Más fájdalmak
– Hogy lehet, hogy az elmúlt 46 évben hetvennél több muzsikus fordult meg a Kormoránban?
– Úgy vagyok vele, hogy valaki vagy jön utánam, vagy nem. Aki másfelé akar menni, az menjen arra. „Én megyek elöl, ti csak énekeljetek!” – hangzik el a Csillagok ösvényén című dalban. Gyakran mondom, minden koncertünk nagymise, és a dalok prédikációk. Törekszünk arra, hogy a színpad és a nézőtér ne váljon el egymástól, közösséget alkossunk. Mindenki érezze, milyen jó magyarnak lenni. Emiatt persze már sokan támadtak minket.
– A Kormorán 1976. december 16-án – Kodály születésnapján – lépett fel először az Egyetemi Színpadon a Holdfényt vetettem című műsorral. Hogyan fogadta a közönség?
– A 25. Színház izgalmas hely volt, mert egészen más szemlélettel készültek a darabok. Ott kezdte a pályafutását Cseh Tamás, a Kolinda, Sebő Ferenc, Halmos Béla és mi is. Oda járt az értelmiség. Személyes kapcsolatba kerültem Nagy Lászlóval, Szécsi Margittal. Aki meghallgatta a műsort, az rögtön érezte, hogy ez teljesen új hangvétel. Abban az időben három-négy klubban lehetett fellépni. Nekünk is volt egy kis pinceklubunk Zuglóban, később Szegeden. Az Ifjúsági Park utolsó koncertjét mi adtuk a Beatricével és a Bikinivel, mi léptünk fel utoljára az Egyetemi Színpadon és a Várklubban is. Egyre többet játszhattunk külföldi zenekarok előtt. Erdélyben, a Felvidéken, itthon még kisebb falvakban is éneklik a dalainkat, annak ellenére, hogy nem nagyon játsszák a rádiók. A határainkon kívül a dalszövegeink olyan érzelmeket váltanak ki, amelyekre mi itt nem is gondolunk. Mindenhol nyitott szívvel fogadják a Kormoránt, de kint mások a fájdalmak. Nagyenyeden odajött hozzám egy technikus, és azt mondta, hogy nagyon köszönik a koncertet, itt, a szórványban most óriási szükségük volt erre az embereknek. Öröm számomra, ha tudunk másfél-két órát adni nekik, amelyet felszabadultan tölthetnek el. Én nem zenésznek, hanem képzőművésznek készültem, de a zene elvitt a pályáról. Annyi maradt, hogy ha lehet, a lemezborítókat magam tervezem. Büszke vagyok, hogy a Kormorán logóját magam rajzoltam. Ma már tudom, hogy jó úton indultam el. Fiatalon beléptünk a dzsungelbe, nem tudtuk, merre kell menni, de vágtuk magunk előtt a bozótot. Aztán, aki akart, jött utánunk. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy mi az, amit valójában képviselünk. Lassan ébredtem rá, hogy ez igazából – tudom, hogy nagyképűen hangzik, de – küldetés. Három évvel ezelőtt a Kossuth-díjat a feleségem, Judit vette át, mert épp kórházban voltam. Amikor behozta, megfogalmazódott bennem, hogy mostantól három dologra kell nagyon figyelnem, és azt elfogadtatnom a zenekarral. Az első, hogy a munkánk óriási felelősséggel jár, a második, hogy szolgálatot végzünk a nemzetünkért, és a harmadik: ez valóban küldetés.
Kell még egy szó
– A Kormorán megalapítása után a Várszínházban dolgozott, zeneiskolában tanított, aztán Kecskeméten karnagy lett…
– …a rádióban főszerkesztő voltam, majd a televízióban zeneigazgató, utána a Petőfi Rádió intendánsa lettem. Onnan mentem nyugdíjba. A rádióban először a magnószalagokat vittem fel a raktárból a szerkesztőnek, majd én lettem a szórakoztató zenei főosztály vezetője. Ott el kellett döntenem, hogy mit képviselek. Úgy határoztam, hogy aki minőségi zenét produkál, az jöhet a műsorunkba. Ebből sok zűrzavar lett. A televízióban a legendát, Czigány Györgyöt váltottam. Gondolhatja, hogy néztek rám. Én egészen más módszerekkel dolgoztam, például adásba kerülés előtt minden anyagot megnéztem, és előfordult, hogy egy műsort nem engedtem át. Oltári botrány lett, mert híres televíziós rendező készítette. Volt olyan hétvége, amikor a szombat esti tévéműsornak nagyobb nézettsége lett, mint a híradónak. Mindig a legjobb minőséget kell produkálni. Ez belső szabály. Színházban is rendeztem, amit a bátyámnak, Gábornak köszönhetek, aki néha rám bízta egy-egy előadás megrendezését. Elvégezte a Műszaki Egyetemet, utána a Színművészeti Főiskolán a rendező szakot. Nemcsak mint testvérre néztem fel rá, hanem mint alkotó emberre is. A három nagy történelmi filmjéhez – Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona – engem kért fel zeneszerzőnek. Sokan ismerik a Honfoglalásból a Kell még egy szó és a Sacra Coronából a Ki szívét osztja szét című dalokat. A Kell még egy szó a Felvidéken benne van a magyar énekeskönyvben, a gyerekek az iskolában tanulják. A testvéremmel sokat dolgozunk együtt, félszavakból értjük egymást. Gábor azt mondja, hogy ő racionalista, én pedig naiv költő vagyok. Én azt mondom, ő naiv filmes, én meg racionalista zenekarvezető vagyok. Jól elvagyunk egymással.
– A kilencvenes években két játékfilmet is rendezett. Mindkettő – az Elektra mindörökké és a Titkos szeretők – Gyurkó László műveiből készült.
– Megkérdeztem a nagybátyámat, hogy megengedné-e, hogy rockoperát írjak a Szerelmem, Elektra című darabjából. Legyintett, jó, csináld meg. A televízión belül volt színházi szerkesztőség, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy megrendezzem Papadimitriu Athinával, Varga Miklóssal, Szulák Andreával, Hegyi Barbarával, Makrai Pállal. Már a forgatás előtt láttam magam előtt az egész filmet, mert képről képre lerajzoltam a beállításokat. Életem egyik legnagyobb élménye az a film.