Az idei Bolyai-díjas Stépán Gábor mérnök hitt a jó irányban

A Bolyai-díj 2023-as kitüntetettje Stépán Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) professzora. Az akadémikusnak a pozitív változás élménye szerez örömöt. Attól boldog, hogy ma jobb, mint tegnap. Ha érzi az előrelépést az életében. Volt honnan előrelépni.

Stépán Gábor, Bolyai-díjas, a Műegyetem professzora Budapest 20230616 Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Mi volt az első gondolata, amikor meghallotta, hogy Bolyai-díjat kap?

– Őszintén meglepődtem, hogy a kuratórium a műszaki szakemberekre is figyel. Egyébként a Nobel-díjasok között is ritkán bukkannak fel mérnökök. Ennek talán az az oka, hogy meglehetősen hosszú ideig vitatott volt, hogy a műszaki jellegű tudás tudománynak tekinthető-e. A kérdés akkor dőlt el, amikor a mérnökök is doktori fokozatot szerezhettek – ez a XIX. század második felétől áll.

Mára a magyar társadalom, a magyar tudóstársadalom egyaránt elismeri a mérnökök munkáját.

Beérnek az eredmények

– 2011-ben Széchenyi-díjat vehetett át, azóta szinte nem telik el év, hogy ne kapott volna valamilyen jelentős elismerést. 2013-ban Magyarországról és Kelet-Európából elsőként nyerte el műszaki kutatási területről az EU European Research Council Advanced Grant támogatását. Az amerikai gépészmérnökök két díját szintén megkapta. Idén a Bolyai-díj mellett a Jedlik Ányos-díjat érdemelte ki. Most érnek be az eredmények?

– Esetemben a kitartás célravezető. A katonaságnál rövidtávú futásban rendkívül rossz eredményeket értem el, háromezer méteren ellenben a legjobbak között voltam. Szakmámban mindig nagyon messzire, nagyon előre néztem, és az irányt tartva kitartóan dolgoztam. Azt vettem észre, hogy az eredmények egy idő után sorban jönnek. Többen mondták, hogy szerencsés kézzel választottam kutatási témát. Az Egyesült Államokban azt tanultam, hogy a szerencse az, amikor a lehetőség találkozik a felkészültséggel. Kétségtelen, hogy észre kell venni a lehetőséget, de ha nem vagyok felkészült, akkor nem tudok élni azzal. Aki felkészült, az előbb-utóbb helyzetbe kerül. Amikor az 1980-as években elkezdtem foglalkozni az időkésés jelenségével, ez erősen elméleti jellegű kutatás volt. Ám erre a témára koncentrálva, folyton ilyen jellegű problémákba botlottam.

Életre szóló tapasztalatot szerzett a Csepel Művekben (Fotó: Bach Máté)

– Mire kell gondolni?

– Angliában egy robot rezgésének az okát derítettem ki – rámutatva, hogy annak is van reakcióideje, azaz nem azonnal követi a parancsot. Dániában a gépjárműkerekek rezgésének a problémáját kutattam – igazoltam, hogy ott is az időkésés játszik szerepet. Az időkésés jelenségét egyébként mindannyian megtapasztaljuk az autópályákon: nincs baleset, mégis feltorlódhatnak a járművek. Ezt a paradoxont régóta kutatták. Megvoltak az egyenletek, de azért nem jutottak előre, mert nem szerepelt bennük az emberi reflexek miatti időkésés. Mi bebizonyítottuk, ami egyébként tipikus a késleltetett rendszereknél: ha kicsit zavarom meg a forgalmat, akkor visszaáll az egyenletes tempó, ha jobban, akkor nem. Ha 130 kilométer/órás sebességgel megyünk biztonságos követési távolsággal, és úgy zavarnak meg, hogy 110-re kell lassítanom, akkor a mögöttem levő 112-re, az utána levő 114-re lassít és a dugó „kioldódik” egy idő után, a sebesség visszaáll 130-ra. Ha viszont 130-ról viszonylag gyorsan kell lassítanom százra, akkor a következő autó 98-ra lassít, az őt követő 96-ra, aztán 94-re – és mögöttem több kilométerre valakinek meg kell állnia.

Kialakul egy dugó, ami már nem tud feloldódni. Ez magyarázza meg, hogy miért áll a Budapest-táblánál a forgalom, ha Székesfehérvárnál átfutott az úton egy kutya. Ez a téma azért népszerű, mert mindenkinek van ezzel kapcsolatos sztorija.

Simizés

– Kutatási területe a stabilitás, a nemlineáris dinamikai folyamatok, az időkésés és ezek gépészeti alkalmazásai, az erőszabályozás, az egyensúlyozás és a simi kutatása. Mi az a simi?

– Szintén mindennapos élmény: a simizés az, amikor a bevásárlókocsi első kereke berezonál, összevissza jár. Minél jobban csapkod, annál nehezebb tolni. A bevásárlókocsi simizése legfeljebb kellemetlen, de a repülőgépek orrfutóinak simizése veszélyes lehet. Előfordulhat, hogy pont olyan a keréknyomás, a repülőgép sebessége, az aszfalt minősége, hogy bekövetkezik a simizés. A mérnöki munkában a legnagyobb kihívást a kis valószínűséggel bekövetkező nagy bajok kivédése jelenti. Ilyen jellegű megbízást is teljesítettünk. Egy luxusbabakocsit gyártó holland cég egyik termékénél fordult elő, hogy a kerekek néha rossz irányba álltak be a simi koptatta csapágyak miatt, és ha a kismama indulni akart – a be nem kötött gyermek – a járdára esett. Mi megoldást találtunk a problémára.

– Édesapja jogot végzett, de édesanyjával együtt könyvelőként dolgozott. Hogyan lett ebből mérnöki pálya?

– Nagyapám, aki szintén könyvelő volt, mélységesen becsülte a műszaki szakértelmet. Idős korában órákat javított, lámpákat készített. Édesapám pedig látván, hogy nem vagyok jó a humántárgyakból, ráadásul – talán a selypítésem miatt – meglehetősen visszahúzódó gyerek voltam, azt tanácsolta, hogy foglalkozzak a matematikával. Sain Márton volt a matematikatanárom az Apáczai Gimnáziumban. Ő szerettette meg velem a matematikát. Édesapám arra figyelmeztetett, hogy a matematika nagyon absztrakt, csak a legjobbak érnek el sikereket, szerinte mérnökként többre vinném az életben. A Műegyetemen gépgyártás-technológusnak jelentkeztem. Majd megkérdezték, van-e kedvem egy újonnan induló specializációra átjelentkezni a gépészmérnöki karon, amit úgy hívtak: matematikus-mérnök. Belevágtam.

– Miért ment a Csepel Művekhez dolgozni?

– Mert a gyakorlatban is ki akartam próbálni a műszaki tudásomat. Csepelen is a szerszámgépek rezgését vizsgáltam. Ott jöttem rá, hogy a magyar ipar műszaki nívója elmarad a nyugati iparétól. Ott tapasztaltam meg, hogy milyen hatalmas csapást jelentett az ágazatra a COCOM-listaként ismert, a keleti blokk országait sújtó kereskedelmi embargó. Jellemző volt, hogy az amerikai eszköz másodpercenként húsz adatot számolt ki. Az egyik magyar cég is fejlesztett ilyet. Öt év erőfeszítés után olyan készülékkel rukkoltak elő, ami harminc másodpercenként egy adatot generált. Éreztem, hogy nagy a baj.

Trabantból Ladába

– 1988-tól több évet töltött külföldi egyetemeken: Angliában, Dániában, Hollandiában, végül Fulbright-ösztöndíjjal Pasadenában, az Egyesült Államokban. Mi vitte külföldre, és mi hozta haza?

  – Külföldre azért mentem, mert a szakma fősodrába akartam kerülni. 1981-től folyamatosan pályáztam, de először 1988-ban mehettem ki Angliába. Mikor azt kérdeztem a minisztériumtól, hogy miért nem kaptam választ a pályázataimra, azt mondták, ha nincs válasz, az azt jelenti, hogy elutasítottak. Külföldi útjaim után azzal a lelkesedéssel tértem haza, hogy megváltom a világot. Nem egészen így alakult. A rendszerváltás sem azt hozta el sokunknak, hogy eladtuk a Trabantot és átültünk egy Mercedesbe. Én valóban eladtam a Trabantot  és egy Lada Samarába ültem át. A vadkapitalista időszak első éveiben rengeteg embert ért csalódás. Nekem az fájt a legjobban, hogy számos olyan gyárat hagytak tönkremenni, ami némi odafigyeléssel versenyképes termékeket tudott volna gyártani.  

– 1995-ben vállalta el a Műszaki Mechanikai Tanszék vezetését, amikor mélyponton volt a mérnöki pálya presztízse. Miben reménykedett?

– Azokban az években a hírek arról szóltak, hogy rengeteg orvos hagyta el Magyarországot, de az keveseknek tűnt fel, hogy legalább annyi műszaki szakember is máshol kereste a boldogulását. Utólag visszatekintve az életem egyik missziója az volt, hogy amennyire tőlem telt, visszaadjam a mérnöki munka presztízsét. Ha kint maradok, biztosan magasabb színvonalon élek, de hogy ekkora fejlődésnek nem lehettem volna részese, az is biztos. A változás élménye okoz örömöt. Én nem attól vagyok boldog, hogy valamilyen szinten élek, hanem attól, hogy ma jobban élek, mint tegnap. Ha érzem az előrelépést az életemben. Volt honnan előrelépni.

– Sokat hallani, hogy Magyarország egy hatalmas összeszerelő üzem, ami nem jelent érdemi fejlődést. Egyetért ezzel?

– Első beszédeim egyikében arra figyelmeztettem a hallgatókat, hogy ne nézzék le a gyártástechnológiát, a gyártósorokat, mert azokban is hihetetlen szellemi innováció van. A gyártásnak nemzetközi akadémiája van. A gépek elhelyezése, a gyártás optimalizálása, a gyártósorok élettartamának maximális kihasználása jelentős szellemi kihívás. Ezekhez nagyon komoly mérnöki ismeretek kellenek.

Az időkésleltetés jelenségének illusztrálása a műegyetemi laborban (Fotó: Bach Máté)

– Most mi a helyzet? Sikk a mérnöki pálya?

– Egyértelműen az. A pályakezdők válogathatnak az állásajánlatok között. A 90-es évekhez képest el vannak kényeztetve, mert a nagy cégek már a mesterképzés idején megtalálják a legjobbakat. Hamarabb lesz jól fizető állásuk, mint diplomájuk. Egyetemi oktatóként természetesen büszke vagyok arra, hogy piacképes tudással engedjük útnak a hallgatókat. Dékánként megannyi feladatom volt, de egy kötelezettségemnek örömmel tettem eleget: a diplomaátadásnak.

– Az, akinek az életében fontosak az egyensúllyal kapcsolatos problémák megértése, megadatott a kiegyensúlyozottság?

–  Figyelni kell az arányokra. A fiatal kollégákat arra figyelmeztetem, nem állhat az életük kizárólag munkából. A lét egyéb adományai – sport, kirándulás, színház – nélkül nem lesznek eredményesek. Nem a család van a munkánkért, a munkánk van a családért.

– A fiatalon legfeljebb sejtett pályát teljes értékűnek tartja?

– Egyértelműen annak.

– Tehát megérte?

– Ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám.

Névjegy

Stépán Gábor 1953-ban született Budapesten, az Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett, majd 1978-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. 1981-től a BME-n kutat, tanít, 1995-től egyetemi tanár, 2008-tól 2012-ig a Gépészmérnöki Kar dékánja. 1995–2018 között a Műegyetem Műszaki Mechanikai Tanszékét vezette. 2001-ben az MTA levelező, 2007-ben rendes tagja lett. Díjai: Széchenyi-díj (2011), Gábor Dénes-díj (2017), Jedlik Ányos-díj (2023), Bolyai-díj (2023).

Borítókép: Stépán Gábor akadémikus szerint fontos életünkben a kiegyensúlyozottság (Fotó: Bach Máté)