Hetek óta nézi a fél világ a futball-világbajnokság mérkőzéseit. Nemcsak a pályán, hanem a nézőtéren történtek is figyelmet érdemelnek. A szurkolók olykor önmagukból kivetkőzve élnek meg örömöt, bánatot, dühöt. Csapatuk mezét öltik magukra, nemzeti színeikre pingálják az arcukat. A nemzetekkel való azonosulásnak is szemléletes példája a világbajnokság. Az Egyesült Államok játékosait is így buzdították honfitársaik. De aligha tudnánk elképzelni, hogy bárki indulatokra ragadtassa magát az Európai Unió kék alapon tizenkét csillagos zászlajába tekeredve. Az EU-t tekinthetjük ugyan egyfajta politikai közösségnek, de nem kínál olyan „azonosulási felületet” a polgárainak, mint a nemzeteik vagy éppen az amerikaiaknak a saját országuk. Ezzel a föderalista unió, az Európai Egyesült Államok propagálói vagy nem számolnak, vagy szándékosan hagyják ezt figyelmen kívül.
Az angol–walesi mérkőzés arra is példával szolgált, hogy a nemzeti identitás még egy adott ország – az Egyesült Királyság – polgárait is megoszthatja.
Ez a skótoknak is felettébb ismerős. Nincsenek ugyan jelen a világbajnokságon, viszont a brit legfelsőbb bíróság a napokban akadályozta meg, hogy újabb népszavazást tarthassanak a függetlenségükről. A skót függetlenség ügye a brexit, London uniós kiválása nyomán különös gellert kapott: a királyság északi részének lakói – ahogy a brit hasonlat mondja – a „hátsó ajtón”, önálló Skóciaként szeretnének visszatérni az Európai Unióba. Legalábbis az elszakadáspártiak. Ám Brüsszel nem akarja megkönnyíteni a dolgukat. Nem szeretne precedenst, nem akarja felerősíteni például a katalánok vagy a korzikaiak függetlenségi törekvéseit.
Viszont hiába akar az EU osztatlan közös teret biztosítani huszonhét ország félmilliárd polgárának, a rendezetlen nemzeti(ségi) kérdések továbbra is kísértenek Európában.
Aligha meglepő a történelem ismeretében, hogy ennek fő terepe továbbra is Kelet-Közép-Európa. Hollandia és Románia például – eltérő nemzeti érdekeik mentén – olyan elmérgesedett vitába keveredett a Bukarest schengeni tagságáról szóló döntés előtt, amely a valódi Egyesült Államokban (mármint az amerikaiban) elképzelhetetlen lenne mondjuk Ohio és Florida között. A bolgár és a román schengeni tagság másfél évtizedes, a horvátnak pedig évtizedes késleltetése azt üzeni Kelet-Közép-Európának: ne gondolják, hogy első osztályra váltottak jegyet az uniós vonatra. Romániában mintegy másfél millió magyar is él, és az európai integráció tökéletlenségének abszurd példájaként a trianoni magyar–román ez idáig schengeni külső határ is.
A nyugat-balkáni országok EU-csatlakozásának késleltetése eközben hosszas előszobáztatással ér fel.
Ha az unióban minden ország egyforma lenne, és – mint a liberális felfogás tanítja – csak az egyének jogait tartanák szem előtt, akkor nem rendre Magyarországnak kellene ütnie a vasat, hogy minél előbb vegyék fel Szerbiát.
Számunkra viszont a vajdasági magyarok sorsa elsőrangú nemzetpolitikai kérdés. A helyzetet megkönnyíti, hogy – kopogjuk le! – történelmileg talán példátlanul jó most a magyar–szerb viszony, míg korábban számos esetben a történelmi barikádok ellentétes oldalán harcolt a két nép.
Sokan tápláltak illúziókat azzal kapcsolatban, hogy az európai integráció majd megszünteti a nemzeti(ségi) kérdést. De nem szüntette meg – mégpedig szerencsére, mert ez arra utal, hogy a nemzeti önazonosságot mint az európai polgár egyik legfőbb kötődését nem lehet Beethoven Örömódájának dallamára felszámolni vagy államok mesterséges konglomerátumába beolvasztani, valahogy úgy, ahogy az olasz amerikaiak vagy a kínai amerikaiak elsősorban amerikaivá váltak, csak másodsorban maradtak olaszok és kínaiak.
Másfelől viszont sajnos nem szüntette meg: az EU, amely – az egyén emberi jogait zászlajára tűzve – körömszakadtáig harcol a szexuális vagy a betelepülő kisebbségekért, nem tud mit kezdeni az olyan őshonos nemzeti kisebbségekkel, mint a székelyek vagy a baszkok. Ezt Brüsszelben úgy mondják: nincs rájuk „joganyaga”.
Nyilvánvalóan arról van szó: a kollektív jogok érvényesítése sértené olyan országok érdekeit, mint Franciaország, Spanyolország vagy most már Románia, ezért nem is feszegetik.
Mindez azzal jár, hogy hosszú évtizedek alatt rendezetlen problémák maradtak velünk. Kopogjuk ezt is le, a magyar–román viszony volt sokkal rosszabb is a mostaninál, és ehhez nem kell visszamennünk az 1918–20-as megszállás idejéig, elég csak a közelmúltra gondolnunk. Köszönhető a javulás az RMDSZ stabilizáló bukaresti kormányzati szerepvállalásának is. Szlovákiában viszont – ahol éppen kormányválság borzolja a kedélyeket – nem töltenek be ilyen szerepet a magyarok. Mindenesetre unió ide vagy oda, az EU Alapjogi chartáját sértő 1945-ös Benes-dekrétumok, amelyeket (Cseh-)Szlovákia csaknem nyolcvan éve nem számolt fel, továbbra is komoly feszültségpontot jelentenek a két ország között. Rastislav Kácer, az új szlovák külügyminiszter feltűnően ingerült lett a hét elején, amikor – oldalán magyar kollégájával – ezzel kapcsolatban is kapott kérdést.
Talán a visegrádi együttműködés fenntartására való törekvés az oka, hogy a jelenlegi háborús helyzetben sem Budapest, sem Pozsony nem akarja egy ponton túl kiélezni a kérdést. Ez átmenetileg jó taktikai lépés lehet, de csak elodázza a megoldást: Közép-Európa nemzetiségeinek megbékéléséhez bizonyosan nem a kibeszéletlen sérelmek elfojtásán keresztül vezet az út.
Megkésettségével együtt is pozitív példa, mert sokat jelenthetett a magyar–szerb viszony javulásában és a múlt feldolgozásában a két ország államfőinek 2013-as, csúrogi közös főhajtása.
Konrad Adenauer német kancellár és Charles de Gaulle francia elnök 1958-as megbékélése pedig az új Európa egyik alapköve, ám amikor Nyugat-Európa jóváhagyta nyolc kelet-közép-európai ország 2004-es EU-csatlakozását, akkor azzal is tisztában lehetett: az új jövevények számos olyan sérelmet magukkal hoznak, amelyeket – mint az 1920-as trianoni szerződés esetében is – épp a Nyugat történelmi felelőtlensége idézett elő.
