Ki gondol Afrikára?

Az egyetlen ok, amiért Afrika bármikor pénzt kap, az a saját teljesítménye, valamint az ottani – külföldi – befektetések védelme.

Zaria, 2021. május 15. Nigériai asszony és gyermeke halad el Ahmed Nuhu Bamalli zariai emír palotája mellett az észak-nigériai Zaria városban 2021. május 14-én, a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró háromnapos íd al-fitr ünnep második napján. MTI/EPA/Akitunde Akinleye Fotó: Akitunde Akinleye

Viszonylag gyakori szokás azt kijelenteni, hogy az előttünk álló időszak Afrikáé lesz, mondjuk egy évtizedről vagy évszázadról legyen szó. A közlő mindig egy európai vagy amerikai politikus, aki ezzel jelzi, milyen közel áll hozzá a fekete kontinens, és mennyire együttérez az ott élőkkel, s feltételezhetően megnézte a Fekete Párduc című Marvel-filmet is, amelyben minden főhős fekete, és Afrikában él egy idealizált, szuperfejlett országban. Aztán végül sose lesz az év-évtized-évszázad Afrikáé, mert valójában nem lehet az övé.

Mert ott már olyan mélyen gyökerező kapcsolatok vannak, olyan berögzült viszonyrendszerek és viselkedési formák, hogy azokon nem tudnak egyszerű reformok változtatni. Afrika természetesen megérdemelné a jólétet, ahogy mindenki mindenhol megérdemelné, de sajnos az élet nem ilyen versenyfutás, hogy alapvetően erkölcsi okokból valaki kap egy csomó pénzt, a másik pedig, mert nem olyan kedves és szimpatikus, csak tökmagot. Ahogy Afrika se fog soha azért pénzt kapni, mert szegény. Az egyetlen ok, amiért Afrika bármikor pénzt kap, az a saját teljesítménye, valamint az ottani – külföldi – befektetések védelme. Az említett politikusok természetesen kijelentésüket mindig amolyan antirasszista felhanggal szokták megtenni, jelezvén, tudják, hogy Afrikában fekete bőrű emberek élnek, és így jogos, hogy gondolnak rájuk. Pedig nem gondolnak.

Afrikára soha senki nem gondol, csak az afrikaiak maguk.

Pontosabban Franciaország gondol, hiszen ma is nyolc nyugat-afrikai ország használja a nyugat-afrikai CFA-frankot nemzeti pénznemként, míg hat közép-afrikai ország a közép-afrikai CFA-frankkal fizet. Ezek egymással teljes paritásban vannak, felcserélhetőek, átválthatóak. Árfolyamuk egyszerű, száz CFA-frank 0,152 euró. A CFA-frank ugyanis a régi francia frankhoz van kötve, amely ugyan nem létezik, de az átváltási ráta ismert a francia frank és az euró között.

A CFA-frank központi bankja Párizsban van, így a nyolc plusz hat afrikai állam pénzügyi terveit lényegében Franciaország láttamozza, esetleg ellenzi. Így a nagy reformot is szorgalmazta, hogy a CFA-frankot 2020-ban váltsa fel az eco névre hallgató új pénz, amely amolyan afrikai euróként gazdagságot hoz a volt francia gyarmatoknak, ha képesek a feltételeket teljesíteni. A kijelölt dátumra egyedül Togo volt képes megfelelő számokat és jogi környezetet felmutatni, ez pedig – elég csak a térképre tekinteni, s ott megkeresni Togót – nem volt elegendő. A jelen helyzetben úgy gondolták az érintett államok, hogy nem kell rohanni, a jövő úgyis Afrikáé, így 2027-ig, több lépcsőben közelítenek az eco bevezetéséhez. Párizs pedig elfogadta a tervet.

Eközben pontosan ugyanúgy folyik a fekete kontinens élete, mint korábban mindig. Nem arról van szó, hogy mindig mindenki meghal, martalócok támadnak a falvak lakosságára, gyilkos vírusok pusztítják a kimondhatatlan nevű országokat. Ezek is megtörténnek, de lényegében ami Afrikában történik, az ott is marad. Nem lesz világhírű egy-egy zseniális művészük, hacsak nem kell feltölteni a fekete kvótát valamely díjkiosztón, nem születnek új találmányok valamely afrikai egyetemen vagy kutatóintézetben, nem csodálkozunk rá Afrika kiváló sportolóira. Igen, lehet Marokkót említeni mint Afrika kiváló képviselőjét a katari focivébén, de a Maghreb kulturálisan igencsak távol van a Fekete-Afrikától, ráadásul lényegé­ben Franciaország B-válogatottja volt az a csapat, olyan játékosokkal, akik feltételezték, hogy sose játszanak majd trikolórban, így marad a régi haza. Tunézia ugyanezzel küzd, s ugyancsak nem volt rossz. De a gigászi Afrikából ez a két felvillanás édeskevés.

A Szaharától délre fekvő vidékeken roppant régóta fennálló, rendkívül rossz hatalomgyakorlási rendszer honosodott meg, és senkinek sem áll érdekében ennek megváltoztatása.

Afrika vezetői saját népeiket zsákmányolták ki a történelem során folyamatosan, ezt a rendszert pedig örömmel használták ki a sokkal hatékonyabb és fejlettebb európai gyarmatosító nemzetek. A ma bőven patakzó krokodilkönnyek az óceán túlpartján vagy a Brit-szigeteken semmit se érnek, esetleg az önmagukat jó embernek tartó antirasszista aktivisták kapnak tőlük szívdobogást. Pedig egész Afrika lényegében egy hatalmas CFA-frank-átváltó automata. Óriási lehetőségek a nyersanyagok és a kulturális közelség miatt, fél évezredes hajózási útvonalak és egykori part menti faktorházak körül kiépült európai stílusú városok segítségével ma is kiszivattyúzható Afrikából a pénz, és bizony ma is elég egy gyöngysor egy helyi vezető megvásárlására. Ez ugyanakkor kicsit se menti fel az afrikai vezetőket, akik következetesen elhanyagolják országaik vezetését, sőt a zavarosban halászva kihasználják az adódó helyzeteket.

Nigéria a kontinens egyik legnagyobb hatalma. A napokban újra lecsapott egy banda egy templomra, amelyet felgyújtott, és megégette a plébánost. Vallási ellenségeskedés lenne? Hát hogyne! Nigéria nem egységes nemzetállam, itt törzsek uralkodnak egy-egy térség felett, más nyelven beszélnek, más vallást követnek, mások a szokásaik, és évezredek óta gyilkolják egymást. Ha Európa figyelne ­Afrikára, tudná, hogy az európai szokások és országhatárok itt nem érvényesek. Mindenesetre kizárólag Magyarország jelezte, hogy gyorssegélyt küld a kiégett templomba. Mert Magyarország európai ország, és megpróbálja megvédeni az ottani értékeit. Ez pedig ebben az esetben a kereszténység.

Borítókép: Nigériai asszony és gyermeke halad el Ahmed Nuhu Bamalli zariai emír palotája mellett az észak-nigériai Zaria városban 2021. május 14-én, a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró háromnapos íd al-fitr ünnep második napján (Fotó: MTI/EPA/Akitunde Akinleye)