Bár Szingapúr alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapestnél, mégis 5,7 millióan lakják – így a világ második legnagyobb népsűrűségű állama ez a negyvenezer lakosnak otthont adó Monaco mögött. A presztízsberuházásaival, illiberális demokráciamodelljével, nyugati szemmel szokatlanul szigorú szabályaival és merev igazságszolgáltatásával világszerte hírnevet szerző országban azonban elsősorban nem a „helyhiány” okozta az évtizedeken át tartó lakhatási problémákat, sokkal inkább a városállam etnikai és kulturális sokszínűsége.
Szingapúr ugyanis többnemzetiségű ország, ahol ma már a társadalom körülbelül 76 százalékát kitevő kínaiak javarészt békében élnek együtt a malájokkal (15 százalék), indiaiakkal (7,5 százalék) és más nemzetiségűekkel.
A viszonylagos béke azonban korántsem magától értetődő, sőt: gondos kormányzati tervezés eredménye, a különböző kulturális és vallási hátterű nemzetiségek együttélésével ugyanis kontinenstől függetlenül kéz a kézben járnak az etnikai és vallási feszültségek, az etnikai integrációs politika tehát a kezdetektől nagy figyelmet fordított arra, hogy a városállam fő nemzetiségeit arányosan „porciózza ki” az egyébként nagyrészt állami tulajdonban lévő lakótelepeken, elkerülvén ezzel a földrajzi szegregációt.
Attól kezdve ugyanis, hogy 1959-ben Szingapúr elnyerte a britektől való függetlenségét – és különösen azután, hogy Malajziától is különvált 1965-ben –, a politikai hatalom kiszámíthatósága szinte védjegyévé vált a városállamnak.
Abban pedig, hogy ez a kiszámíthatóság működni tudott, rendkívüli szerepe volt a modern kori Szingapúr alapítójának és első miniszterelnökének, Li Kuang-jaónak, aki a transzparencia és a korrupcióellenesség ígéretével (és az ígéret végsőkig való betartásával) kvázi egy láthatatlan társadalmi szerződést kínált az állampolgárainak, elérve ezáltal, hogy azok bízzanak az államban és a közigazgatásban. Li, illetve a mögötte álló Népi Akciópárt így már 1960-ban létrehozta a Lakásfejlesztési Tanácsot, hogy otthont teremtsen a gyorsan gyarapodó populációnak, a lakásépítési dömping mellett azonban még valamire oda kellett figyelni.
Össze kellett kevernünk őket. Azok, akik azt mondják, el kellene törölnünk a faji kisebbségekre vonatkozó lakásvásárlási és -eladási korlátozásokat, nem értik, mik azok a faji törésvonalak és milyen következményekkel járhatnak. Amiket bevezettünk, biztosítékok, amelyek megakadályozták, hogy a közösségek széttöredezzenek és elidegenedjenek egymástól
– így tekintett vissza a 2000-es években maga Li a problémára, s egyúttal azt is szentül hitte, hogy különböző fajok egymás mellett élése egyúttal arra is lehetőség, hogy lássák, hogyan boldogulnak szomszédaik, „ami arra ösztönözheti őket, hogy gondoskodjanak arról, hogy gyermekeiket jól neveljék, hogy előrébb jussanak az életben”.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a rasszizmus vagy a szegregációra való igény egy csapásra megszűnt volna Szingapúrban; a városállam vezetése számára azonban továbbra is fontos alapelv maradt a társadalmi keveredés ösztönzésének és a mai Nyugat-Európára jellemző bevándorlónegyedek – vagy ahogy a szingapúriak nevezik: enklávék – kialakulásának megakadályozása az állami lakótelepeken.
Az 1980-as évek végén aztán a különböző etnikumú lakosok közötti szegregáció ismét gyökeret vert, de a vezetés hamar reagált: a kormány 1989-ben állt elő az azóta is élő etnikai integrációs politikával: eszerint központilag szabályozzák, hogy egy adott városrészen belül hogyan oszlanak meg az etnikai csoportok. A társadalom legnagyobb részét kitevő kínaiak esetében így a határérték egy adott városrészen belül 84 százalék, míg a malájoknál 22, az indiaiaknál pedig tíz százalékban határozták meg a kvótákat. Noha az arányok az évek alatt minimálisan változtak, az elvek ugyanazok maradtak.
Amíg tehát a térképen jól elhatárolható egymástól a Chinatown Little Indiától vagy épp a muszlim negyedként számontartott, az Arab Street által kettészelt Kampong Glamtől, Szingapúr utcáit járva ennél sokkal színesebb – és vegyesebb – kulturális összkép tárul a szemünk elé.
A városállam legrégebbi hindu temploma, a Sri Mariamman például a kínai negyedben található, oldalában pedig kínai árusok bódéiból válogathatunk a szuvenírek között, és itt van a város egyik legfelkapottabb indiai étterme is. A város szívéhez, illetve az üzleti negyedhez közeli Chinatownnal ellentétben a muszlim negyed már sokkal csendesebb, a turisták is ritkán merészkednek tovább az aranykupolájáról híres Masjid Sultan mecsetnél vagy a színes falrajzokkal szegélyezett Bugis Streetnél. Mindenesetre bár a kínai, az indiai és a muszlim diaszpóra is híres arról, hogy a világ nagyvárosaiban szeretnek elkülönülten élni saját világukban, ennek Szingapúrban nyoma sincs – a tudatos társadalomformálás jelei az utcakép minden szegletéből visszaköszönnek.
S hogy ez mire elég? A ma már Oroszlánvárosként ismert egykori halászfalu a különböző listák szerint a világ harmadik-negyedik leggazdagabb és aktuálisan a harmadik legversenyképesebb országa, Ázsia pénzügyi központja, nemzetközi kikötőjével pedig a világkereskedelem meghatározó szereplője. A fejlődésorientált szemlélet és a gondos kormányzati tervezés azonban ehhez nem lett volna elég: a szingapúriak is kellettek hozzá.
