Valamint képzőművészet és zene találkozásának is, hiszen a címben szereplő zománcmágus nem más, mint a 2020-ban elhunyt Kátai Mihály György Munkácsy-díjas festő, zománcművész és polihisztor, aki munkásságával szintén a velünk élő ősmítoszok világának láthatóvá tételét szolgálta.
Virágzó, napsütötte kertünkre nyíló ajtó mellett hallgatom az első, Éjlények Scillában című tételt, és az ökörfarkkóró mellől egy kabóca olyan elánnal improvizál bele a muzsikába, hogy egyrészt föl kell tekernem a hangerőt, másrészt a cirpelés meglepően jól passzol ritmus és hangzás egészébe. Szóval Scilla éjlényei és Szentendre naplényei egyből megtalálják a közös hangot. Korábban is volt már hasonló élményem Kobza Vajk zenéje és a teremtett lények kapcsolódásáról: Illanás című albumát pár éve a macskám hallgatta végig figyelmesen, közben folyamatosan laposakat pislogva és a fotelt dagasztva. Ez macskául azt jelenti, hogy boldog eksztázisban van.A következő, rövidebb tétel a Naptemplomok rejtett vésetei. Itt a kithara zengése egymaga épít teret és gyújt fáklyát kollektív ősképeink homályba vesző mennyezetű, oszlopos csarnokában. Érdekes megfigyelni Kobza Vajk instrumentális munkásságában a címadás lélektani működését: ha figyelembe veszem a dalcímeket, az azok inspirálta képeket építi föl bennem a muzsika, ha meg nem veszem figyelembe, jön a magam fantáziája. A képzelet horizontja itt a végtelenbe nyúlik. És, bár meglepően hangozhat, de ezt a muzsikát nemcsak önfeledten képzelegve lehet hallgatni, hanem megnyugtató háttérzenének is vezetéshez, illetve táncolni is lehet rá, ha az ember nem ódzkodik a lassú és szétfolyó mozdulatoktól, vagy nem tart tőle, hogy lebegni kezd. De mivel e zenének tértágító hatása is van, a fejünket nem fogjuk beverni.A Hany Istók mondája című számban ismét együtt mesélnek a fúvósok a kitharával, itt a bevezetőben egy kis patakcsobogás is rásegít az atmoszférára. Mintha Thomas Gundermann az ősi titkokat suttogó szél illékony kottáiból játszana. Az albumzárás A zománc-mágus pirkadati fohásza, Kobza Vajk hangszere ismét egyedül fohászkodik, és röpít minket messzire. Egyébként, ha belefeledkezünk a kislemezbe, nem is érzékeljük, hogy új dal következik, csak a végén eszmélünk a hirtelen támadt csöndre, majd kezdjük elölről…
Ezt a lemezt hallgatva jut először eszembe, de Vajk egész munkásságára jogos egy irodalmi párhuzam: Kodolányi János kísérletezett hasonlóképpen a beszélt (vagyis a nyelvemlékek írott szövege alapján nehezen visszaadható) középkori magyar nyelv életre keltésével, mint lantosunk az ősi dallamokéval. Márpedig az elfeledett tudás és művészet élővé tételével a zenészeknek van a legnehezebb dolguk.
Egy, az ókorban használt hangszermásolat megszólaltatásakor alapul vehetjük a fennmaradt ábrázolásokat, a régi leírásokat, s a hangszer alakja, mérete, aránya, anyaga, illetve a vele együtt ábrázolt többi hangszer és azok környezete is behatárolja az adott instrumentum feltételezett hangszínét, hangzásvilágát és a lehetséges játékmódot is. Ám a jelenkor hatásai alól nem tudjuk teljesen kivonni magunkat, ezért az eredeti zenei játék megidézése már csupán érzésre, a belső sugallatot követve szólalhat meg. Az elcsendesedés, a zakatoló c(sili)vilizációból való kilépés sokban segítheti ezt az alkotói és felfedezői munkát. És elengedhetetlen az ihletettség, meg kell hogy jelenjen a belső szellemi égboltozaton a ’tűzfejű’ pap
– vallja Vajk.