A skót származású, New York-i író-rendező, Charlotte Wells bemutatkozó filmje 16 Brit Független Filmdíj-jelölést kapott, ami lenyűgöző siker, ráadásul azóta főszereplőjét, Paul Mescalt nagy meglepetésre Oscar-díjra jelölték. A Volt egyszer egy nyár azonban nem véletlenül okoz izgalmat májusi cannes-i premierje óta: magabiztos, gyönyörűen visszafogott, mégis érzelmileg lebilincselő felnövéstörténet. Wells pontosan tudja, mit csinál, és történetmesélése éppoly pontos, mint amennyire átható. Filmje összetartozásról, fájdalmas veszteségről és az emlékezésről szól, a néző pedig azon kapja magát, hogy mélyen belemerül szereplőinek égszínkék úszómedencéjébe, és keresi a nap sugarait.

Emlékszünk még a házi videókra? A VHS-kazettás „kamkorder” a családi vakációk egyik legfontosabb tartozéka volt, és mindig akadt valaki, aki az összes pillanatot meg akarta örökíteni, a látszólag jelentékteleneket is. Az újrajátszás az emlékezés eszköze volt, ami néha olyan dolgok megértéséhez vezetett, amelyekhez talán túl fiatalok vagy tudatlanok voltunk elsőre. Charlotte Wells visszarepít minket a kilencvenes évekbe, és pontosan azt a megfoghatatlan érzést ragadja meg, amely a tudás és a nemtudás szűk terében lakozik.
Egy törökországi nyár emlékei
Calum (Paul Mescal), a harmincéves fiatal apa és 11 éves lánya, Sophie (Frankie Corio) Törökországban nyaralnak. A szálloda személyzete a Macarenára táncol, a kissé megkopott létesítmény szobáihoz tartozik egy úszómedence, egy biliárdasztal és néhány, érmével működő játékgép. Sophie kuncogva kamerázza ágyon ülő apját. A kislány koravén lélek, aki az anyjával él, ez a mostani, apjával töltött nyaralás kapcsolatuk megnyugtató megerősítésének, kötődési gyakorlatnak tűnik. Wells lassan, de biztosan vonja be a nézőt kettejük életébe: megtudjuk, hogy Calumnak nincs elég pénze lánya vágyainak teljesítésére, Sophie pedig túl fiatal ahhoz, hogy ne kérdezzen rá, de elég idős ahhoz, hogy leessen neki. Calum nem tartozik sehová. Eredetileg Edinburgh-ból származott, de aztán elszakadt gyermeke anyjától, és Londonba költözött. A nyaralás alatt Margaret Tait skót írónő verseit és gyakorlati útmutatókat olvas meditációhoz, illetve tajcsihez, amelyet próbál is gyakorolni. Valami közeledik, mi pedig elcsigázott szomorúságot érzünk. A felnőtt Sophie-t látjuk, aki már élettársával és gyermekével él. Visszanézve megpróbálja értelmezni az együtt töltött időt, az apja sodródását: egy ponton azt látjuk, hogy a férfi hangosan zokog. Igazán csak akkor növünk fel, amikor képesek leszünk szüleinkre tökéletlen, bizonytalan emberként tekinteni, és ennek ellenére ugyanúgy szeretjük őket.