Rezeda Kázmér ott ült Bécsben, a Musikverein nagytermében, az Aranyteremben, nézte a mennyezeten Apollót és a múzsákat, tekintetével Euterpét kereste, mert remélte, a zene múzsája majd odasúgja neki a magasból, hogy „igen, tényleg itt vagy, és tényleg az újévi koncerten”. Mivel Rezeda Kázmér nem ismerte fel a mennyezet freskóin Euterpét, asszonyához fordult, aki rámosolygott és odasúgta neki:
Igen, tényleg itt vagyunk, és tényleg az újévi koncerten.
Mert Rezeda Kázmér asszonyával ült ott, a Musikverein Aranytermében, asszonyával és barátokkal, akikkel bejárták már a fél világot, s ami talán ennél is fontosabb, annak idején együtt járták be az ifjúság zöld vadonját, s azóta azzal voltak elfoglalva, hogy soha ne kelljen könnyezve hallgatniuk, a száraz ágak hogy zörögnek.
Mire Rezeda Kázmér bizonyosságot szerzett, hogy tényleg ott van, a „Das Neujahrskonzert”-en, a nyolcadik sorban, addigra bejött a színpadra a karmester, Franz Welser-Möst, és kezdetét vette az előadás. Eduard Strauss Wer tanzt mit? című gyorspolkája volt az első szám, és Rezeda Kázmér ismét kezdte azt hinni, hogy csak álmodik. De azután jött Josef Strauss Heldengedichte keringője, és akkor történt valami ott, a Musikverein Aranytermében. Talán egy hősköltemény elevenedett meg, nem lehet tudni ma már egészen pontosan.
Először a görög múzsák keltek életre, leszálltak a mennyezetről, s keringőzni kezdtek Apollóval, majd valahonnét előkerültek római istenek is, és táncba vitték ők is a múzsákat, ott táncolt, légies gyönyörűséggel az európai kultúra első néhány évezrede – de ez még csak a kezdet volt. Mert – micsoda furcsa kép! – keresztény egyházatyák is odaléptek hirtelen, s esetlenebbül, de angyali mosollyal arcukon keringőbe fogtak ők is. Szent Ágoston vitte táncba Kalliopét, Assisi Szent Ferenc pedig Polühümniát. S ó, micsoda látomás, Clairvaux-i Szent Bernát keringőzik Eratóval, s fennhangon szavalja:
Ó Jézus, emlékezni rád / A szívnek szent örömet ád, / De minden méznél édesebb, / Szívünkben bírni tégedet. / Nincs szó a földön kedvesebb, / Nincs dallam zengőbb, édesebb, / Gondolni szebbet nem lehet, / Mint Jézus édes, szent neved. /
A bánat benned lel reményt, Te adsz ezer jótéteményt, /
Ha keresünk, itt jársz velünk: / Hát még mi vár, ha föllelünk! / A nyelv azt nem mondhatja ki, /
Betű ki nem fejezheti, / Csak aki érzi, tudja azt, / Jézust szeretni mily malaszt.”
S aztán Kepler vitte táncba Urániát, kit lekért Kopernikusz. Shakespeare is feltűnt, hogy forduljon egyet Melpomenével, Moliere pedig Tháliával. Byron érkezett, s vitte Euterpét, Béjart és Nurejev egyszerre táncolt Terpszikhoréval, s Rezeda Kázmér Markó Ivánt is látni vélte ott egy pillanatra. S a könnyed valcer mélyéről felhangzott egy furcsa ritmus, vágáns diákköltők hajdan megbotránkoztató verselése, s Rezeda Kázmér ezt hallotta:
„Jeruzsálemből rabolt / ősi, szent edények, / miket babilonivá / dáridók tevének. / Ez a jóbor, tiszta jóbor, / zamatos, csodás bor, / talpig férfi lesz az ember / tőle, büszke, bátor!”
S Huizinga táncolt Kleióval, míg Villon s a mi Balassánk egy akasztófára meredt, rémülettel, de hetykén. Európa négyezer éve táncolt a Musikverein Aranytermében, Strauss könnyed valcerjára, miből közben már a Cigánybáró Quadrille-je lett, s a boldog békeidők s az öröknek hitt Monarchia dallamai hozták szégyenbe ezt a gyalázatos jelent. Idős magyar parasztemberek házainak tisztaszobáiban egymás mellett lógott a falon Kossuth Lajos és „Ferencjóska” portréja.