A szabadság himnusza

Lenyűgöző részletek Babits Mihály Kölcsey című esszéjéből.

Debrecen, 2023. január 18. Egy látogató megtekinti Kölcsey Ferenc végrendeletét a debreceni Déri Múzeumban 2023. január 18-án. Az eredeti kéziratban õrzött végrendeletet a Himnusz születésének 200. évfordulója és a magyar kultúra napja alkalmából lehet megtekinteni a múzeum Történeti Képtárában január 18-tól 22-ig. MTI/Czeglédi Zsolt Fotó: Czeglédi Zsolt

Többet beszéltek róla pár hét alatt, mint talán az egész száz éven át. Úgy kellett újra felfedezni; szinte elmerült a saját dicsőségében. Ahogy nagyjaink közül annyian. Már csak egy arany név volt, a saját sírja fölött. 

Már csak egyetlen verset jelentett, sőt inkább csak egy strófát. S ez a vers is olyan már számunkra, mintha nem is egy költő verse volna, hanem titokzatos módon mindnyájunké, az egész nemzeté. Aki a Himnuszt hallotta, nem a költőre gondolt. A nemzetre gondolt. Így azonosodott a költő nemzetével, hogy neve is már alig jelentett mást, mint a magyarság sóhajtó száját s fohászkodó keblét.

De éppen ez az elszemélytelenedés mutatta nagyságát. Olyan valaki volt, aki képviselni tudta a magyarságot. Akiből maga a magyarság beszélt: a magyarság, mely tudnivalóan nem annyira tömeg, mint inkább szellem. Nem a „milliók hangja…” Hanem az érzés, az öntudat, mely teljes gazdagsággal és erővel csak egyesekben él, néha csak kevesekben. Az idők ma megint megéreztették velünk ennek az öntudatnak szükségét; mint ahogy válságok idején eszmél az ember igazán magára.

Milyen minőségben képviselte Kölcsey a magyarságot, ahogy csak a legnagyobbak képviselhetik, a vezérszellemek? Kihez folyamodunk, mikor őt lapozzuk föl szorongattatásunkban, mint valami kalauzt vagy jóskönyvet? A költőhöz? A politikushoz? Bizonyos, hogy a legszebb magyar versek néhányát ő írta meg. 

De ha Parnasszusunk fejedelmeinek nevét kérdezik, nem ő jut eszünkbe. A politika elvonta a költészettől. Viszont a politikusok mégis inkább költőnek tekintették. „Kölcsey szónoklatokat írt az országgyűlésen”, mondja Kemény Zsigmond, „versek helyett az irodalom számára”.

A célt a cselekvésben látta, akár a politikusok. „Az élet főcélja a tett”, kiáltotta egyszer. Csakhogy a cselekvésben is a tökéletességet szomjazta, mint a költő a versben. Ideálja a görögség álma: a tökéletes szépség és igazság. Aggodalmasan kereste és nélkülözte ezt, s ez az aggodalmasság tette őt bírálóvá és elégedetlenné. „Én ha időm és alkalmam volna, az egész világot szeretném recenseálni”, írja Kazinczynak. És csak­ugyan egy nagyszerű versében, melyet közvetlen a Himnusz után írt, az egész világot „recenseálja”. Költőkkel szemben is ő a nagy „recensens”, irodalmunk első kritikai lángelméje. Sokan még ma is rossz néven veszik kíméletlenségét, mellyel a legnagyobbak gyengéire is rátapintott.

Ugyanezt az aggodalmas szigort alkalmazta a politikára. Kiterjed ez adatainak gyűjtésétől kezdve országgyűlési beszédeinek stilizálásáig. Most, az évforduló alkalmából csodálkozva fedezték föl az első magyar falukutatót abban, akit feszesen dikciózó s mondatainak ritmusára mindenek fölött ügyelő szónoknak ismertek. A valóságban a magyar nép életének és viszonyainak vizsgálata ugyanabból az aggodalmas lelkiismeretességből fakadt nála, mint a körmondatok zengzete. A tökéletesség szomja mindenütt: a tökéletes szépségé és igaz­ságé. S ennek csak végső betetőzése, hogy mikor a megváltozott utasítások folytán nem cselekedhetett többé eszményei és elvei szerint, lemondott képviselői megbizatásáról, s visszavonult a politikától.

[…] Szó sincs róla, hogy szabadságrajongása csak a korszellemből fakadt volna, a század liberális áramából. Ezt magával hozta, „büszke magyar”, keletről, ahol „fájának törzsöke nőtt”. Ifjúkorában szerelmi ódát írt a szabadsághoz, Hozzá címen, sapphói mértékben. Később, amikor a Himnusz-ban a magyar történet viszontagságait sorolja föl, a legnagyobb szerencsétlenség, amire gondolni tud, ami a végső fohászt előkészíti és indokolja, nem a tatár, nem a török pusztítása, nem a „vérözön” és a „lángtenger”. Nem, hanem az, hogy „a holtnak véréből” nem virul szabadság, hogy mindez a sok szenvedés és vértanuság nem szerezte meg számunkra az egyetlen, a legnagyobb kincset… Az egész költemény ezen sarkallik. Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni.

A szabadság, amire a politikus-költő szomjazik, amit őriz és kiterjeszteni akar, a történeti magyar szabadság, a magyar nemzet és a magyar ember ősi szabadsága, az ősi alkotmány szabadsága. Ebben az egyben konzervatív, noha egyébként mindenben újító, „reformszellem”, aki nem azt nézi, „mi van most”, hanem „ha az ami van, jól van-e? S a nemzet és a kor szükségi változást, eltörlést és újítást nem kívánnak-e?”

Nem mintha kritikátlanul leborulna a korszellem előtt; sőt gyakran gúnyolja is annak „mágiás” hatalmát. Nagy tanulság nekünk abban is, amiben haladó és európai, abban is, amiben makacs és magyar. Magyarországot modernné kívánja, boldog nyugati országok társává, egyenlő színvonalon. De esze­ágában sincs, hogy az ősi magyar alkotmányt odaadja a korszerű haladás tállencséjéért. 

„Nem egyszer hallottam a gondolatlan állítást”, mondja, „hogy törvényeink és egész polgári alkotmányunk a régen mult századok körülményei között támadván, az újabb kor megváltozott helyzetéhez többé nem illenek s azokat másokkal kellene felcserélnünk. De vajjon lehet-e idő, mikor az emberiségnek kevesebb szüksége legyen a szabadságra s abból folyó jótéteményekre, mint egykor volt? Miért a mi szabadságunkat őrző szent alkotmányt semmivé tenni? Hogy emberi jussainkat elveszessük? Annyira elalacsonyult talán senkise leszen, hogy e természet ellen való óhajtás benne támadhasson”. Fontolnivaló, prófétai óvás. Mintha nem is több mint száz évvel ezelőtt írták volna.
 

(Részletek Babits Mihály Kölcsey című esszéjéből, 1938)

Kétszáz éve, 1823. január 22-én tisztázta le Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát, így ez a nap 1989 óta a magyar kultúra napja.

Borítókép: Egy látogató megtekinti Kölcsey Ferenc végrendeletét a debreceni Déri Múzeumban 2023. január 18-án (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)