időjárás 1°C Angelika 2023. január 27.
logo

Rezeda Kázmér péksüteményszonettjei

MAGYAR NEMZET
2023.01.25. 13:51 2023.01.25. 15:22
Rezeda Kázmér péksüteményszonettjei

Mostan péksüteményekről álmodom – gondolta Rezeda Kázmér, de az is lehet, hogy tényleg álmodott, ezt nehéz ma már kideríteni. Ami ellenben biztos, hogy kiflikről és zsemlékről lesz szó. Kényesebbek, irodalmilag kissé műveltebbek a zsemlye szót is használhatják persze.

Kifli és zsemlye: a péksütemények alfája és ómegája. Aki pedig azt gondolja, hogy e kettő felcserélhető egymással, hogy mindegy, kifli vagy zsömle, nem tud az semmit sem, s még az is előfordulhat, hogy az ilyen ember vizet löttyint a pörkölt alá.

Legyen szó előbb a kifliről. A kifli kifinomult, arisztokratikus, afféle rokokó alak, aki Rezeda Kázmér gyermekkorában egészen összekunkorodva hevert a Szarvas Gábor téri közért kiflitároló kosarában, és az volt föléje írva, hogy „tejes kifli”. Máskor meg, hogy „vizes kifli”. Egyébkor meg, hogy „sóskifli”. De akármi is volt odaírva, a kiflik jók voltak tejesen is, vizesen is, sósan is.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kifli rokokó alak, kényes ficsúr vagy dáma, éppen ezért megkülönböztetett bánásmódot érdemel. Ez gyermek- és kiskamasz korban azt jelentette, hogy az emberfia soha nem tépte, marcangolta szét a kiflijét. Leginkább harapta. Lassan, óvatosan, megfontoltan. Előbb a felséges csücskét, amire aztán a kiharapott félliteres tej vagy kakaó sarkát veszélyérzet nélkül bekapva kortyintott. Persze más volt a helyzet, ha valaki kért egy kicsit abból a kifliből, s megint kétfelé ágaztak az események, ha fiú vagy hölgy volt a kérelmező.

Ha mondjuk a Müller Feri vagy a Molnár Tibi kért egy kis kiflit, akkor az ember fia kelletlenül, fájdalmas arccal letört egy kis darabot a kiflijéből, és úgy nyújtotta oda a pofátlan kunyerálónak, mintha az ÁVH jött volna a nagyi gyémántjaiért. (Fontos megjegyezni ezen a ponton, hogy a kis Rezeda Kázmér akkoriban nem tudta, mi az az ÁVH, és nem is hallott róla még, továbbá a nagymamájának nem voltak gyémántjai.) Gyökeresen más volt a helyzet, ha esetleg – bár ez ritkábban fordult elő – Boér Erika, Király Anikó vagy Matuska Zsuzsa kért egy „hari” kiflit. Ekkor az ember fia kigyúlt, csillogó szemekkel, pirosló arccal nyújtotta oda a kiflijét, hogy „tessék, harapj nyugodtan!”, és még a csücsköt se sajnálta. Fene se érti, miért volt ez így…

 

Aztán olyan helyzet is adódott, hogy az emberfiának édesanyja kifliből készítette a tízórait. Kivételes, nagy napok voltak azok. S a mindenfélével megtöltött kifli úgy hevert a szalvétaágyon, mint Madame Récamier a róla elnevezett fekhelyen, gyűrűkkel a lábujjain. A kifli ilyenkor gyönyörűséges egyenletességgel volt kettészelve hosszában, s még a kanyarban sem bizonytalanodott el az anyai kéz. 

Vaj vékonyan került rá, majd következett valami, bármi, kolbászkarika vagy téliszalámi, esetleg parizer, de az inkább a zsemlye sajátja. S még csodás, vastag húsú zöldpaprika (ami sárga, de hát tudjuk azt is, miszerint: – Milyen gyümölcs ez, édesapám? – Kék szilva. – Akkó’ mé’ veres? – Mer’ még ződ… na, ezt tessék lefordítani valami más nyelvre!), s így hengeredett bele a rokokó kiflikisasszony a fehér szalvétaágyba, hogy onnan aztán kicsomagoltassék már a legelső szünetben, és befejezze földi pályafutását egy mohó kis szájban.

Rezeda Kázmér felnővén is nagy tisztelettel közeledett a kiflihez, s leginkább sonkával élvezte, ha már. Rezeda Kázmér éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van a sonkákkal, mint a jó tanuló a csonka kúppal, s egy ideje meg­győződésévé vált, hogy egy tökéletesen elkészített magyar házi sonka semmivel sem rosszabb, mint egy serrano vagy prosciutto, sőt. 

A probléma kizárólag a szeletelésnél adódik, mert azért lássuk be, ha az emberfiának van esetleg otthon egy Hattori Hanzo szamurájkardja (nem túl gyakori eset), azzal sem fogja olyan hajszálvékonyra vágni a sonkáját, mint egy profi sonkaszeletelő géppel. Rezeda Kázmér el is határozta, hogy addig nem hal meg, ameddig nem lesz profi sonkaszeletelője. Rezeda Kázmér számára egyszersmind ez volt az örök élet ígérete, valamint az a felfedezése, hogy bármi is történjék, ő soha nem fogja abbahagyni a lélegzést.

A zsömle (zsemlye) teljesen más iskola. Durva, vad, barbár, annyi elegancia sincs benne, mint egy varacskosdisznóban. Ennek értelmében ketté lehet tépni, mint valami lázadó jobbágyot a középkorban, egy harapással el lehet tüntetni a felét vagy kétharmadát, kiszippantva hozzá a tejes- vagy kakaószacskó felét egy slukkra. Bárhol, bármikor és bármivel ketté lehet vágni, vagy széjjeltépni, hogy aztán akár kőkeményre fagyott vajat dobjunk beléje, ha kell, centi vastagra „szelve”, annak tetejére meg két centi vastag parizert. A zöldpaprikát (ami sárga!) soha nem szeleteljük bele, csak úgy egészben melléje tesszük, és harapjuk, mint egy komolyabb fogyókúrán átesett berber oroszlán az antilopóvodában.

Igen. A zsemlye ilyen. S van még egy örök érvényű figyelmeztetés, mely a zsemlyére vonatkozik, ezt pedig Krúdy hagyta ránk a Szindbádban. Így szól:
„– Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram?
– Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve!” 

Hát így valahogy.

S aztán van még a zsemlyének egy rossz tulajdonsága, amikor urasat játszik. Olyankor meg császárzsemlyének hívatja magát, holott olyan csak, mint a Kabos a Hippolytban. Zsemlye az akkor is, és a hagymát is hagymával eszi, nem pedig kökörcsinnel.

Mindezeket végiggondolván Rezeda Kázmér ott találta magát a Lipótiban, ahol tíz kiflit és tíz zsemlyét vásárolt magának. Merthogy lakoma lesz odahaza vacsorakor. Igazi barbár-rokokó vacsora. Talán a gyerekek is tiszteletüket teszik…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza

 

Rezeda Kázmér utazásai

Rezeda Kázmér a bécsi Musikverein Aranytermében járt

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.