Nem merem leírni az eredeti címötletemet, amely egy Tellér Gyula által fordított Rabelais Pantagruel-átültetés történetéhez kapcsolódik. Bár Villonhoz hasonlóan Faludy György is készített Rabelais-szöveget, amely meg is jelent, ám ez nem az eredeti értelemben vett fordítás. Inkább szabad átköltés. Mind a mai napig nincs megbízható magyar Rabelais-fordítás. Nem tudom, hogy Tellér Gyula munkája végül elkészült-e az elmúlt fél évszázad alatt, csak azt, hogy kitartóan dolgozott rajta.
Ő mesélte pár hónapja e munka egyik háttérepizódját. A hatvanas évek végén, szilveszter éjszakáján fél tucat bohém fiatal kelt át Pestről Budára. Talán kicsit kapatosan, de mindenképp örülve az együttlétnek és az év fordulójának. A Margit hídon vonultak át, és a budai Szomolnok utca felé tartottak. Hangosan, Rabelais-sorokon morfondírozva, az éjszakába kiabálva a megoldásokat.
A Szomolnok utca volt a Tellér-birodalom. Szülői örökség. Bérház második emeletén, szerény körülmények között. Talán két szoba, konyha. A könyvespolcok teljesen beborították a falat, erre már gyerekkoromból is emlékszem. Régebben nem volt nagy jelentősége, hiszen minden értelmiségi családnál ezt láttam. Ha megértettem a könyvcsoportosítás lényegét, szinte még azt is tudtam, akár egészen idegen dolgozószobában is, hova kell nyúlni egy-egy könyvért. Legalábbis a hazai könyvpiacról származókért…
Csakhogy a Szomolnok utcában a házi könyvtár folyamatosan gyarapodott. Először akkor tűnt fel, amikor a kilencvenes évek végén az SZDSZ első választási programja miatt kerestem föl Tellér Gyulát. Valami egyházpolitikai íráshoz kellett, és sajnos akkoriban egyetlen közgyűjteményben sem volt megtalálható ez a fontos dokumentum, amelyre emlékeztem ugyan, ám pontosan akartam idézni. A Szomolnok utcában megkaptam.
Leültem egy asztalhoz, és kijegyzeteltem a fényes műnyomópapírra sokszorosított választási füzetet. Jól emlékszem, volt az asztal másik sarkán egy szardíniakonzerv is. Félig elfogyasztva. Ültem az asztalnál, és írogattam. Majd fölnéztem. Akkor vettem észre, hogy különös módon immár a konyhában is polcok vannak, tele könyvekkel. Tellér Gyula, vagyis Buksi bácsi a konyhaasztalhoz ültetett le. Nyilván a dolgozóasztalán nem volt hely.
Az évek során ugyanis a könyvek a konyhát, a mosdót, később a lépcsőházat is elfoglalták. Mindent. Talán nehéz elképzelni, de ez az igazság. Nálunk is van néhány könyv, és a szomszédok rácsodálkozva meg szokták kérdezni: és ezt mind el is olvastad? Természetesen nem minden könyvet olvasunk el azonnal, viszont tudjuk, mikor lesz rá szükség. Mostanában úgy tűnhet, a könyvnek vége van, mégis, a nyomtatott írások olvasása egyelőre nem nélkülözhető.
Kevésbé érdekes könyvoszlopnál volt egy dartstábla a kötetek előtt. Nem emlékszem már biztosan, mi volt a céltábla mögött, a különösen veszélyeztetett helyen, de talán Lukács György művei. És a tábla nagyon szét volt hajigálva a nagy társasági élet jeleként.
Ott aztán vígan célozhatott a kompániához tartozó művészvilág. Nagy, összetartó társaság volt, életre szóló barátságokkal és időnként komoly, végleges összeveszésekkel. Különféle tudós- és művészemberek. Tellér Gyula számára a művészet szeretete és művelése kicsit családi örökség is volt. Mindegyik formájában otthon volt, az irodalomhoz hasonlóan a képzőművészetben és a zenében is. De ami még ennél is jobban meglepett, az a természettudományokban való jártassága.
Amikor műfordítással kezdett foglalkozni, Weöres Sándorhoz vitte első próbálkozásait. Először tőle hallottam a legendás történetet: Weöres ugyan házasságkötésekor tett írásba fektetett ünnepélyes fogadalmat borfogyasztási szokásai megregulázására. Ez a csöngei kis kúriában ma már ki is van állítva. Ám olykor szükségét érezte, hogy túljárjon Károlyi Amy eszén. Ezért a hozzájuk vendégségbe igyekvőknek először jelezniük kellett megérkezésüket, hogy a nagy költő spárgára kötözött kis kosarat eresszen le az ablakon. Ebbe kerülhetett a vendégségbe hozott bor, hogy Weöres megmentse az ajándékot felesége esetleges aggódó szigorától. A virágot pedig a vendégek ünnepélyesen átadhatták az előszobában a ház asszonyának.
Aztán a nappaliban rátérhettek a műfordítások kérdésére. Tellér Gyula a világirodalom szinte minden korszakából fordított, ha jól emlékszem, diákkorától kezdve. Hozzám legközelebb Verlaine-munkái állnak, de azért az oroszok és a németek közül is elég sok felejthetetlen fordítása van. Meg persze angol és francia.
De nemcsak műfordításokat készített, jó néhány igen jelentős esszéje is született. Az egyik ilyen Pilinszky János-elemzés volt, amelyet még sikerült megvitatnia a költővel. Legendás az 1985-ben megjelent Mallarmé-fordítása és a kötet végén olvasható fantasztikus tanulmány a Kockadobásról, amelyik soha nem törli el a véletlent.
Ez a művészvilágba ágyazódó kapcsolatrendszer és barátságháló soknemzedéknyi alkotót fogott össze. Elmesélte, hogyan találkozott a közelben lakó Kassákkal, talán Mándy Ivánnal, Ottlikkal. Ha belegondolunk, a Kassák–Babits-vita a magyar irodalom korábbi időszakához kalauzol, ahogyan a Weöres Sándort felkaroló Babits Mihály segítőkészsége is a Nyugatnál. A valóban értékes irodalom szövete nagyon tarka – és mégis egységes.
