Felhők a hegynyeregben

Kodály Zoltán előtt fuvolázott, 13 éves korától színházban játszott, majd elvégezte a Zeneakadémiát. Megérintette a parasztzene, a hatvanas években a rock és a beatzene. A Sebő-együttessel megzenésített verseket adott elő, majd 46 éve megalapította a Kormorán zenekart. Közel hétszáz dal szerzője, amelyek közül több himnusszá vált. Néhányszor kopogtatott már a mennyország kapuján, de a Jóisten mindig visszaküldte. Koltay Gergellyel beszélgettünk, aki nemrég töltötte be hetvenedik életévét.

2022.06.21. Budapest Koltay Gergely, Kormorán Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

– A hatvanadik születésnapját zenésztársaival és barátaival az Uránia Nemzeti Filmszínházban koncerttel ünnepelte. Idén hogyan köszöntötték fel?
– A születésem napját szűk családi körben töltöttem, utána a zenekarral Erdélybe utaztunk. Másnap Torockón a koncert előtt köszöntöttek. Őszintén mondom, nem szeretem ünnepeltetni magam.
– Mi az, ami a zene kapcsán örömet szerez önnek?
– Ha éneklik a dalaimat.
– A Kormorán volt az első zenekar, amelyik Magyarországon vegyítette a folk- és a rockzenét. Mit szóltak ehhez a szakmában?
– A rockerek és a népzenészek is bolondnak tartottak, nem hitték el, hogy citerával, dudával, töröksíppal lehet rockzenét játszani. Minden népnek megvan a saját zenéje, stílusa, s mindegyik a népzenéből indul ki. 1977-ben egy külföldi fesztiválon nagy hatással volt rám a Canzoniere del Lazio olasz együttes, akik a népzenét rockkal ötvözték. Akkor gondoltam arra, hogy meg kellene teremteni a magyar folk-rockot. Furcsa helyzet volt, de harminc év után megváltozott, hiszen ebből hazánkban stílus lett. A Kormoránnal bejártuk Nyugat-Európát, egy holland menedzser, egy velünk egyidős srác szervezte a koncertjeinket. Az első években többet játszottunk külföldön, amiért egy picit itthon irigyeltek. Akkoriban csak háromévente lehetett nyugatra menni, de minket kiengedtek. Nem találtak fogást rajtunk, mert népzenét játszottunk, megzenésített verseket adtunk elő, kapósak és sikeresek voltunk. Megtanultunk a ringen belül bokszolni. Kiderült, hogy nyugaton ez már létező műfaj volt, ma úgy hívják: world music, világzene. Ami nincs. Latin zene van, ír, magyar, szlovák zene van, világzene nincs. De a brüsszeli bürokraták, az EBU, a European Broadcasting Union ezt találták ki. A Filharmónia a sanzonkategóriába sorolt minket.

Más fájdalmak

– Hogy lehet, hogy az elmúlt 46 évben hetvennél több muzsikus fordult meg a Kormoránban?
– Úgy vagyok vele, hogy valaki vagy jön utánam, vagy nem. Aki másfelé akar menni, az menjen arra. „Én megyek elöl, ti csak énekeljetek!” – hangzik el a Csillagok ösvényén című dalban. Gyakran mondom, minden koncertünk nagymise, és a dalok prédikációk. Törekszünk arra, hogy a színpad és a nézőtér ne váljon el egymástól, közösséget alkossunk. Mindenki érezze, milyen jó magyarnak lenni. Emiatt persze már sokan támadtak minket.
– A Kormorán 1976. december 16-án – Kodály születésnapján – lépett fel először az Egyetemi Színpadon a Holdfényt vetettem című műsorral. Hogyan fogadta a közönség?
– A 25. Színház izgalmas hely volt, mert egészen más szemlélettel készültek a darabok. Ott kezdte a pályafutását Cseh Tamás, a Kolinda, Sebő Ferenc, Halmos Béla és mi is. Oda járt az értelmiség. Személyes kapcsolatba kerültem Nagy Lászlóval, Szécsi Margittal. Aki meghallgatta a műsort, az rögtön érezte, hogy ez teljesen új hangvétel. Abban az időben három-négy klubban lehetett fellépni. Nekünk is volt egy kis pinceklubunk Zuglóban, később Szegeden. Az Ifjúsági Park utolsó koncertjét mi adtuk a Beatricével és a Bikinivel, mi léptünk fel utoljára az Egyetemi Színpadon és a Várklubban is. Egyre többet játszhattunk külföldi zenekarok előtt. Erdélyben, a Felvidéken, itthon még kisebb falvakban is éneklik a dalainkat, annak ellenére, hogy nem nagyon játsszák a rádiók. A határainkon kívül a dalszövegeink olyan érzelmeket váltanak ki, amelyekre mi itt nem is gondolunk. Mindenhol nyitott szívvel fogadják a Kormoránt, de kint mások a fájdalmak. Nagyenyeden odajött hozzám egy technikus, és azt mondta, hogy nagyon köszönik a koncertet, itt, a szórványban most óriási szükségük volt erre az embereknek. Öröm számomra, ha tudunk másfél-két órát adni nekik, amelyet felszabadultan tölthetnek el. Én nem zenésznek, hanem képzőművésznek készültem, de a zene elvitt a pályáról. Annyi maradt, hogy ha lehet, a lemezborítókat magam tervezem. Büszke vagyok, hogy a Kormorán logóját magam rajzoltam. Ma már tudom, hogy jó úton indultam el. Fiatalon beléptünk a dzsungelbe, nem tudtuk, merre kell menni, de vágtuk magunk előtt a bozótot. Aztán, aki akart, jött utánunk. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy mi az, amit valójában képviselünk. Lassan ébredtem rá, hogy ez igazából – tudom, hogy nagyképűen hangzik, de – küldetés. Három évvel ezelőtt a Kossuth-díjat a feleségem, Judit vette át, mert épp kórházban voltam. Amikor behozta, megfogalmazódott bennem, hogy mostantól három dologra kell nagyon figyelnem, és azt elfogadtatnom a zenekarral. Az első, hogy a munkánk óriási felelősséggel jár, a második, hogy szolgálatot végzünk a nemzetünkért, és a harmadik: ez valóban küldetés.

Kell még egy szó

– A Kormorán megalapítása után a Várszínházban dolgozott, zeneiskolában tanított, aztán Kecskeméten karnagy lett…
– …a rádióban főszerkesztő voltam, majd a televízióban zeneigazgató, utána a Petőfi Rádió intendánsa lettem. Onnan mentem nyugdíjba. A rádióban először a magnószalagokat vittem fel a raktárból a szerkesztőnek, majd én lettem a szórakoztató zenei főosztály vezetője. Ott el kellett döntenem, hogy mit képviselek. Úgy határoztam, hogy aki minőségi zenét produkál, az jöhet a műsorunkba. Ebből sok zűrzavar lett. A televízióban a legendát, Czigány Györgyöt váltottam. Gondolhatja, hogy néztek rám. Én egészen más módszerekkel dolgoztam, például adásba kerülés előtt minden anyagot megnéztem, és előfordult, hogy egy műsort nem engedtem át. Oltári botrány lett, mert híres televíziós rendező készítette. Volt olyan hétvége, amikor a szombat esti tévéműsornak nagyobb nézettsége lett, mint a híradónak. Mindig a legjobb minőséget kell produkálni. Ez belső szabály. Színházban is rendeztem, amit a bátyámnak, Gábornak köszönhetek, aki néha rám bízta egy-egy előadás megrendezését. Elvégezte a Műszaki Egyetemet, utána a Színművészeti Főiskolán a rendező szakot. Nemcsak mint testvérre néztem fel rá, hanem mint alkotó emberre is. A három nagy történelmi filmjéhez – Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona – engem kért fel zeneszerzőnek. Sokan ismerik a Honfoglalásból a Kell még egy szó és a Sacra Coronából a Ki szívét osztja szét című dalokat. A Kell még egy szó a Felvidéken benne van a magyar énekeskönyvben, a gyerekek az iskolában tanulják. A testvéremmel sokat dolgozunk együtt, félszavakból értjük egymást. Gábor azt mondja, hogy ő racionalista, én pedig naiv költő vagyok. Én azt mondom, ő naiv filmes, én meg racionalista zenekarvezető vagyok. Jól elvagyunk egymással.
– A kilencvenes években két játékfilmet is rendezett. Mindkettő – az Elektra mindörökké és a Titkos szeretők – Gyurkó László műveiből készült.
– Megkérdeztem a nagybátyámat, hogy megengedné-e, hogy rockoperát írjak a Szerelmem, Elektra című darabjából. Legyintett, jó, csináld meg. A televízión belül volt színházi szerkesztőség, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy megrendezzem Papadimitriu Athinával, Varga Miklóssal, Szulák Andreával, Hegyi Barbarával, Makrai Pállal. Már a forgatás előtt láttam magam előtt az egész filmet, mert képről képre lerajzoltam a beállításokat. Életem egyik legnagyobb élménye az a film.

Megvilágított kereszt

– Hány filmnek volt az operatőre?
– Több tucatnak, pontosan nem tudom. Gyerekkoromban Normál és Super 8-as kamerám is volt, rengeteg felvételt készítettem. A televízióban a színházi osztálynak operatőrként dolgoztam, és Gábor több dokumentumfilmjét én vettem fel. Nagyon büszke vagyok a Gyermekszív című munkámra, amelyben egy szívproblémával született kislány operációját követjük végig.
– Mikor érezte úgy, hogy „most tényleg letettem valamit az asztalra”?
– Olyan sikert sohasem értem meg, mint A Megfeszített című rockopera bemutatóján a Margitszigeten. Másik gyönyörű élményem 2006-ban Csíksomlyón A Napba öltözött leány című rockopera ősbemutatója. A színpadon ötszáz szereplő, két megvilágított kereszt, a nézőtéren tízezer ember. Örökre belém ivódott az a pillanat, amikor a felhők lehúzódtak a hegynyeregbe, s fölöttük megjelent a két fénylő kereszt.
– Pályázaton nyert pénzt a Kormorán zenekarról készülő filmre, amelynek címe: Folytassátok holnap. Ön lesz az operatőr?
– Nem, én rendezem.
– Hogyan tudja objektíven bemutatni a megalakulásukat, a dalok születését, a zenekar majdnem öt évtizedét?
– Ez legyen meglepetés azoknak, akik folytatják majd holnap.

Névjegy: Koltay Gergely zenész, zeneszerző, dalszövegíró 1952-ben született Budapesten. 1975-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola tanszakán. Gyerekszínészként több színházban szerepelt, hét évig a 25. Színház tagja volt. Két évig a Sebő-együttesben muzsikált, majd 1976-ban megalapította a Kormorán zenekart. 1988-tól a Magyar Rádióban dolgozott, 1997-től három évig a Magyar Televízió zenei szerkesztőségét vezette. Számos dal, rockopera, filmzene szerzője. 2017-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, két évvel később a Kossuth-díjat vehette át.

Borítókép: Koltay Gergely (Fotó: Kurucz Árpád)