A Góbé zenekar negyedik nagylemeze is napjaink egyik izgalmas és még egyre terjedő kulturális tendenciájának jegyében fogant: hogyan tereljük népdalkincsünk tiszta forrásának vizét a jobb híján popzenének mondott káosz óceánjába? És hogyan kapjunk a végén olyasféle muzsikát, amely egyrészt zenetörténeti előképzettség nélkül is élvezhető, másrészt azt a bizonyos tiszta forrást sem mocskolja össze? A történet egyik széle az, amikor a Bartók rádióban leadják az 1950-es években Székelyföldön gyűjtött, gyönyörű dudazenét. Az elhivatott gyűjtőknek általában nem állt rendelkezésre még adott kor hangrögzítési csúcstechnikája sem, így az efféle felvételek laikusnak ritkán élvezhetők. Inkább arra valók, hogy a mai muzsikusok és kutatók kisilabizáljanak belőle egy adott tájegységre jellemző dallamvariációt, díszítést. A másik széle meg az az ismert jelenség, amikor az egyszeri popsztár menedzserének eszébe jut, hogy a füstgép meg a lézershow mellé kéne egy hegedű meg egy fehér ló, és a refrénnél a konfettiesőben legyen még ezer darab patkószeg, mert azzal lehet pályázatot nyerni, és lőn teljes anakronizmus és kultúrtörténeti méltatlanság.
Szóval ennek a történetnek lenne valahol az egészséges, arany közepén a Góbé Élem című albuma. A zenekar 15 éve van a pályán, két éve új énekessel és nagybőgőssel gazdagodott. A hangzás kellőképpen sűrű, de profi is: a különböző rétegek nem kioltják, hanem erősítik egymást, pedig ilyen hangszerarzenált, valamint a vokálokat (négyen is énekelnek) nem könnyű egyensúlyba hozni. Szépen hallunk mindent pásztorfurulyától brácsán, tekerőlanton, tamburán, dudán át a dobig és a basszusig. Van is rendesen „alja” a legkülönbözőbb műfajokból kompilált zenének.
A popzeneiség esetünkben nem elektromos hangszerek, illetve elektronikus effektek beemelését jelenti, hanem – legpőrébben fogalmazva – ritmikai feszességet, amelyet a biztos dob-basszus alapok adhatnak meg.
Ennek praktikusan elég komoly jelentősége van: napjaink zenehallgatója ugyanis alkalmasint szívesen táncolna népi dallamokra, ám nem akar megtanulni néptáncolni, csak úgy élvezné a zenét a maga módján, kötetlenül. Mármost e szándék korántsem ördögtől való, s mivel fülünk és gyomrunk annyira hozzászokott már a világból mindenhonnan áradó basszus dörmögéséhez és lábgép dohogásához, sokan zsigerből kevésnek érzünk az önfeledt táncikáláshoz, teszem azt, egy ütőgardon nyújtotta ritmikai alapot.