A könyvtáros foglalkozásához az a sztereotip képzet társul, hogy tudósforma, szemüveges alak ül egy könyvekkel zsúfolt teremben, és elmélyülten olvas, esetleg katalóguscédulákat rendezget. Arató Antal élete és pályája eleven cáfolata ennek a tévképzetnek; talán öröklött génjeiből, de mindenképp a XX. század történelmi fordulataiból következően igencsak mozgalmas életút adatott neki.
Minden azzal kezdődött, hogy „rossz családba” született; nagyapja Horthy Miklós alatt magas rangban szolgált a Monarchia haditengerészeténél, édesapja a Magyar Királyi Honvéd Folyamőrség kapitánya volt. Így aztán szinte előrelátható fordulat volt a nyolcéves kisfiú életében, hogy családját Óbudáról kitelepítették a Jászságba.
A tábornoki rangját – a helyi körülmények között komikusnak ható – méltósággal viselő nagyapa, a mindenféle alkalmi és segédmunkát elvállaló édesapa, az egyre súlyosbodó neurózissal küszködő édesanya, valamint a két fiú, Pisti és Anti nyomorúságos körülmények közé kerültek.
A kisfiú hamar rájött arra, hogy az életben alapvetően kétféle módon lehet boldogulni: egyrészt ki kell használni az olykor kiskapuk formájában megnyíló lehetőségeket, másrészt derűs lélekkel, vidám természettel a nehézségek leküzdhetők, esetleg kikerülhetők. Az 50-es évek elején eszmélkedő Anti megtanulta a túlélés trükkjeit; ministránsként időnként megdézsmálta a perselypénzt a plébános szemhunyása mellett, később, könyvtárosként a be nem könyvelt késedelmi díjak fillérjeiből vásárolt magának reggelire kiflit.
Gyermekkorában baleset folytán elveszítette bal szeme világát, ez a tragédia sok tekintetben meghatározta életútját. Mégis véletlenül lett könyvtáros, először Pesterzsébeten, aztán Jászberényben, majd Budapesten, 1994-től a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár igazgatójaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Szintén véletlenül ismerkedett meg az egyik legizgalmasabb kisgrafikai műfajjal, az ex librisszel, amelynek idővel országos hírű gyűjtője, értője és szakírója lett.
A könyvtárosság úgy tartja számon Arató Antalt mint a könyvállomány-gyarapítás szakértőjét, az életinterjú epizódjaiból azonban olyan kép rajzolódik ki róla, hogy legfőbb törekvése mindenütt és mindig az volt, hogy a könyvtárat a közművelődés pezsgő színterévé tegye. Író-olvasó találkozók sokaságát szervezte, olvasótáborok kiscsoportvezetője volt, rendszeresen rendezett tárlatokat, vetélkedőket, szavalóversenyeket, színielőadásokat. Mindeközben kertet művelt, vadászott, cikkeket publikált a könyvtári és a képzőművészeti sajtóban.
Ideálja volt a tartalmas, ám szabad élet, az élménygazdagság és a könnyedség összhangja. Életében párosult a népművelés, az elmélyült kutató- és gyűjtőmunka a szüreti mulatságokkal, a horgászatokkal és olyanféle kalandokkal, amelyek után a főnökei vagy az illetékes pártszervezetek vezetői meg-megdorgálták. Arató Antal életregényének számos tanulsága lehet.
Azon túl, hogy példázza, a forgandó és rendszerint rossz arcát mutató történelem miként avatkozik be az egyén életútjába, arra is minta, hogy a leghátrányosabb élethelyzetből is ki lehet evickélni ügyességgel, humorérzékkel, bohém könnyedséggel.
