A napokban bejárta a sajtót, hogy Martin McDonagh ügynöksége kifogásolta a Thália Színház szereposztását, ahol A nagy kézrablás afroamerikai szereplőjét feketére maszkírozott fehér színész játssza. A színház 2016-ban szerezte meg a jogokat, azóta Bán Bálint alakítja a szerepet sötétre sminkelve, vagyis blackface-szel, Jimi Hendrix-jellegű parókában (a Covid alatt nem játszották a darabot). Kálomista Gábor, a színház vezetője úgy nyilatkozott, hogy az ügynökség jelzésével nem foglalkoznak, amíg jogi eljárásra nem kerül sor. Szerinte nincs probléma Bán Bálint szerepeltetésével, és az európai színházi világba nem lenne szabad a Hollywoodban jól ismert kvótarendszerrel belenyúlni.
Hasonló probléma merült fel három évvel ezelőtt az Operaház Porgy és Bess-előadásával kapcsolatban. A Gershwin testvérpár operáját Ira Gershwin végakarata szerint kizárólag fekete művészek játszhatják, így világszerte csak vendégénekesekkel adják elő. Az Operaház hosszan tárgyalt a szereposztás megváltoztathatóságáról, de a jogtulajdonosok nem akartak engedni, végül azonban olyan szerződéstervezetet küldtek, amelyből hiányzott az all-black cast kitétel. Az Operaház ezt elfogadta, és megtartotta a négy előadást. A jogtulajdonosok bár nem értettek egyet, szerződésbontás helyett annyit kértek, hogy a nyomtatott anyagokon tüntessék fel: az előadás nem felel meg a szerzői előírásoknak.
A Thália Színház botrányának jogi háttere
– Két jogosultság áll egymással szemben: a szerző érdeke és az alkotótársadalom érdeke, amelyet esetről esetre kell feloldani – magyarázza Takó Sándor jogász, producer, egyetemi oktató. – A szerzői jog mindenhol igyekszik egyensúlyt teremteni ezek között az ellentétes érdekek között. Fontos, hogy a szerző kellő jogosultságokat kapjon az alkotásán, ám fontos az is, hogy jogain ne terjeszkedhessen indokolatlanul túl sem. A törvény Magyarországon meghatározza a szerző jogait, amely két részre bontható: egyrészt vagyoni jogokra, idetartozik a mű mindenféle hasznosítása az oltalmi időn belül, másrészt a személyhez fűződő jogokra, ilyen például a név feltüntetésének joga, illetve még fontosabb a mű integritásának védelme. Eszerint a szerző joga, hogy művét ne torzíthassák el.
Martin McDonagh ügynöksége erre hivatkozik, mert véleményük szerint Toby karaktere csak fekete színész tolmácsolásában lehet hiteles, a Thália álláspontja viszont az, hogy a darabban ábrázolt fajgyűlölet a színészektől függetlenül abszurd és parodisztikus. Takó Sándor úgy véli, a kérdésben Magyarországon még nincs elég jogeset. Európában Franciaországban van például egy 1992-es jogeset, amelyben Beckett Godot-ra várva című darabja azért került bíróság elé, mert a szerző kikötötte, öt férfi játszhatja a szerepeket. A bíróság a szerzői integritás védelmét tartotta elsődlegesnek. Ugyanakkor Takó Sándor szerint káros és az integritás jogának túlzott kiterjesztő értelmezése lenne, ha egy szerző joga arra is kiterjedhetne, hogy etnikai, vallási vagy szexuális orientáltság alapján meghatározhassa, ki játszhatja a művét és ki nem.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg nemrég az amerikai PBS-nek Richard Dreyfuss is, aki hibásnak tartja a hollywoodi kvótarendszert, és nem gondolja, hogy A velencei kalmárt csak zsidó származású színészek játszhatnák el, vagy probléma lenne Laurence Olivier 1965-ös briliáns Othellójával.
Szirmai Gergely filmkritikus azonban felteszi a kérdést, hogy vajon Olivier rosszabbul játszott volna-e fekete maszkírozás nélkül.
– Számos színházi előadásban nem ló- vagy kecskejelmezeket és egyéb mitikus lényeket látunk, hanem bizonyos utalást arra a karakterre, amelyet a színész alakít. A színháztól nem áll távol, hogy csak jelzésszerűen jelenítsen meg egy karaktert. A XIX. századi gúnyos varieté show-k öröksége miatt érthető kérés, hogy a jelzés ne a fekete maszkírozás legyen – véli Szirmai Gergely.
Tény, hogy bár Shakespeare óta játszottak feketére festett arccal fehér színészek Othellót, az elmúlt években terjedni kezdtek a maszkírozás nélküli alakítások. A befestés európai gyakorlatában gyökeredzik a minstrel irányzat is, amely a blackface-hez kapcsolta a rabszolgatartó örökséget. Daphne Brooks, a Yale Egyetem színháztudósa szerint a XVIII. századi európai kivándorlók vitték magukkal a maszkírozás technikáját, és játszottak így a kikötői színházakban.
