Rezeda Kázmér tort ül

A téli éjszakának vége volt… és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik – egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.– Eddig stimmel – gondolta magában Rezeda Kázmér. – Arról a szürke csíkról nemigen szoktak tudni, csak ha tor van. S holnap tor lesz.

20220219 Mezőberény Hagyományos disznóvágás Nagy sikerrel rendezett hagyományőrző disznótort a Mezőberényi Szlovákok Szervezete, a helyi muzeális gyűjtemény udvarán. Az eseményen megelevenedtek a gasztronómiai szokások és természetesen a kiváló helyi ízek. Fotó: Bencsik Ádám BÁ Békés Megyei Hírlap képen Siklósi István polgármester Fotó: Bencsik Ádám/ Békés Megyei Hírlap

Aztán megjött a böllér.

Meg kellett inni a fogópálinkát előbb. Rezeda Kázmér már gimnazista volt, az apja hagyta, hogy neki is töltsenek. Nincsen égetőbb, rettenetesebb a hajnali pálinkánál. Azért kell megszokni. Minél hamarább…

A böllér kicsike ember volt. Apró. Majdnem törpe. És olyan kancsal, hogy olyan kancsalt még az öregapám se látott.

„A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek: – Ujjé, a Maris fél!”

– Ennyire azért nem volt egyszerű – emlékezett Rezeda Kázmér, s valóban.

Négyen másztak be az ólba azon a hajnalon. A liliputi böllér, a Pista, Rezeda Kázmér apja meg ő. A disznó nem mozdult, csak eldőlt a sarokban, és elkezdett fülsiketítően visítani. Kivonszolták. Pokoli munka volt, s Rezeda Kázmér életében először megérezte az ölés mámorát. Az udvaron aztán ledöntötték lábáról a disznót. A kicsike böllér térdelt a nyakán, Rezeda Kázmér apja meg az első lábait fogta le. A böllér már emelte a kést, amikor Rezeda Kázmér apja így szólt:
– Várjunk csak egy pillanatra! Ha maga most oda fog szúrni, ahová néz, akkor én helyet cserélek a disznóval…

Olyan kacagás tört ki, hogy még a disznó is elcsodálkozott egy pillanatra, és abbahagyta a visítást. Sőt, majdnem fölállt.

De aztán csak vége lett.

És Rezeda Kázmér – bár akkor nem fogalmazta meg, s így talán eszébe sem jutott – megérezte, hogy micsoda elpusztíthatatlan, hatalmas élet terem a halálon.

„A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal.

A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. […] Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. […] Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.”

– Így volt. Van, ami nem változik…

S tor lesz megint.

„Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést – kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

– Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek… megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa… mint a Julcsa…

Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

– Nekem is lesz… nagy baj is a… – vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével – elaludt.”

– Van azért, ami változik… Például erősen nő a távolság a vágy és a képesség között…

Rezeda Kázmér elmosolyodott. Aztán meg elkomorodott. Egy pillanatra lehunyta szemét, és egy kicsike, már-már liliputi embert látott, aki egy kicsike tűvel a kezében közelít a gyufaskatulyányi ól felé. Amiben a jószág – megérezvén a halált – el sem ciripeli magát. De kiveszik a dobozból végül, tűvel leszúrják, aprócska rénfára akasztják, orjára bontják, s estére szépen sorakoznak a konyhán a tücsökkolbászok, s aprócska vájdlingban gőzöl a friss tücsöktöpörtyű.

– Elvész itt valami, az ember megbolondult, s nem tehetünk ellene semmit…

És eljött a tor napja. A hajnali pálinka megmaradt. S az ólból egy disznó került elő. Rezeda Kázmér megnyugodott.

– Kaptunk egy év haladékot…

Közép-Európa talán megőrzi a sok, nagy, emberhez méltó, emberré tevő disznóságot. Ámen.

(Az idézetek Csáth Géza A tor című novellájából valók.)

Borítókép: Hagyományos disznóvágás Mezőberényben  (Fotó: Bencsik Ádám/ Békés Megyei Hírlap)