Aztán megjött a böllér.
Meg kellett inni a fogópálinkát előbb. Rezeda Kázmér már gimnazista volt, az apja hagyta, hogy neki is töltsenek. Nincsen égetőbb, rettenetesebb a hajnali pálinkánál. Azért kell megszokni. Minél hamarább…
A böllér kicsike ember volt. Apró. Majdnem törpe. És olyan kancsal, hogy olyan kancsalt még az öregapám se látott.
„A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek: – Ujjé, a Maris fél!”
– Ennyire azért nem volt egyszerű – emlékezett Rezeda Kázmér, s valóban.
Négyen másztak be az ólba azon a hajnalon. A liliputi böllér, a Pista, Rezeda Kázmér apja meg ő. A disznó nem mozdult, csak eldőlt a sarokban, és elkezdett fülsiketítően visítani. Kivonszolták. Pokoli munka volt, s Rezeda Kázmér életében először megérezte az ölés mámorát. Az udvaron aztán ledöntötték lábáról a disznót. A kicsike böllér térdelt a nyakán, Rezeda Kázmér apja meg az első lábait fogta le. A böllér már emelte a kést, amikor Rezeda Kázmér apja így szólt:
– Várjunk csak egy pillanatra! Ha maga most oda fog szúrni, ahová néz, akkor én helyet cserélek a disznóval…
Olyan kacagás tört ki, hogy még a disznó is elcsodálkozott egy pillanatra, és abbahagyta a visítást. Sőt, majdnem fölállt.
De aztán csak vége lett.
És Rezeda Kázmér – bár akkor nem fogalmazta meg, s így talán eszébe sem jutott – megérezte, hogy micsoda elpusztíthatatlan, hatalmas élet terem a halálon.
„A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal.
A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz. […] Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. […] Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.”
