Odament Rezeda Kázmér. Mindjárt első délben, mikor összeszedte magát, lement a Modern Nomád nevű étterembe, mert az ott volt mindjárt a szállodája mellett Ulánbátorban, kapott egy étlapot, azt hosszan tanulmányozta, külön élvezte, hogy el tudja olvasni a cirill betűket, mert cirill betűkkel írnak a mongolok, mert amikor a szovjetek megszállták őket, akkor elvették az írásukat is, mert mindig így megy ez, a megszállók elveszik a múltat, a hagyományt, a kultúrát, a lelket, a történelmet, így vették el mitőlünk is a múltunkat még a derék Habsburgok, szóval Rezeda Kázmér el tudta olvasni a cirill betűket, mivel akkoriban járt iskolába, amikor kötelező volt oroszul tanulni, volt is egy vicc akkoriban, hogy aszongya, kérdezi a szovjet nagykövet a törököt, hogy mondja, kolléga, miképpen tudtak maguk százötven évig uralkodni ezeken a rebellis magyarokon, mire a török azt válaszolja, hogy semmi különös, kolléga úr, csak mi nem vezettük be a kötelező török nyelvet, és nem ünnepeltettük meg velük a mohácsi csata évfordulóját, hát így, ezért tudott Rezeda Kázmér cirill betűket olvasni, viszont ahogy annak idején olvasta a cirill betűket, és semmit sem értett az orosz szövegből, most olvasta a cirill betűket, és pláne nem értett semmit a mongol szövegből, csak annyit, hogy bóc, és akkor rendelt magának bócot.
A bóc jó.
A Modern Nomádban (ott van a Hotel9 mellett közvetlenül, ha még nem mondtam volna) lehet kapni birkahúsost is meg marhahúsost is, Rezeda Kázmér marhahúsost evett, mert óvatoskodott még kicsit.
Nagyon fontos, és ezt még a városban is tartják a hagyománytisztelő mongolok, hogy semmiből sem lehet páros számút venni, enni, adni, kínálni, így bócból sem, nem lehet rendelni magadnak négy vagy hat vagy két vagy száz bócot, csak hármat, ötöt, egyet vagy százegyet, bár ez a két utóbbi ritka eset.
Rezeda Kázmér öt bóccal kezdte, s jóllakott tőle.
Néhány nap múltával vidékre ment Rezeda Kázmér, s ott találta magát a mongol sztyeppe közepén, a semmiben, egy jurtában, a házigazda Dawahuu s asszonya, Bolormaa várta őket szívélyesen, ott voltak a gyerekek is, Enkhtuguldur, a nagyobbik fiú, Enkhtugs, a középső, s Enkhgegeelen, a kicsike lány, de valószínű, hogy ők hárman nem várták Rezeda Kázmérékat olyan nagyon.
A bemutatkozás után leültek a jurta közepén, s a háziasszony kitette az asztal közepére a bócot, a ház ura pedig elkezdte kínálni, vagyis adott mindenkinek egy-egy tányért, s mutatta a nagy tálat, hogy lehet venni.
Kézzel eszik a bócot, mert úgy a jó. Rezeda Kázmér is vett magának, s evett, hármat, mert nem bírt többet, aminek oka a bócot megelőző három vodka és a jurtában uralkodó negyven fok meleg is lehetett. De ettől függetlenül a bóc finom volt, birkahúsos volt, s Rezeda Kázmér meg nem eszi a birkahúst, de ott valamiért fel sem tűnt neki.
Talán a fűszerezés…
Később, már idehaza Rezeda Kázmér beütötte a gugliba, hogy bóc, s az első találat ez volt az oregami blogról:
„Mongol családi barátainknál ettem először ilyet még gyermekkoromban, és nagyon ízlett (nem csak nekem). Mivel ők a töltött káposztát szerették, ezért néha cseréltünk, aminek mindig mindenki nagyon örült. Ízhatásra kifejezetten összetettnek tűnik, de valójában egy rendkívül egyszerű étel. A különlegességét valójában az elkészítés módja adja, mivel a tésztába csomagolt húsos-fűszeres húst nem főzik vagy sütik, hanem párolják. Ettől a gombóc tésztája önmagát megtartó, keményebb állagú lesz, a belsejében pedig fűszeres lében ülő húst kapunk. Az egész összhatása kifejezetten finom és intenzív ízélmény! Sajnos mostanában már kevesebbet találkozok mongol barátainkkal, úgyhogy megtanultam megcsinálni a bócot. Állítólag (és természetesen) amit itthol el lehet készíteni, nem lesz olyan, mint amit Mongóliában esznek (kint kevert húst használnak), de így is egy nagyon finom ételt ehetünk.”
– Stimmel… – gondolta aztán Rezeda Kázmér, de ez már idehaza volt gondolva, ám egyelőre még odakint van, a mongol sztyeppén, meg mongol nemzeti parkokban, meg Ulánbátorban, meg az ulánbátori piacon, meg kifőzdékben meg út menti büfékben, és mindenhol van bóc, és mindenhol jó a bóc.
– S persze – gondolta Rezeda Kázmér, de még odakint – nevezhetjük a bócot például pelmenyinek is, mondjuk Vlagyivosztoktól Moszkváig, már miért ne nevezhetnénk úgy; aztán pelmenyiinek is, mondjuk Donbasztól Kijevig, hogy mutassuk, mi aztán nem vagyunk ugyanazok, homousion vagy homoiusion – „Adjátok fel, barátim, azt az i-t!”; s persze hívhatjuk a bócot khinkalinak is, mondjuk Tbilisziben, de bóc az, akárhogy is erőlködnek.
S persze becézgethetjük a bócot raviolinak is, de az már igazán olyan elpuhult, túltenyésztett, rokokó dolog lenne, tíz ravioli egy bóc, de persze ez is érthető, mivel a bócot nem teszik levesbe, illetve dehogyisnem, hát mi van a jó húsgombóclevesünkkel, ugyebár…
S akkor el is érkezett Rezeda Kázmér a dolgok szíve közepéhez, a kérdések kérdéséhez, s ezen töpreng azóta is:
– Vajon mi, hunok, amikor elindultunk nyugat felé, s otthagytuk legkedvesebb rokonainkat, testvéreinket, például a mongolokat, a roppant út vajon melyik szakaszán varrtunk gom(b)ot a bóchoz, hogy gombócunk legyen?
Nahát, ezt kellene megtudni egyszer, még azelőtt, hogy vége lesz a világnak.
Amúgy ha a mongol azt mondja neked, hogy „srga arszlan ikrek”, akkor a sárga oroszlán ikrekről beszél, bizony.
Nagyjából kétezer közös szavunk van velük, a harangtól az almán át a töményig.
Ebből is kristálytisztán látszik, hogy a finnek a legközelebbi rokonaink…
Borítókép: A jurtákban is gyakran készítik a mongolok kedvenc eledelét, a bócot (Fotó: Getty Images)
Rezeda Kázmér utazásai
