Tunézia a francia gyarmati birodalom egyik államaként 1881 és 1956 között tartozott a nyugat-európai anyaország fennhatósága alá, függetlensége kivívásának egyik legnagyobb alakja pedig az ország későbbi első elnöke, a nacionalista Habib Burgiba volt. A hazafias államférfi ugyan 2000-ben elhunyt, hagyatéka azonban még ma is ott él a róla elnevezett sugárutaknak, mauzóleumoknak és emlékműveknek, illetve a tunéziaiak hétköznapi világlátásának köszönhetően. A dekolonizáció után ugyanis Tunézia sajátos pozíciót választott: az arab világ más országaihoz hasonlóan ugyan itt is előtérbe kerültek az iszlám tradíciók, de Burgiba annak a híve volt, hogy az immár egykori gyarmatosító országot követendő, egyfajta nyugati típusú modernizáció megvalósítása is szükséges a megfelelő fejlődéshez – a függetlenség biztosítása mellett.
Igyekezett tehát megtartani Franciaország társadalmi és kulturális értékeit, hatalmas hatást gyakorolva ezzel az 1950-es évek után született tunéziaiak minden generációjára.
Burgiba például a nyilvános visszaemlékezéseiben szinte alig beszélt az apjáról, miközben édesanyjáról rendszeresen magasztaló szónoklatokat tartott. Ezzel egyértelmű irányt mutatott a patriarchális társadalom elutasítására vonatkozóan, ami későbbi politikájának egyik legfontosabb pillére lett
– magyarázza kísérőm, Aymen a Tuniszban található Habib Bourguiba sugárúton állva, miután a feltűnően európai stílusú tunéziai nőkről kérdezem. A harmincas évei végén járó Aymen két múzeumnak is az igazgatója, szakdolgozatait pedig muszlim létére a kereszténységből írta, a legjobb forrásból tanulhatok tehát a hagyományos családi berendezkedés hátrányait felismerő Burgibának a nők társadalmi megreformálását célzó elnöki intézkedéseiről.
Az európaias arc ellenére azonban elmarta a turistákat az országból a szúszai üdülőkomplexum elleni 2015-ös terrortámadás. Az uniós tagállamok számára is a véres merényletektől való rettegéssel telt évek rányomták a bélyegüket az észak-afrikai ország idegenforgalmára. Pedig Tunézia a 2011-ben kezdődő arab tavasz egyik sikertörténetének számít:
itt kezdődött az arab világon végigsöprő tüntetéshullám, amelynek hatására több országban felkelésekkel igyekeztek megdönteni a hatalmon lévő autoriter rezsimeket.
Több-kevesebb sikerrel, de Tunézia inkább a kevés nyertes táborát erősíti, hiszen sikerült elmozdítani hivatalából az országot több mint húsz éven át irányító Zejn el-Abidin ben Alit, és megváltoztatni a tekintélyelvű rendszert. A rendszerváltás azonban a jólétet – egyelőre – nem hozta el: az azóta eltelt évek demokratikusan megválasztott kormányai egytől egyig összeroskadtak a gazdasági nehézségek alatt, és ezen a helyzeten a turizmust drasztikusan elapasztó koronavírus-járvány sem segített. Ugyan van egy valamelyest megerősödött alsó középréteg, de ezt annak tudatában kell értelmezni, hogy egyhavi átlagkereset körülbelül 95 ezer magyar forintnak felel meg, ebből adódóan az ország magyar pénztárcához mérve is rendkívül olcsó.
Nagy a szegénység, s ebből fakadóan az elégedetlenség is
– összegzi a helyzetet Aymen a partoktól távol horgonyzó luxus-üdülőhajókra mutatva, amelyek már régóta nem kötnek ki Tunézia partjainál a biztonsági helyzetre hivatkozva. Pedig a biztonsági helyzet semmivel sem rosszabb, mint mondjuk Berlinben vagy Párizsban; feltűnő például a rendfenntartó erők állandó jelenléte az utcákon. Katonák a csomópontoknál, az európai karácsonyi vásárokról ismert betontömbök a nagyobb közterek bejáratainál, átvilágítókapuk a hotelekbe való belépés előtt – ám ez a nyugati turisták számára semmilyen kényelmetlenséggel nem jár, sőt inkább a biztonságérzetet növeli.
A 12 millió lakosú országnak az sem válik előnyére, hogy nyugaton Algériával, keleten Líbiával határos, nem mellesleg pedig az országon keresztül húzódik Észak-Afrika egyik legnagyobb Európába irányuló migrációs útvonala. Olaszország, illetve Szicília ugyanis csak egy karnyújtásnyira van az észak-afrikai országtól, a szubszaharai régióból az öreg kontinensre igyekvő afrikaiaknak pedig egyszerűbb megoldásnak tűnhet, mint a polgárháborús Líbia. A tunéziai kormány ugyan mindent megtesz az átutazók megállítása érdekében, de pénz híján ez nem megy könnyen.
Aymen szerint ehhez a küzdelemhez nagyon jól jönne az Európai Unió segítsége, de ez egyelőre várat magára, így a tunéziaiak kénytelenek egyedül megküzdeni a problémával.
Mindennek hatása azonban egyáltalán nem érződik az üdülővárosok miliőjében, sőt: már egyből a főváros medinájában tudomásul vehetjük, hogy az úgynevezett szukok, azaz a fedett sikátorok és szűk utcácskák kaotikus labirintusait megtöltő piacok árusai messze nem olyan tolakodók és erőszakosak, mint például Törökországban, Marokkóban vagy épp Egyiptomban. A portékáikat úrias figyelmességgel kínáló kereskedők sokkal inkább a mentateáik szürcsölgetésével vagy készítményeik csinosítgatásával vannak elfoglalva, mintsem a turisták üldözésével, a szűk sikátorok pedig szokatlanul tiszták és rendezettek a más országok medináiban tapasztaltakhoz képest.
Ráadásul nemcsak Franciaország hagyott csókot a tunéziaiak kultúráján és építészetén, hanem az a körülbelül 85 ezer ember is, akik Európából, pontosabban az Ibériai-félsziget egykoron muszlim uralom alatt álló részéről, Andalúziából menekültek Tunézia partjaiig, hogy új otthonra leljenek. Különös, hogy Tunézia-szerte még ma is vannak olyan területek, ahol az emberek büszkén az andalúz muszlim közösség tagjaiként azonosítják magukat. Az andalúz hatás még a spanyolországi Andalúziában sem érezhető olyannyira, mint a macskaköves utcáiról és kék-fehér házairól ismert Szidi Bu Szaid nevű város egyik Földközi-tengerre néző kávézójában, egy zaccos török kávé társaságában. A görögországi Szantorinit megidéző hangulat pedig csak még különösebb lesz az arab kultúra utánozhatatlan vendégszeretetétől.
Borítókép: A Dar el-Annabi Múzeum előcsarnoka. Belülről is megcsodálhatjuk a hagyományos tunéziai építészetet (Fotó: Tóth Loretta)
