Narkisszosz tükre

Kepe Nóra társadalomkutató frissen megjelent, A közösségi média önimádó embere című könyvében a modern nyugati társadalmak közösségtől való elfordulását vizsgálja. Meg lehet-e feleltetni a technológiát a hatalom foucault-i felfogásának, és vajon van-e lehetőség a visszafordulásra, miután elveszítettük a kapaszkodóinkat?

Budapest, Kepe Nóra Fotó: Teknős Miklós

– Könyve a közösségi médiában megfigyelhető narcizmus történeti, orvosi és társadalomtudományos magyarázataival foglalkozik. Miért találta érdekesnek a témát?
– Reinhold Niebuhr teológus szerint az ember minden problémája közül a leggyötrőbb éppen önmaga. A könyv azt szeretné megérteni, hogy hogyan gondolkodunk önmagunkról a technológia hatására. A közösségimédia-felületek megjelenésével az, hogy mit tartunk értéknek, a közösségelvű gondolkodástól elmozdult az egyén ünneplése és az egyéniség felértékelése felé.

– Az individuumban való gondolkodás viszont már jóval a közösségi média előtt megerősödött.
– A XVIII. századtól a kapitalizmus kialakulásával járt kéz a kézben, amely lebontotta a protestáns értékeket, például a mértéktartást, hogy a puritán erkölcs ne álljon többé a nyereség útjába. Az emberi vágyak megismerése és felszabadítása szépen lassan a fogyasztásösztönzés eszköze lett. Az önimádatot aztán a bécsi pszichoanalitikusok fedezték fel a századfordulón. Ezt követően a 60-as és 70-es évek az Egyesült Államokban már az önimádatról szóltak. Sorra jelentek meg könyvek, cikkek egy új vallásosság felemelkedéséről, az én évtizedéről, amely a nemzet egészét veszélyezteti. A következő mérföldkő 1980 volt. Azóta a narcisztikus személyiségtorzulás (NPD) létező betegség, és kialakult a társadalomtudományi mérőrendszer is. A jelenség iránti érdeklődés az ezredfordulón futott fel újra. Itt fontos változás, hogy manapság egyre többet olvashatunk az önimádat előnyös oldaláról, ami az érdekérvényesítést, a romantikus kapcsolatokat, a karriercélok elérését illeti. Ez azt mutatja, hogy a társadalom egyre inkább elfogad bizonyos, az önimádathoz kapcsolt személyiségvonásokat, miközben maga a narcizmus fogalma is köznyelvivé vált.

Üzleti vállalkozás

– Mit jelent ez az elmozdulás?
– Képzeljünk el egy tízes skálát, amely saját magunk feladásától az önimádatig terjed. A középérték az egészséges önszeretet. Koronként változik, hova esik a norma: a kereszténység a skála csökkenő vége felé mozdult, a közösségi média korában pedig feljebb csúszott az önszeretet elfogadott mértéke.

– Ugyanakkor valóban van pozitív hozadéka is. Divatos szó az énmárka, számos területen megkerülhetetlen az önreklám. Művészek, vállalkozók esetén például fontos az online jelenlét a megélhetéshez. Hol a határ?
– Nem szabad elfelejteni, hogy minden közösségimédia-felület üzleti vállalkozás. A használat addig egészséges, amíg a celebek és a művészek is üzletként tekintenek rá, azaz nem személyiségük meghosszabbításaként, hanem hideg fejjel, „termékként” kezelik profiljukat. Nehéz dolog ez, mert az ember vágyik a visszajelzésre, ráadásul a virtuális személyiségünk vonzó, főleg a mindennapokhoz képest, ahol néha nem jönnek össze a dolgok, karikás a szemünk, vagy felszedünk pár kilót, és a nyaralások sem sikerülnek mindig olyan jól, mint ahogy a Facebook-fotókon tűnik. Ha egyre több mindent helyezünk át a virtuális térbe, egyre nagyobb lesz a szakadék a valódi életünk és a vágyott, közösségi médiában bemutatott élet között.

– Kutatások szerint a közösségi oldalak bizonyítottan negatívan hatnak az alvásra, fokozzák a depressziót és a testképzavart. Az önimádatról vannak kutatások?
– Orvosi értelemben a népesség alig öt százalékát diagnosztizálták NPD-vel. A társadalomtudomány érdekes módon nem talált összefüggést az önimádat és a közösségimédia-használat között. Nem igaz tehát, hogy a közösségi médiától önimádóbbak leszünk, az viszont igen, hogy aki narcisztikus személyiségjegyeket mutat, intenzívebben van jelen a felületeken. Az, hogy ennek ellenére a társadalom úgy érzi, és problémának tartja, hogy önimádóbbak vagyunk, mint korábban, azt jelenti, hogy még őrzünk valamit a régi világképből.

– A manipulált képek és a kifelé mutatott hamis boldogság a mindezt közvetítők mellett a fia­tal korosztályra is hatással van?
– A közösségi média a legnagyobb hatást a tizenévesekre gyakorolja, akiknek az énképe még nem szilárdult meg. Pár száz dollárért ma már rengeteg követőt lehet venni: a cégek tudják, hogy ezek nem igaziak, ám a fiatal csak azt látja, hogy az extrém kinézetű hírességek fotóit tízezrek kedvelik, ami megerősíti abban, hogy ez a követendő példa, ha népszerű akar lenni. Az Egyesült Államokban egy felmérés szerint az arcplasztikai beavatkozások 55 százaléka 2017-ben azért történt, hogy az illető jobban nézzen ki az Instagram-fotóin. Az elmúlt tíz évben aszerint módosult, hogy mit tartunk szépnek, hogy a közösségi oldalakon éppen mi volt népszerű.

Elveszett kapaszkodók

– Régebben azt mondták, hogy ha valaki híres Instagramon, az annyit ér, mintha gazdag lenne Monopolyban, ám mára ez gyökeresen megváltozott. A lájk hatalom, a technológia hatalom. Könyvében a technológiát a hatalom foucault-i­ felfogásának felelteti meg, a közösségi médiát pedig a XVIII–XIX. században kialakult hatalmi intézményekkel állítja párhuzamba.
– Michel Foucault francia filozófus szerint a hatalom önálló szociokulturális közeget, társadalmi berendezkedést és értékrendszert hoz létre, amely intézményekben ölt testet. Ilyenek voltak a XVIII. századtól az iskolák, a börtönök, a gyárak. Bár Foucault 1984-ben elhunyt, biztos egyetértene velem abban, hogy ma ilyen hatalmi intézmény a közösségi média is. Szerinte a hatalom kapcsolatokban születik meg, éppen ezért az emberek egyszerre tudnak továbbítói és csomópontjai is lenni. Ha mindezt lefordítom a technológia nyelvére, akkor az influenszerek a hatalom sűrűsödésének pontjai, akik sok embert befolyásolnak, és rajtuk keresztül árad szét az új kultúra. Mindez a kapitalista rendszer egészéhez hasonlóan akkor marad fenn, ha folyamatos növekedésre képes. A közösségi média újdonsága éppen ebben áll, hogy önszántunkból egyre mélyebben engedjük be az életünkbe, egyre több mindent osztunk meg magunkról, és mivel virtuálisan létezik, növekedése határtalan. Egy börtönben még csak azt tudták az emberről, amit látott az őr, a Facebookon már a nem kattintás is információt hordoz.

– A könyvben részletesen elemzi, hogy a technológiai fejlődés megváltoztatja tér- és időérzékelésünket. Azt írja, hogy a felületeken minden jelen idejű, és eltűnik egy pillanat alatt. Ezáltal mi sem tudunk létezni az időben, így elveszik a kötődés és a hagyomány. A felületek hatására hogyan változik meg maga a társadalom?
– Az emberi természetben van, ami örök és állandó. Az például, hogy szeretetre és biztonságra vágyunk, nem változik. Az, hogy ezt mitől várjuk, annál inkább. Ma a nyugati társadalmak a szélsőséges önmegvalósítást – például a nemátalakító műtéteket, a drogfogyasztást, a terhesség végéig végrehajtható abortuszt – hirdetik, még akkor is, ha ez láthatóan csak a magányt és a bizonytalanságot fokozza. A könyv éppen az embernek ezt az esendőségét akarja megmutatni: sorra veszi szociológusok munkáit, akik arról írnak, hogy a hagyományos világkép eltűnése miatti értékválság ahhoz vezet, hogy az ember elveszíti a kapaszkodókat az életben. Magára marad félelmeivel, legyen az egyéni probléma (identitáskeresés) vagy globális konfliktus (klímaváltozás, Covid, háború). Ha hiányzik a család megtartó ereje, nincs nemzeti konszenzus, megszűnik a vallás erkölcsi útmutatása, az egyén magára marad. Attól válik narcisztikussá, hogy a válaszokat kénytelen jobb híján önmagában keresni. A közösségimédia-felületek pedig kéznél vannak, itt meg tudja élni tökéletesnek gondolt valóját. „Önreprezentációs spirálba” kerül, egyre több mindent oszt meg, amire érkezik pozitív visszacsatolás, ezáltal pedig egyre jobban ráutalódik a felületekre. A mondai Narkisszosz annyira vágyakozott tökéletesnek hitt tükörképe után, hogy belehalt. Ugyanígy a közösségi médiában egy idő után már fontosabbá válik az ottani képünk, mint a valóság.

Lehetőség a visszatérésre

– Az elmúlt időszakban látható a tökéletességet mutató hamis tartalmak kritikája. Felhasználók mutatják meg testüket előnytelen pózokban, vagy beszélnek mentális problémájukról. Lehetséges a visszafordulás, ha a társadalmi igény ezt diktálja?
– Sajnos ez nem visszafordulás, inkább a rendszer része. Az LMBTQ- és testpozitivitást hirdető kampányokat új piacok bevonásának látom: a cégek felismerték, hogy a kisebbségi csoportok jól célozhatóak. Ha egy nagyvállalat társadalmi felelősségvállalás címén csinál kampányt, ne legyen illúziónk, a profitért teszi.

– Hogyan látja a jövőt? Visszafordíthatatlan a folyamat?
– Ezen már évszázadok óta vitatkoznak a gondolkodók. Rousseau, Spengler és Heidegger a maguk korában azt mondták, hogy az állványzat már fölénk nőtt, és azzal fenyeget, hogy az ember feladja szabad lényét. Én inkább azokkal tartok, akik szerint az ember hozza létre a technológiát, és noha a technológia formál minket, az ember marad az elsődleges, ezáltal pedig mindig marad lehetősége a visszatérésre. Tehát létrehozhatunk egy olyan világot, ahol ismét megerősítjük a közösségeinket, és mi használjuk a felületeket, nem fordítva.

Névjegy

Kepe Nóra, PhD (Marcali, 1990) társadalomkutató és kommunikációs szakember. Társadalom- és közgazdaság-tudományi diplomáit a Budapesti Corvinus Egyetemen, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte. Doktori fokozatának megszerzése óta a PPKE-BTK Szociológiai Intézetének óraadója. Első könyve A közösségi média önimádó embere címmel jelent meg.

Borítókép: Kepe Nóra (Fotó: Teknős Miklós)