Thália-botrány: a rasszizmus és a kulturális kisajátítás csak egy irányban működik?

Az elmúlt jó egy évtized során számos olyan fogalmat ismert meg a művészvilág, amely a nyugati társadalmak gyarmatosító múltjához és az azzal való szembenézéshez köthető. Többek között ilyen a blackface (sötétre maszkírozott fehér színész), a whitewashing (fehér színész nem fehér karaktert játszik), a blackwashing (fekete színész nem fekete karaktert játszik) vagy a kulturális kisajátítás. De van-e mindenhol alkalmazható nemzetközi standard?

Cape Town, South Africa - The traditional Tweede Nuwe Jaar (2nd new year) Cape minstrels parade also know as the Kaapse Klopse or historically as the 'Coon Carnival' is a unique Cape Town holiday celebrated by the Cape Malay, or 'colored' community that dates back to the time of slavery and was influenced by 19th century visiting American blackface minstrel troupes. (Photo by: Edwin Remsberg/VW PICS/UIG via Getty Image) Fotó: VW Pics Forrás: Getty Images

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg nemrég az amerikai PBS-nek Richard Dreyfuss is, aki hibásnak tartja a hollywoodi kvótarendszert, és nem gondolja, hogy A velencei kalmárt csak zsidó származású színészek játszhatnák el, vagy probléma lenne Laurence Olivier 1965-ös briliáns Othellójával.

Laurence Olivier Othellóként 1964-ben. Fotó: Mirrorpix/Getty Images

Szirmai Gergely filmkritikus azonban felteszi a kérdést, hogy vajon Olivier rosszabbul játszott volna-e fekete maszkírozás nélkül.

– Számos színházi előadásban nem ló- vagy kecskejelmezeket és egyéb mitikus lényeket látunk, hanem bizonyos utalást arra a karakterre, amelyet a színész alakít. A színháztól nem áll távol, hogy csak jelzésszerűen jelenítsen meg egy karaktert. A XIX. századi gúnyos varieté show-k öröksége miatt érthető kérés, hogy a jelzés ne a fekete maszkírozás legyen – véli Szirmai Gergely.

Tény, hogy bár Shakespeare óta játszottak feketére festett arccal fehér színészek Othellót, az elmúlt években terjedni kezdtek a maszkírozás nélküli alakítások. A befestés európai gyakorlatában gyökeredzik a minstrel irányzat is, amely a blackface-hez kapcsolta a rabszolgatartó örökséget. Daphne Brooks, a Yale Egyetem színháztudósa szerint a XVIII. századi európai kivándorlók vitték magukkal a maszkírozás technikáját, és játszottak így a kikötői színházakban.

Az amerikai minstrel története

A feketéket karikatúraszerűen bemutató minstrel varieté atyjának Thomas Dartmouth Rice tekinthető, aki egy, az amerikai Délen látott táncoló, éneklő, testi fogyatékos férfiről mintázta Jim Crow, a szakadt ruhákba öltözött, görnyedt, sztereotipikus dialektusban beszélő, furmányos, éneklő, táncoló fekete figuráját. Rice élete során karikaturisztikus fekete figurákat alakított Amerika- és Európa-szerte, köztük az Othello vagy a Tamás bátya burleszkváltozatát is.

A minstrel fejlődése nyomán alakultak ki a kötelező sablonszerepek, így a tanulatlan falusi, a városi tudálékos, a félvér és a nagyszívű, terebélyes asszonyság. Az előadások a feketék kifigurázásán alapultak, hangsúlyozva nevetségességüket, túlzott érzelmeiket és szexuális étvágyukat. 

Az előadásokat a szegényebb néprétegek látogatták, a tanultabbak már a XIX. században is inkább kerülték, mivel tisztában voltak a művek társadalmi kontextusával, vagyis, hogy a szegény fehérek (elsősorban ír bevándorlók) ilyen módon mondják el véleményüket az amerikai álom, a befogadó társadalom és az önmegvalósítás lehetőségének csalfaságáról.

Ebben az időszakban fekete színészek is játszottak a népszerű darabokban blackface-szel, igaz, a XX. századra a mozivásznon ez a szokás már kikopott. Az 1927-es A jazzénekes után számos nagy sztár, többek között Fred Astaire és Judy Garland szerepelt blackface-ben, de a második világháború változásainak köszönhetően a feketék egyre inkább elutasították a hollywoodi fekete sztereotípiákat, a hatvanas évek polgárjogi mozgalmai nyomán pedig hallgatólagosan illett kerülni az arcfestést.

Eredeti minstrel előadás. Fotó: John Springer Collection/Getty Images

 

A blackface fajtái

Ennek ellenére még a XXI. században is számos példát találni a hollywoodi filmtermésben a blackface-re. Alapvetően négyféle oka lehet az arcfestésnek. Az első lehetőség a szatíra, amelyre a legjobb példa a szerepéért 2008-ban Oscarra jelölt Robert Downey Jr. a Trópusi viharban. A hasonló maszkírozás Szirmai Gergely szerint azért fogadható el, mert kifigurázza a problémás gyakorlatot.

A második típus a társadalmi megítélés vitatása, amelyre A stúdió című sorozat 2008-as, azóta számos platformról eltávolított része lehet példa. Ebben Jane Krakowski és Tracy Morgan karaktere arról vitatkozik, hogy fekete nőként vagy fehér férfiként nehezebb boldogulni, majd ennek megfelelően beöltöznek. Ezt a verziót a mai közmegegyezés rasszistának tekinti. A harmadik – szintén vitatott – forma, amikor a rendező különösebb indok nélkül dönt a feketére festés mellett. A negyedik esetében kérdés, hogy egyáltalán blackface-ről van-e szó. Erre az 1964-es Mary Poppins kéményseprő-jelenete éppúgy példa, mint Ben Stiller 2009-es, szénbányában dolgozó Zoolandere. A hasonló problémák nyomán fordulhat elő, hogy Hollandiában ma viták kísérik a Mikulás ottani hagyományok szerinti kísérőjét, Fekete Pétert.

Szakértők szerint a blackface jelenség a kulturális kisajátítással függ össze. Az elmélet megalkotója, Susan Scafidi jogászprofesszor szerint a szerzői jog által védett szellemi alkotásokhoz hasonlónak kell felfogni a kultúrát, tehát annak használata és pénzügyi hasznosítása csak azt a közösséget illeti, amely a kultúrát megteremtette és évszázadok óta használja. Ennek alapján nem megengedhető, hogy más rasszú színészek alakítsanak eltérő származású karaktereket, tehát például tilos a Hollywoodban szitokszónak számító whitewashing, amelynek továbbfejlesztett formája a feketére maszkírozott fehér színész.

Ugyanakkor ezen analógia nem működik a fehér karakterek esetén. Az #Oscarsowhite 2016-os botránya óta (az összes nagy díjjal elismert művész fehér volt) rendre játszanak fehér szerepeket nem fehér színészek. 

Számos tanulmány született, hogy míg a whitewashing a fehér felsőbbrendűség megtestesülése, a blackwashing álprobléma, mivel a korábban a filmiparban ismert fehér színészi túlsúlyt kívánja csökkenteni. A tiltakozókat rendre rasszistának minősítik filmes és tudományos körökben is, mondván az ellenzők által ajánlott organikus diverzitás (a történetben természetesen megjelenő színes karakterek) kevés a mérleg helyrebillentéséhez, ahhoz olyan colour conscious casting (a bőrszín nem számít a színész kiválasztásakor) szükséges, amelyben felülreprezentáltak a fehértől eltérő rasszok.

Sokszor hozzák példaként az Alexander Hamiltonról szóló Broadway-produkciót, amelyhez kifejezetten nem fehér színészeket válogattak fehér szerepekre, és a darab óriási siker lett. Hasonló a helyzet a fekete Boleyn Annát és a fekete Kleopátrát bemutató sorozatokkal is. Mindegyik esetben felmerül a kérdés, hogy vajon a rasszizmus és kulturális kisajátítás csak egy irányban működik-e. A Hamilton kapcsán a Harvard diákjai is foglalkoztak már a kérdéssel, a Kleopátra az egyiptomiak tiltakozása miatt pedig világszerte hullámokat vet. Egyes tiktokkerek kijelentik, hogy a Hollywoodot jelenleg uraló irányvonal legalább olyan káros, mint a korábbi fehér túlsúly. Arra azonban nincs válasz, hogy a nagy amplitúdójú kilengések mikor állnak be egy mindenki számára elfogadható középvonalra.

Borítókép: Dél-afrikai művészek megemlékezése a XIX. századi amerikai minstrel show-król (Fotó: VW PICS/UIG via Getty Image/Edwin Remsberg)