A könyvtáros foglalkozásához az a sztereotip képzet társul, hogy tudósforma, szemüveges alak ül egy könyvekkel zsúfolt teremben, és elmélyülten olvas, esetleg katalóguscédulákat rendezget. Arató Antal élete és pályája eleven cáfolata ennek a tévképzetnek; talán öröklött génjeiből, de mindenképp a XX. század történelmi fordulataiból következően igencsak mozgalmas életút adatott neki.
Minden azzal kezdődött, hogy „rossz családba” született; nagyapja Horthy Miklós alatt magas rangban szolgált a Monarchia haditengerészeténél, édesapja a Magyar Királyi Honvéd Folyamőrség kapitánya volt. Így aztán szinte előrelátható fordulat volt a nyolcéves kisfiú életében, hogy családját Óbudáról kitelepítették a Jászságba.
A tábornoki rangját – a helyi körülmények között komikusnak ható – méltósággal viselő nagyapa, a mindenféle alkalmi és segédmunkát elvállaló édesapa, az egyre súlyosbodó neurózissal küszködő édesanya, valamint a két fiú, Pisti és Anti nyomorúságos körülmények közé kerültek.
A kisfiú hamar rájött arra, hogy az életben alapvetően kétféle módon lehet boldogulni: egyrészt ki kell használni az olykor kiskapuk formájában megnyíló lehetőségeket, másrészt derűs lélekkel, vidám természettel a nehézségek leküzdhetők, esetleg kikerülhetők. Az 50-es évek elején eszmélkedő Anti megtanulta a túlélés trükkjeit; ministránsként időnként megdézsmálta a perselypénzt a plébános szemhunyása mellett, később, könyvtárosként a be nem könyvelt késedelmi díjak fillérjeiből vásárolt magának reggelire kiflit.
Gyermekkorában baleset folytán elveszítette bal szeme világát, ez a tragédia sok tekintetben meghatározta életútját. Mégis véletlenül lett könyvtáros, először Pesterzsébeten, aztán Jászberényben, majd Budapesten, 1994-től a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár igazgatójaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Szintén véletlenül ismerkedett meg az egyik legizgalmasabb kisgrafikai műfajjal, az ex librisszel, amelynek idővel országos hírű gyűjtője, értője és szakírója lett.
A könyvtárosság úgy tartja számon Arató Antalt mint a könyvállomány-gyarapítás szakértőjét, az életinterjú epizódjaiból azonban olyan kép rajzolódik ki róla, hogy legfőbb törekvése mindenütt és mindig az volt, hogy a könyvtárat a közművelődés pezsgő színterévé tegye. Író-olvasó találkozók sokaságát szervezte, olvasótáborok kiscsoportvezetője volt, rendszeresen rendezett tárlatokat, vetélkedőket, szavalóversenyeket, színielőadásokat. Mindeközben kertet művelt, vadászott, cikkeket publikált a könyvtári és a képzőművészeti sajtóban.
Ideálja volt a tartalmas, ám szabad élet, az élménygazdagság és a könnyedség összhangja. Életében párosult a népművelés, az elmélyült kutató- és gyűjtőmunka a szüreti mulatságokkal, a horgászatokkal és olyanféle kalandokkal, amelyek után a főnökei vagy az illetékes pártszervezetek vezetői meg-megdorgálták. Arató Antal életregényének számos tanulsága lehet.
Azon túl, hogy példázza, a forgandó és rendszerint rossz arcát mutató történelem miként avatkozik be az egyén életútjába, arra is minta, hogy a leghátrányosabb élethelyzetből is ki lehet evickélni ügyességgel, humorérzékkel, bohém könnyedséggel.
A nyolcvanéves Arató Antal vallomása a kitűnő mesélő elevenségével, az emlékezet rendszerező logikájával és természetes spontaneitásával, az anekdotázó izgalmas stílusával ad számot az elmúlt évtizedek kortörténelméről, kultúrpolitikájáról, művelődési törekvéseiről, értelmiségi magatartásformáiról. És arról, miként vált egy osztályidegen, a társadalom perifériájára lökött, látássérült fiatalemberből a magyar könyvtárosság országszerte ismert és becsült személyisége, egyben jeles értelmiségi, aki sokat tett azért, hogy mások is elinduljanak a mélyen gondolkodó entellektüellé válás útján.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
