Kobza Vajk fohászai

A hazai és nemzetközi, leginkább világzeneinek titulálható szcéna hallgatói főképp az úd, vagyis arab lant, illetve a koboz művészeként ismerik Kobza Vajkot. No meg arról, hogy évről évre megbízható minőségben és lankadatlan kísérletező kedvvel készíti különleges, improvizatív instrumentális albumait, különféle, egzotikus hangszereket megszólaltató társakkal. Idei, négyszámos kislemezén (kicsi, de erős és velős!), A zománc-mágus titkos imáin jól ismert lantja helyett kitharán játszik – ezzel gyakrabban találkozunk görög vázákon, mint élő ember kezében. Az ősi hangok kutatásában társa ezúttal a müncheni Thomas Gundermann, aki maori fúvósait összefésüli időn és téren át a kithara álomlátó harmóniáival – mikor anno a görögök és perzsák meg a maorik elkezdtek lírát, illetve ngurut, porotitit, putatarát, karanga manut és koauaut készíteni, sajnos nem volt lehetőségük összefutni (vagy inkább hajózni) egy közös zenélésre. Történelmi hangszertalálkozónak vagyunk hát fültanúi!

Valamint képzőművészet és zene találkozásának is, hiszen a címben szereplő zománcmágus nem más, mint a 2020-ban elhunyt Kátai Mihály György Munkácsy-díjas festő, zománcművész és polihisztor, aki munkásságával szintén a velünk élő ősmítoszok világának láthatóvá tételét szolgálta.
Virágzó, napsütötte kertünkre nyíló ajtó mellett hallgatom az első, Éjlények Scillában című tételt, és az ökörfarkkóró mellől egy kabóca olyan elánnal improvizál bele a muzsikába, hogy egyrészt föl kell tekernem a hangerőt, másrészt a cirpelés meglepően jól passzol ritmus és hangzás egészébe. Szóval Scilla éjlényei és Szentendre naplényei egyből megtalálják a közös hangot. Korábban is volt már hasonló élményem Kobza Vajk zenéje és a teremtett lények kapcsolódásáról: Illanás című albumát pár éve a macskám hallgatta végig figyelmesen, közben folyamatosan laposakat pislogva és a fotelt dagasztva. Ez macskául azt jelenti, hogy boldog eksztázisban van.A következő, rövidebb tétel a Naptemplomok rejtett vésetei. Itt a kithara zengése egymaga épít teret és gyújt fáklyát kollektív ősképeink homályba vesző mennyezetű, oszlopos csarnokában. Érdekes megfigyelni Kobza Vajk instrumentális munkásságában a címadás lélektani működését: ha figyelembe veszem a dalcímeket, az azok inspirálta képeket építi föl bennem a muzsika, ha meg nem veszem figyelembe, jön a magam fantáziája. A képzelet horizontja itt a végtelenbe nyúlik. És, bár meglepően hangozhat, de ezt a muzsikát nemcsak önfeledten képzelegve lehet hallgatni, hanem megnyugtató háttérzenének is vezetéshez, illetve táncolni is lehet rá, ha az ember nem ódzkodik a lassú és szétfolyó mozdulatoktól, vagy nem tart tőle, hogy lebegni kezd. De mivel e zenének tértágító hatása is van, a fejünket nem fogjuk beverni.A Hany Istók mondája című számban ismét együtt mesélnek a fúvósok a kitharával, itt a bevezetőben egy kis patakcsobogás is rásegít az atmoszférára. Mintha Thomas Gundermann az ősi titkokat suttogó szél illékony kottáiból játszana. Az albumzárás A zománc-mágus pirkadati fohásza, Kobza Vajk hangszere ismét egyedül fohászkodik, és röpít minket messzire. Egyébként, ha belefeledkezünk a kislemezbe, nem is érzékeljük, hogy új dal következik, csak a végén eszmélünk a hirtelen támadt csöndre, majd kezdjük elölről…
Ezt a lemezt hallgatva jut először eszembe, de Vajk egész munkásságára jogos egy irodalmi párhuzam: Kodolányi János kísérletezett hasonlóképpen a beszélt (vagyis a nyelvemlékek írott szövege alapján nehezen visszaadható) középkori magyar nyelv életre keltésével, mint lantosunk az ősi dallamokéval. Márpedig az elfeledett tudás és művészet élővé tételével a zenészeknek van a legnehezebb dolguk.

Egy, az ókorban használt hangszermásolat megszólaltatásakor alapul vehetjük a fennmaradt ábrázolásokat, a régi leírásokat, s a hangszer alakja, mérete, aránya, anyaga, illetve a vele együtt ábrázolt többi hangszer és azok környezete is behatárolja az adott instrumentum feltételezett hangszínét, hangzásvilágát és a lehetséges játékmódot is. Ám a jelenkor hatásai alól nem tudjuk teljesen kivonni magunkat, ezért az eredeti zenei játék megidézése már csupán érzésre, a belső sugallatot követve szólalhat meg. Az elcsendesedés, a zakatoló c(sili)vilizációból való kilépés sokban segítheti ezt az alkotói és felfedezői munkát. És elengedhetetlen az ihletettség, meg kell hogy jelenjen a belső szellemi égboltozaton a ’tűzfejű’ pap

– vallja Vajk.

A muzsikus nagy korkülönbségük ellenére jó barátságot ápolt a lemezt ihlető Kátai Mihállyal (a borítón is az ő képe, a Zenélő angyal-kísértetek látható), sokat járt pismányi házában, alkotóműhelyében. A festőművész egy mára letűnt világ élő, világító fáklyáját jelentette számára, és mélyebb érdeklődést ébresztett benne az archaikus kultúrák mitikus világlátása és az ókori műveltség kevésbé ismert és tudott részletei iránt.
Vajk tudatosan jár ezen az úton, bevallása szerint az eredendőből, végtelenből fakadó rezgéseket, hangokat keresi. Úgy véli:

életterünk tömve van a média-fán megtapadt élősködőkkel, sunyin beszivárgott, kápráztató gépekkel, idő- és agyzabáló kütyükkel, és iszonyatos, mikor az emberfia saját világának önkéntes gyarmatosítására eszmél.

Kátai Mihállyal együtt vallja:

A világban most éjszaka dúl, de üzenem nekik: mindenképpen felkel a Nap!

Kobza Vajk hiszi: a tudás felelősség. 

És aki felel ős-séggel, az tud tudás-szomjoltó italt vagy épp tudást tápláló ételt készíteni, de csak akkor, ha van miből merítenie.

A muzsikus célja az album négy dalával az, hogy minél mélyebbre nyúljon, hogy az emlékezet pereméről a végtelenre lessen, és méltó emléket állítson szellemi társának, az előtte járó zománcmágusnak.
(Kobza Vajk: A zománc-mágus titkos imái, szerzői kiadás, 2022)

Borítókép: Kobza Vajk bevallása szerint az eredendőből, végtelenből fakadó rezgéseket, hangokat keresi (Fotó: Bach Máté)