Rezeda Kázmér szerette a tort. Szerette a hajnalt olyankor, az ébredés hangjait, a halál borzongató közelségét, amit legjobban a jószág érzett meg, megmagyarázhatatlan pontossággal.
„Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.
Odament hozzá Maris, és megsimogatta:
– No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.
A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.”
– No hát ez nem stimmel… – nézett fel a könyvből Rezeda Kázmér –, hiszen a máskor oly készséges, barátságos s főleg éhes disznó, mely hangos röfögéssel üdvözölte a gazdát a moslék reményében, tor napján az ól legvégében gubbaszt, s meg sem mukkan soha.
Aztán elkalandoztak gondolatai, régi, egykorvolt torok felé, régi-régi emlékek felé, régi-régi disznók felé – olyan korban volt már Rezeda Kázmér, amikor gyakran felsejlenek és megszelídülnek mindenféle régi disznók, mindenféle régi disznóságok.
Eszébe jutott például egy tor, amelyik Solymáron esett meg. Hajnalban mentek át a szomszédhoz, Pistához…
„Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.
– Haj-né! – sikoltott a fogai között.
A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:
– Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!…”
Pista lányát nem Marisnak hívták. De a fiatal Rezeda Kázmér nem tudta nem észrevenni. S a disznó sem röfögött barátságosan, ezt már tisztáztuk. De a többi stimmel…
Aztán megjött a böllér.
Meg kellett inni a fogópálinkát előbb. Rezeda Kázmér már gimnazista volt, az apja hagyta, hogy neki is töltsenek. Nincsen égetőbb, rettenetesebb a hajnali pálinkánál. Azért kell megszokni. Minél hamarább…
A böllér kicsike ember volt. Apró. Majdnem törpe. És olyan kancsal, hogy olyan kancsalt még az öregapám se látott.
„A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek: – Ujjé, a Maris fél!”
– Ennyire azért nem volt egyszerű – emlékezett Rezeda Kázmér, s valóban.
Négyen másztak be az ólba azon a hajnalon. A liliputi böllér, a Pista, Rezeda Kázmér apja meg ő. A disznó nem mozdult, csak eldőlt a sarokban, és elkezdett fülsiketítően visítani. Kivonszolták. Pokoli munka volt, s Rezeda Kázmér életében először megérezte az ölés mámorát. Az udvaron aztán ledöntötték lábáról a disznót. A kicsike böllér térdelt a nyakán, Rezeda Kázmér apja meg az első lábait fogta le. A böllér már emelte a kést, amikor Rezeda Kázmér apja így szólt:
– Várjunk csak egy pillanatra! Ha maga most oda fog szúrni, ahová néz, akkor én helyet cserélek a disznóval…
Olyan kacagás tört ki, hogy még a disznó is elcsodálkozott egy pillanatra, és abbahagyta a visítást. Sőt, majdnem fölállt.
De aztán csak vége lett.
És Rezeda Kázmér – bár akkor nem fogalmazta meg, s így talán eszébe sem jutott – megérezte, hogy micsoda elpusztíthatatlan, hatalmas élet terem a halálon.
„A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal.
A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. […] Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. […] Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.”
– Így volt. Van, ami nem változik…
S tor lesz megint.
„Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.
Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést – kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.
Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.
– Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek… megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa… mint a Julcsa…
Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.
Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.
– Nekem is lesz… nagy baj is a… – vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével – elaludt.”
– Van azért, ami változik… Például erősen nő a távolság a vágy és a képesség között…
Rezeda Kázmér elmosolyodott. Aztán meg elkomorodott. Egy pillanatra lehunyta szemét, és egy kicsike, már-már liliputi embert látott, aki egy kicsike tűvel a kezében közelít a gyufaskatulyányi ól felé. Amiben a jószág – megérezvén a halált – el sem ciripeli magát. De kiveszik a dobozból végül, tűvel leszúrják, aprócska rénfára akasztják, orjára bontják, s estére szépen sorakoznak a konyhán a tücsökkolbászok, s aprócska vájdlingban gőzöl a friss tücsöktöpörtyű.
– Elvész itt valami, az ember megbolondult, s nem tehetünk ellene semmit…
És eljött a tor napja. A hajnali pálinka megmaradt. S az ólból egy disznó került elő. Rezeda Kázmér megnyugodott.
– Kaptunk egy év haladékot…
Közép-Európa talán megőrzi a sok, nagy, emberhez méltó, emberré tevő disznóságot. Ámen.
(Az idézetek Csáth Géza A tor című novellájából valók.)
Borítókép: Hagyományos disznóvágás Mezőberényben (Fotó: Bencsik Ádám/ Békés Megyei Hírlap)
