Urram, fannak idők, amikorr a zelnök is thúl messzi tut menni – mondja Henry Kissingert alakítva Oliver Stone Nixon című mozijában (koproducere: Andy Vajna) Paul Sorvino, bársonyos brooklyni tenorját cserélve ideiglenesen Kissinger rekedtes bajor basszusára. A szerep szerint ekkor – valamikor 1974-ben – éppen elköszön, hogy faképnél hagyja az Ovális irodában Richard Nixont, Amerika mind ez idáig egyetlen lemondatott elnökét. Akár csodaszámba is mehetne, hogy a német zsidó bevándorlóból elnökök legközelebbi munkatársává, nemzetbiztonsági tanácsadóvá és külügyminiszterré lett Kissinger hogyan élhette túl a Watergate-botrányt és Nixon bukását. De az ő esetében ez történetesen nem csoda: mindent és mindenkit túlélt. Már eszmélő gyerekként Hitlert, aki ki akarta irtani az olyanokat, mint ő, majd Amerika egymást követő háborúit, Jimmy Cartert leszámítva az összes kortársát, köztük Nixont és Sorvinót, illetve az egész borzalmas huszadik századot, amelynek, tegyük hozzá, maga is tevőleges alakítója volt. Henry Kissinger, a mai napig aktív és tiszta elméjű matuzsálem most szombaton tölti be a századik életévét.
Indokína, Chile, Pakisztán – Kissingert a világ legkülönbözőbb pontjain vádolták bűnökkel Amerika politikai manőverei miatt. Ám 1973-ban megosztott Nobel-békedíjat kapott a vietnami háborút lezáró párizsi békeszerződésért. Ez sem volt mentes az ellentmondásoktól; vietnami tárgyalópartnere, Le Dúc Tho nem fogadta el a sajátját, és a békekötés nem is bizonyult tartósnak. A históriát persze nemcsak a győztesek, hanem bizonyos értelemben a nagy túlélők is írják. Ahogy Malcolm Bradbury mondaná, a történelem bizalmasai, akiknek szavára már csak a túlélők jogán is figyel mindenki. Alighanem a történetírás is a realista szemléletű külpolitikai iskola nagyjaként emlékszik majd később vissza Kissingerre, elméletalkotóként és gyakorlati politikusként egyaránt.
Része volt ennek a hatalmi egyensúlyra épülő realizmusnak – amelynek egyébként a ma is uralkodó liberális szemlélettel ellentétben nem mélyek a gyökerei az amerikai gondolkodásban –, hogy szerinte sem Kínában, sem pedig Oroszországban nem ellenséget, hanem versenytársat kell látnia az Egyesült Államoknak.
Kissinger 1972-es pekingi látogatásának máig tart a hatása az amerikai–kínai kapcsolatokban, Nixon elnök vizitjére, amelyet előkészíteni volt hivatott, pedig utóbb operát írtak az amerikaiak. A pályafutásából csaknem fél évszázadot a hidegháborúban ledolgozó – és annak végül is a győztes csapatában szereplő – Kissinger úgy véli, a világrend nem épülhet szuperhatalmak szembenállására: „Az a felfogás, hogy Kína és az Egyesült Államok elkerülhetetlenül szembekerül egymással, feltételezi, hogy szemben álló tömbként kezelik egymást a Csendes-óceán térségében. Ez azonban mindkét oldal számára veszélyes. A jelenlegi világhelyzetben a stratégiai feszültség egyik oka a kínai félelem attól, hogy Amerika fel akarja tartóztatni Kínát – ugyanakkor az amerikaiak attól tartanak, hogy Kína megkísérli kiszorítani az Egyesült Államokat Ázsiából.”
