És most már, azt hiszem, nem tehetünk másként, most már emlékeznünk kell a szűkkeblű ukrán hazáért életüket áldozó magyarokra is. Emlékeznünk kell, mert itt vannak ­köröttünk, ahogy Juhász Ferenc írja: 

„A halottak felkiál­tanak. /A halottak néven szólítanak. / A halottak / jégvirág-kezükbe szorítják homlokomat. / Körűl-nyüzsögnek tekintetükkel, / mint vízbe-dugott lámpát / a halak.”

Borítókép: Egy katona virágot tesz egy síremlékhez a felújított I. világháborús katonatemetőben az átadás napján Miskolcon 2019. március 28-án (Fotó: MTI/Vajda János)