Rezeda Kázmér péksüteményszonettjei

Kifli és zsemlye: a péksütemények alfája és ómegája. Rezeda Kázmér felnővén is nagy tisztelettel közeledett a kiflihez.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

Aztán olyan helyzet is adódott, hogy az emberfiának édesanyja kifliből készítette a tízórait. Kivételes, nagy napok voltak azok. S a mindenfélével megtöltött kifli úgy hevert a szalvétaágyon, mint Madame Récamier a róla elnevezett fekhelyen, gyűrűkkel a lábujjain. A kifli ilyenkor gyönyörűséges egyenletességgel volt kettészelve hosszában, s még a kanyarban sem bizonytalanodott el az anyai kéz. 

Vaj vékonyan került rá, majd következett valami, bármi, kolbászkarika vagy téliszalámi, esetleg parizer, de az inkább a zsemlye sajátja. S még csodás, vastag húsú zöldpaprika (ami sárga, de hát tudjuk azt is, miszerint: – Milyen gyümölcs ez, édesapám? – Kék szilva. – Akkó’ mé’ veres? – Mer’ még ződ… na, ezt tessék lefordítani valami más nyelvre!), s így hengeredett bele a rokokó kiflikisasszony a fehér szalvétaágyba, hogy onnan aztán kicsomagoltassék már a legelső szünetben, és befejezze földi pályafutását egy mohó kis szájban.

Rezeda Kázmér felnővén is nagy tisztelettel közeledett a kiflihez, s leginkább sonkával élvezte, ha már. Rezeda Kázmér éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van a sonkákkal, mint a jó tanuló a csonka kúppal, s egy ideje meg­győződésévé vált, hogy egy tökéletesen elkészített magyar házi sonka semmivel sem rosszabb, mint egy serrano vagy prosciutto, sőt. 

A probléma kizárólag a szeletelésnél adódik, mert azért lássuk be, ha az emberfiának van esetleg otthon egy Hattori Hanzo szamurájkardja (nem túl gyakori eset), azzal sem fogja olyan hajszálvékonyra vágni a sonkáját, mint egy profi sonkaszeletelő géppel. Rezeda Kázmér el is határozta, hogy addig nem hal meg, ameddig nem lesz profi sonkaszeletelője. Rezeda Kázmér számára egyszersmind ez volt az örök élet ígérete, valamint az a felfedezése, hogy bármi is történjék, ő soha nem fogja abbahagyni a lélegzést.

A zsömle (zsemlye) teljesen más iskola. Durva, vad, barbár, annyi elegancia sincs benne, mint egy varacskosdisznóban. Ennek értelmében ketté lehet tépni, mint valami lázadó jobbágyot a középkorban, egy harapással el lehet tüntetni a felét vagy kétharmadát, kiszippantva hozzá a tejes- vagy kakaószacskó felét egy slukkra. Bárhol, bármikor és bármivel ketté lehet vágni, vagy széjjeltépni, hogy aztán akár kőkeményre fagyott vajat dobjunk beléje, ha kell, centi vastagra „szelve”, annak tetejére meg két centi vastag parizert. A zöldpaprikát (ami sárga!) soha nem szeleteljük bele, csak úgy egészben melléje tesszük, és harapjuk, mint egy komolyabb fogyókúrán átesett berber oroszlán az antilopóvodában.

Igen. A zsemlye ilyen. S van még egy örök érvényű figyelmeztetés, mely a zsemlyére vonatkozik, ezt pedig Krúdy hagyta ránk a Szindbádban. Így szól:
„– Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram?
– Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve!” 

Hát így valahogy.

S aztán van még a zsemlyének egy rossz tulajdonsága, amikor urasat játszik. Olyankor meg császárzsemlyének hívatja magát, holott olyan csak, mint a Kabos a Hippolytban. Zsemlye az akkor is, és a hagymát is hagymával eszi, nem pedig kökörcsinnel.

Mindezeket végiggondolván Rezeda Kázmér ott találta magát a Lipótiban, ahol tíz kiflit és tíz zsemlyét vásárolt magának. Merthogy lakoma lesz odahaza vacsorakor. Igazi barbár-rokokó vacsora. Talán a gyerekek is tiszteletüket teszik…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza