A skót származású, New York-i író-rendező, Charlotte Wells bemutatkozó filmje 16 Brit Független Filmdíj-jelölést kapott, ami lenyűgöző siker, ráadásul azóta főszereplőjét, Paul Mescalt nagy meglepetésre Oscar-díjra jelölték. A Volt egyszer egy nyár azonban nem véletlenül okoz izgalmat májusi cannes-i premierje óta: magabiztos, gyönyörűen visszafogott, mégis érzelmileg lebilincselő felnövéstörténet. Wells pontosan tudja, mit csinál, és történetmesélése éppoly pontos, mint amennyire átható. Filmje összetartozásról, fájdalmas veszteségről és az emlékezésről szól, a néző pedig azon kapja magát, hogy mélyen belemerül szereplőinek égszínkék úszómedencéjébe, és keresi a nap sugarait.
Emlékszünk még a házi videókra? A VHS-kazettás „kamkorder” a családi vakációk egyik legfontosabb tartozéka volt, és mindig akadt valaki, aki az összes pillanatot meg akarta örökíteni, a látszólag jelentékteleneket is. Az újrajátszás az emlékezés eszköze volt, ami néha olyan dolgok megértéséhez vezetett, amelyekhez talán túl fiatalok vagy tudatlanok voltunk elsőre. Charlotte Wells visszarepít minket a kilencvenes évekbe, és pontosan azt a megfoghatatlan érzést ragadja meg, amely a tudás és a nemtudás szűk terében lakozik.
Egy törökországi nyár emlékei
Calum (Paul Mescal), a harmincéves fiatal apa és 11 éves lánya, Sophie (Frankie Corio) Törökországban nyaralnak. A szálloda személyzete a Macarenára táncol, a kissé megkopott létesítmény szobáihoz tartozik egy úszómedence, egy biliárdasztal és néhány, érmével működő játékgép. Sophie kuncogva kamerázza ágyon ülő apját. A kislány koravén lélek, aki az anyjával él, ez a mostani, apjával töltött nyaralás kapcsolatuk megnyugtató megerősítésének, kötődési gyakorlatnak tűnik. Wells lassan, de biztosan vonja be a nézőt kettejük életébe: megtudjuk, hogy Calumnak nincs elég pénze lánya vágyainak teljesítésére, Sophie pedig túl fiatal ahhoz, hogy ne kérdezzen rá, de elég idős ahhoz, hogy leessen neki. Calum nem tartozik sehová. Eredetileg Edinburgh-ból származott, de aztán elszakadt gyermeke anyjától, és Londonba költözött. A nyaralás alatt Margaret Tait skót írónő verseit és gyakorlati útmutatókat olvas meditációhoz, illetve tajcsihez, amelyet próbál is gyakorolni. Valami közeledik, mi pedig elcsigázott szomorúságot érzünk. A felnőtt Sophie-t látjuk, aki már élettársával és gyermekével él. Visszanézve megpróbálja értelmezni az együtt töltött időt, az apja sodródását: egy ponton azt látjuk, hogy a férfi hangosan zokog. Igazán csak akkor növünk fel, amikor képesek leszünk szüleinkre tökéletlen, bizonytalan emberként tekinteni, és ennek ellenére ugyanúgy szeretjük őket.
A házi videóknak köszönhetően a Volt egyszer egy nyár képeiben van valami szokatlan személyesség, amely intimitást kölcsönöz a jeleneteknek. Emlékekben járunk, és noha Sophie a visszaemlékező, Charlotte Wells önéletrajzi ihletésű történetet írt, ami még átélhetőbbé teszi ezt a jóformán cselekmény nélküli másfél órát. Emlékfoszlányokban, töredékekben képes elmesélni a drámát, amely mélységet ad a hétköznapinak tűnő jeleneteknek is. Apró mozzanatok sorából ismerhetjük meg a két szereplőt. Calum első ránézésre túl fiatalnak néz ki ahhoz, hogy tizenegy éves lánya legyen, később tudjuk meg, hogy a kislány egy átmulatott éjszaka véletlenül becsúszó következménye. Calum jó apa szeretne lenni, és próbálja kihozni a maximumot a közös nyaralásból, noha érezzük, hogy nincs mindig teljesen jelen. Sophie lehetne bármely gyerek tétovázása, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy szereti, de nem tudja, hogyan. Az újonc Frankie Corio természetesen játssza a kislányt, aki készen áll arra, hogy nagylánnyá váljon, Paul Mescal pedig ugyanazt a megtört, bonyolult figurát hozza remekül, mint ami a Normális emberekben, Sally Rooney bestsellerének adaptációjában híressé tette két éve. A fiatal ír színész Oscar-jelölése abszolút megérdemelt, nem véletlenül kapkodnak érte olyan rendezők, mint Ridley Scott vagy Kevin Macdonald.
Nehéz a szívfájdalom előtti pillanatokra gondolni és nem beléjük látni olyasmit, amit akkor még nem is sejtettünk. Elménk gyakran próféciákká formálja az emlékeket, a színek felerősödnek, az érzelmek pedig megszilárdulnak. Nehéz beszélni róluk, nemhogy elképzelni őket, ezért is olyan nagyszerű Charlotte Wells filmje: a rendezőnő valahogy megtalálta a megfelelő szavakat és képeket, megragadta a megragadhatatlant. Nem úgy nézzük az eseményeket, ahogy voltak, hanem úgy, ahogy emlékeznek rájuk – például egy idősebb Sophie szemüvegén keresztül egy szórakozóhely villogó fényei alatt, vagy ahogy próbál visszajátszani egy régi videókazettát, hogy rájöjjön valami rejtett igazságra, amelyet a Volt egyszer egy nyár már soha nem fog felfedni. Calum és Sophie közös utazása valaminek a végét jelentette. Történetük mélységes hiányérzetet hagy maga után, és ez az egyik legerősebb érzelem, amelyet az elmúlt évben moziban átélhettünk.
(Volt egyszer egy nyár – angol–amerikai filmdráma, 96 perc. Rendező: Charlotte Wells. Bemutató: március. Forgalmazó és nyitókép: ADS Service Kft.)
