Borhi László diplomáciatörténész ír arról: ahogy Kissinger a világpolitikát is sakkjátszmának tekintette, Kelet-Európához, a szovjet befolyási övezethez is ezzel a szemlélettel közelített. Így aztán Magyarországhoz is, noha hazánk az 1970-es években sem állt a Fehér Ház külpolitikájának középpontjában. Mindenesetre Kissinger ragaszkodott ahhoz, hogy Washingtonnak Romániát előbbre kell sorolnia Magyarországhoz képest, de „amennyiben Magyarország nem tanúsít különös rosszindulatot az Egyesült Államok iránt, és nem támadja meg valamelyik szomszédját, mód van a kapcsolatok fejlesztésére”. Érdekes módon 1975-ös kelet-európai útján Kissinger kihagyta Budapestet, ahová csak helyettesét, Robert Ingersollt küldte. Ebben is megmutatkozhat a kissingeri reálpolitika. „Nem biztos, hogy Magyarország érdektelensége vagy a kapcsolatok nem kielégítő állapota miatt [történt így]” – írja Borhi.
Könnyen lehet, hogy a State Department (ti. az amerikai külügyminisztérium) által elfogadott politikai irányvonal érvényesült, mely szerint nem akarták látványosan támogatni a magyar reformokat, nehogy szemet szúrjon a szovjeteknek.
Nekünk örökkévalóságnak tűnik, de egy ennyire hosszú életű ember pályáján nem az, hogy Kissinger csaknem ötven éve nem része már a hatalomnak. Olyan nemzetbiztonsági tanácsadók követték később a poszton, mint Brent Scowcroft, Zbigniew Brzezinski vagy Colin Powell. (Mind fiatalabbak voltak nála, de már nem élnek.) Véleményét mindenesetre ma is kikérik, minden szava hírértékű. A napokban például arról beszélt, a világnak öt-tíz éve van a harmadik világháború elkerülésére. Az idealista szemléletű washingtoni és európai külpolitikával szemben a diplomácia doyenje az oroszokkal való megbékélést is szorgalmazza, sőt az idei tárgyalásokat is valószínűnek tartja az immár tizenhatodik hónapja tartó ukrajnai háborúval kapcsolatban. Nem Kissinger hibája, hogy a fejlett világ egyelőre nem hajlandó túllépni a béke javára bizonyos, talán soha el nem érhető eszményeken, ennek érdekében és a múlt hétvégi G7-csúcson elhangzottak szerint is a Moszkvával való további hadakozásra sarkallja Ukrajnát. Pedig, ahogy ő maga mondta, annak az országnak, amely morális tökélyre törekszik a külpolitikájában, a végén sem tökély, sem biztonság nem lesz a jussa. Egybecseng ezzel, hogy ha Kissinger maga választhatná meg az amerikai elnököt, akkor – mint régebben fogalmazott – Li Kuang-jao szingapúri miniszterelnök, az a reálpolitikus lenne az, aki elmaradott brit gyarmatból változtatta hazáját fejlett országgá. Az eddigiek fényében talán nem meglepő, hogy azóta Li sincs már az élők sorában. Mindenesetre a ma is élő reálpolitikusok közül a világ legnagyobb hatású diplomata-gondolkodója immár a második évszázadát kezdheti, mégpedig megrendült egészsége mellett is rendszeres munkával. Amennyiben pedig egy régebbi szellemessége továbbra is megállja a helyét, akkor a jövő héten nem törhet ki újabb válság, mert már tele a naptára…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!